~Karakter információk
Név: Mrdok  (idegenek Murdok-nak ejtik, hogy könnyebb legyen)

Megjegyzés:

Nem: Férfi
Életkor: 25 év
Faj: Törp
Származás: Harven Fell
Hűség: Törpök
Foglalkozás: Kovács, ügyeletes kalandor jelölt

~Karakter tulajdonságok
Megjelenés: Alulról súrolja a 105 centit, tipikus törp méreteket ért el, súlyban pedig ~75kg körül lehet. Hasa ugyan van, de nem számottevő, illetve nem tartja fel, nem számít „elhízottnak”. Szakálla, és haja rozsdabarna színű, és az átlagtól sokkal rövidebb. Haja alig éri el a vállait, szakálla pedig éppcsak lefedi a nyakát. A legtöbb törphöz hasonlatosan zömök, erős testalkatú, közepesen tömzsi orral. Egyszerű bőr ruhákban jár, kezein állandóan kesztyű látható, de legtöbbször már csak megszokásból hordja. Előnyben részesíti az ujjatlan felsőket, és a térd alá érő alsó ruházatot, ám a kimaradt részt a csizmája alulról fölfelé szökve pótolja.
Felszerelés: Említésre méltó felszerelés nem nagyon van nála. Egy nyaklánc az anyjától, amit még kisgyerekként kapott, valamint a saját maga által kovácsolt, és megbűvölt, kétkezes pöröly, mellyel komoly gondot okozhat ellenfeleinek.
Személyiség: A modora kissé nyers, de ez nem csoda, ha az ember – bocsánat, törp – nem lát mást nap mint nap, csak kalapácsot meg üllőt. Sokan nem tudják első pillantásra hova elhelyezni, illetve nem tudnak mit kezdeni vele. Viszont, ha jobban megismerik, és elbeszélgetnek vele, rájöhetnek, hogy kellemes jellem, aki bár nem tud mindenre válaszolni, segít, ahol tud. A távolsági fegyvereket és a „különleges” mágiát a gyávák eszközének tartja, akik nem mernek szemtől szemben kiállni ellenfelükkel. Nem kedveli sem magát a fegyvert, sem pedig azt, aki használja, legyen az barát, vagy ellenség.
Szokások, ismertetőjegyek:
Általában szótlan, de egy-két pofa sör, és már kész a traccsparti
A kezein már csak megszokásból is ott vannak a kesztyűi, amiket a kovácsműhelyben visel
Az átlagnál rövidebb haja és szakálla okán könnyen meg-, felismerhető
Erősségek:
Nagyon ért a fémekhez, és azok megmunkálásához, ha kell, ránézésre megmondja, hogy mi az, és milyen az állapota, lehet-e vele dolgozni, avagy sem
Mint kovács, valamilyen szinten ért a legtöbb fegyverhez, ám mégis a pörölyök állnak szívéhez a legközelebb
Gyengeségek:
Távolsági fegyverek számára ismeretlen fogalom, képtelen még akár jól is megfogni őket
Nem igazán rajong a vízért és a hidegért
A mágiában épp csak annyira járta, amennyire nagyon muszáj. A fegyvereket erősebbé, a páncélokat ellenállóbbá tudja bűvölni, de itt ki is fújt a tudása.

~Előtörténet

Kicsivel több, mint negyed évszázaddal ezelőtt születtem Harven Fell mélyén. Vagy legalábbis a hegyek alatt valahol, a lényeg, hogy nem a felszínen. Apám a kovácsok céhéhez tartozott, anyám pedig a kereskedők céhének tagja volt, bár értett a bűvöléshez is, ő mégis inkább a kapcsolatok kiépítése felé fordult. Még gyermekkoromban próbált tanítani, de pocsék érzékem volt a mágiához, már ha azt egyáltalán érzéknek lehet nevezni. Gyakorlat nélkül ez nem volt több mint száraz, és nyers szöveg, amit megpróbáltak belém tuszkolni, de persze nem jártak sikerrel. Emiatt anyám sosem volt szomorú, egyszerűen nem erre voltam berendezkedve. A kereskedelem se nagyon volt az én asztalom, így nem volt nagy kérdés, hogy hova állok be a társadalomban: apám mellé, a kovácsok céhébe. Már egész fiatalon ott lebzseltem körülötte, és megtanultam a mesterség csínját-bínját. A céh mesteren kívül, apa is tanított otthon, így egy pluszt kaptam, mert hát nyilván a vérteken és fegyvereken rajta van a kovács keze munkája, így minden darab – mondhatni – egyedi és megismételhetetlen. A fémek és megmunkálásuk, a különböző szerszámok, és eljárások mind-mind csak úgy rágták bele magukat a fejembe, hogy megtelepedjenek, és épp eléggé kialakítsák a kíváncsiságom, hogy új dolgokat próbáljak ki, vagy épp kérdezzek rá valamire. A legtöbb ilyen persze zsákutca volt, mert már vagy tudták, vagy elvetették, de sosem csüggedtem.
Egyke gyermek voltam, de sosem voltam elkényeztetve ennek okán. Mindenből kivettem a részem, és sosem voltam rossz gyerek. Tizennégy, tizenhat éves korom körül végre én is beállhattam az üllők és a fújtatók mögé. A fém csengése, a fújtatók szele, és a tűz hője, úgy éreztem ez az én világom.
Az évek múltával rutinná vált minden mozdulat, és zsigerből jöttek a legapróbb dolgok is. A sok törp, aki együtt dolgozott, olyan szinkronban dolgozott, amit kevés helyen látni. A fegyverek és vértek, amiket készítettünk, messze földön híressé tettek minket, és irigyelték is a képességeinket. Ez valahol jól esett, és jó érzés volt, hogy sehol senki, aki akár megközelítőleg képes lenne hasonló minőségi munkára.
A kovácsok többsége értett a fegyverforgatáshoz is. Ez amolyan járulékos előny volt, így apám elkezdett engem is tanítani. Szerintem végigrágtuk magunkat az összes létező fegyveren, ami létezik a világon – a távolságiakat kivéve, apa ki nem állhatta, és én sem. Tőrök, kardok, fejszék, pörölyök, és még lehetne sorolni. Mégis, egy konkrét fegyver túlságosan is jól állt a kezemben, és jól illett hozzám, ahhoz, hogy egyszerűen letegyem, és lépjek a következőre. A kétkezes pörölyök – ami egy embernek egy, de legjobb esetben is másfélkezes lenne – kiváltképp előnyösen álltak a markomban. Az okát nem tudtam, apa a kardokra esküdött, anya pedig nem hordott, és nem is használt fegyvert. Néhány mozdulatot tettem a pöröllyel, suhintottam vele, lecsapta. A kezeim úgy csúszkáltak a markolaton, mintha egy jégcsapon próbálnék felkapaszkodni; ez persze a nagyobb erő érdekében kellett, ugyanis, ha mindkét kezem lent van a markolat alján, sokkal nagyobb erőt lehet kifejteni, ha viszont az egyik lent, a másik pedig fent, akkor komolyabb tolóerőt – vagy lökést – lehet indítani. Nem volt kérdés: elkészítem a saját fegyverem. Legalábbis megpróbálom. Három nap, és három éjjel dolgoztam, hogy megalkossam a számomra legtökéletesebb formát, és kialakítást, majd neki fogtam véglegesíteni, és életre kelteni a terveimet. Nagyjából négy-öt nap alatt elkészültem vele, és a végeredmény egyszerűen pompás lett, pazar. A pöröly fejét egy kicsit nehezebbre vettem az átlagnál, így még nagyobb erőt képviselhet, megfelelő fogás mellett. Apával végére értünk az okításnak, anya pedig azt a kicsi pluszt adta hozzá, amit én nem tudtam, megbűvölte a fegyvert, így még erősebbé és ellenállóbbá téve azt.
Végül teljes értékű tagja lettem a kovácsok céhének, ám én még többet akartam. Tovább akartam fejleszteni a tudásom. Nem kérdés, hogy mi csináljuk a legjobb fegyvereket és páncélokat, de ha tanulmányozhatnám, és megtanulhatnám más népek és fajok technikáját, azt a mi tudásunkkal és képességeinkkel ötvözve a mostaninál is ütőképesebb felszerelést gyárthatnánk. Ennek folyományaként eldöntöttem, hogy el kellene indulnom valamerre. A baj az volt, hogy nem tudtam merre. A hegyek és Harven Fell határain nem igazán merészkedtem még kívül. A szüleim viszonylag jól fogadták a hírt, bár egy „kicsit” aggódtak, hogy valami majd vagy elnyel, vagy megront oda kint. A céh mester arcán láttam némi kétkedést, de végtére is belement, lesz, ami lesz alapon, így itt volt az ideje, hogy elinduljak, hátha más is vár rám, nem csak „tanulmányi” út.