Szép, csillagos este volt. A madarak csiri....ja, nem, azok még nem csiripeltek. Csak valami idegesítő állat faj tagjai adták ki idegesítő, fej hangú csiripelésüket, csivitelésüket....morgásukat, tudja a fene, mihez lehetne hasonlítani. Na mindegy, a lényeg, hogy idegesítő volt. A csillagok. Nézzük a csillagokat. Szépen sziporkáztak a sötét ég leplén. Na már most, ez mit jelenthet?  Asztrológiában sose voltam túl jó, de valami vén banya, göcsörtös kezekkel, sárga, földig érő karmokkal, színben harmonizáló fogakkal és ősz hajjal valamit egészen biztos vagyok benne, hogy belemagyarázna.
"-Áh, ez meg ez a csillag konstellációban van ezzel meg ezzel a csillogó kis undorító izével, ami csak azért kicsi, mert messze van, óh, te butus gyermek. Na ez azt jelenti, hogy a szerencséd felfelé ívelőben van...
- Köszi banya, ezt én is tudom. A pöcegödörből már csak felfelé vezet az utam.
- Te kérted a jóslatomat, nem? Akkor meg ne szólj közbe.
- Kérte a fene. Ide vagyok kötözve ehhez a hülye ágyhoz, és hallgatnom kell a hülyeségeidet..."
Na mindegy, asztrológiai jelentések keresgélése kilőve. Nézzük csak, mi jöhet még? Semmi felhő, tiszta ég. Északi szellőcske fújdogál, magával hozva a tenger sós ízét, illatát, bűzét. Valamijét. Azt, amit orral érzékelünk és nem annyira kellemes az adott testrésznek vagy érzékszervnek...test függeléknek, kitüremkedésnek, szervnek(de nem neminek, az elég érdekes lenne, ha a fejemből nőne ki). Na mindegy, túl sok felesleges gondolat, túl sok elterelt gondolat. Túl sok magány. Kezdek megőrülni. Na, a lényeg, sós víz a közelben, hideg, északi szél. Meteorológiailag? Biztos azt jelentené, hogy rohadt hideg napnak nézünk elé és valószínűleg egy combos kis télnek is. Ami viszont engem most igazán érdekelt, pontosabban foglalkoztatott az két dolog:
Első pont: amikor este még bele kezdtem az ivászatba, nem éppen tenger közelben voltam.
Második pont: mindig keletnek állítom fel a sátor bejáratát, hogy a kelő nap sugaraira ébredjek fel, ne lustuljam el az egész napot.
Épp ezért mindkét okból kifolyólag iszonyatosan zavart engem az északi, sós szél. Felpattantam. Ahogy sejtettem, sátor sehol. Ez volt a bibi. Pedig tisztán emlékszem, hogy volt egy sátram. Vagy valami hasonló. Pár vaskos fa ág, és egy rég lehasznált pokróc, amit sátor lapként lehet használni. Hát, volt-nincs. Eltűnt. Ellopták. Meglovasították. Lovasították. A fenébe. Hol a lovam? Körbenéztem az erdő szélen, ahol felkeltem, iszonyat fejfájással, enyhe hányingerrel(már amennyiben egy óriási tornádót lehet enyhe szellőnek nevezni) és egyéb kora reggeli meglepikkel. Gyomrom elégedetlenségének pár férfias böfivel adtam hangot, majd elkezdtem gondolkozni, ami igazán nehezemre esett.

Az az este. Fúj. Volt négy aranyam, amit hosszú hónapok alatt összekuporgattam. Volt egy adag ember utálatom, amit tizenhárom éve bőszen raktározom el magamban, később hasznosítandó. Meg volt egy enyhe ingerem rá, hogy a sárga földig leigyam magam, bár hogy milyen sárga az a föld, arról fogalmam sincs. Mindezen három pont egy kocsmában összpontosult. Kellemes társaság. Felének hiányzott a foga, a másik felének a haja, volt, akinek mindkettő. Érdekes egy társaság, meg kell vallani. Az ezüst fogyott, az értelmi szint csökkent, az eddigi "arohadtbüdöséletberánemnézek" nőkből aranyosan telt, csábos nők lettek. Aztán túl sok volt a pia, túl sok a nevetgélés, és jött a nagy feketeség....

A ló hiányát még nem is bántam. Undorító egy dög volt. Egyszer engedtem szabadon, és utána fél napot rohangálhattam utána. Egy patak partján találtam meg, békésen legelészett, és nagyokat kortyolt a jéghideg vízből. A ruháim teljesen át voltak ázva az izzadságtól, köpni-nyelni nem tudtam és biztos voltam benne, hogy az a szemét röhögött rajtam. Röhögött! Egy ló! RAJTAM! Makacs volt. Makacsabb, mint én, ami nagy szó volt. Meg amúgy se tudok lovagolni, csak száron vezettem, hogy ne kelljen kézben cipelnem azt a sok motyómat, ami volt. Ergo körülbelül a nagy semmit. Legyen boldog vele az, aki akar. Öt ezüstért vettem még anno a legfurább nőtől, akivel valaha találkoztam. Foga az nem nagyon volt, csak elől kettő, mint ahogy a regékben a vámpírokat szokták leírni. Kopasz volt, és akkora fülei voltak, hogy sátor lapnak is beillett volna. Azt nem tudtam róla eldönteni, hogy fekve vagy állva magasabb-e, már ha lehet azt magasságnak nevezni. El sem tudtam képzelni, hogy olyan alacsonyan még létezik élet. A hangja...hát, a hollók is megirigyelték volna. És állandóan "édesemnek" meg "drágaságomnak" szólított. Drágaságom. A hideg is kiráz tőle. Na meg a hideg északi széltől.
Nagy nehezen feltápászkodtam, hogy alaposabban körülnézzek, mit hagytak itt nekem? A tábortűzben már csak parázslottak a farönkök, túl sok meleget nem árasztott magából. Az enyémen kívül még három lábnyom volt. Kettő mélyebb, egy sekélyebb és kisebb. Kettő férfi, és vagy egy fiatal srác vagy egy nő. Remélem, hogy nő és legalább volt vele egy laza estém, de az ágyékomban leledző csillapítatlan éhség arra engedett következtetni, hogy semmi ilyesmi nem történt. Szerencsére rajtam se volt semmi külső és belső jegye sem annak, hogy én lettem volna az áldozat. Simán csak kifosztottak, és elvitték mindenemet, a ruháimon és a pokrócon kívül, amit viseltem. Gyorsan a hátamhoz kaptam, ahol egy kis bőrerszény volt, a megspórolt pénzemmel. Az legalább nem hiányzott. Gyors, fejfájós számolás: 90 ezüst. A négy aranyból. Rohadékok. Ez igen csak karcsú lett. Rohadjanak meg. Így hát, tehetetlenségemben visszazuhantam a rongyokra, amit pokrócnak tituláltam ki. Egy újabb, kellemes, kora hajnali ébredés Braomos módra. A torkom taplószáraz, a gyomrom kavarog, a lehelletem még egy trollt is elűzött volna, és egy rohadt tőröm sem volt, nem hogy más fegyverem.

Félre húztam a rongyokat, és felsejlett alatta egy kis lyuk. Mindig így csinálom. Ások egy lyukat, és abba rakok egy napi élelmet és vizet. A gödör lehűsíti azokat, így tartósabb lesz. Legalább ennyim maradt. Kissé összébb húztam magamon a köpenyt, hogy védjen valamit a szél ellen és akkurátusan hozzá kezdtem nem túl lelkesítő reggelimhez, vagy hajnalimhoz inkább. És közben ismét csak gondolkoztam, majd ránéztem a kezemre. A körmeim alatt annyi kosz volt, hogy abból egy vályog kastélyt fel lehetett volna húzni, a kezem is tiszta föld. Saját kezűleg ástam ki a lyukat? Te jó isten...csoda, hogy nem szakadtak be a körmeim. Hogy de undorodtam én magamtól. Ennyit az önfeledt iszogatásról. Állati alacsonyságba taszított, mint a róka, aki saját magának ássa a vackát. Ettől független a kaja elfogyott, a rongyokat a kihaló félben lévő tűzre dobtam, majd a fák kedvező fedezékében enyhítettem kicsit hólyagjaim feszülésén. Áh, sokkal jobb.
A távolban egy lány nevetése hangzott fel. Felkaptam a fejem. Isa szaladt felém. A jegyesem. A rég halott jegyesem. Aztán el is tűnt. Egyre jobb, mi jön még? Most már hallucinációk is? Remélem, apám nem tűnik fel. El tudom képzelni helytelenítő arc kifejezését. A fiából egy nyamvadt, részegeskedő bérgyilkos lett. Micsoda fényes jövő! Durr egy pofon büdös kölke. Erre tanítottalak? Kirabolt három félnótás, akikre nem is emlékszel és most itt vagy, esztelen és hasztalan, de legalább nem f.talan.  Aztán a lány gyöngyöző kacagása ismét felsejlett a távolban és amint jobban megerőltettem a szemem és az akaratom, egy kisebb közösség pislákoló fényeit vettem észre. Egész végig egy falu közelében táboroztam? Én hülye.

Összeszedve minden cuccomat, amim volt - tehát a nagy semmit, körítésként egy kis nyomorultsággal és feszengéssel - elindultam a falu felé. Mire odaértem a falu határához, már kezdett világosodni. Nem volt túl nagy falu, de kicsinek se volt nevezhető. Rendesen karban tartott utak és házak, vízelvezető csatornák, virágzó termőföldek, füst szállt fel minden házikó kéményéből.  Talán ha kétszáz-kétszázötven lakosa lehetett a településnek, pont ideális. Se túl sok, se túl kevés. Amint beérkeztem, páran elég ferde tekintettel kezdtek méregetni engem. Na most meg mi van? Nem szeretitek az idegeneket? Bocsi, ez van. A külsőm nem túl megnyerő? Tény és való, hogy a kezeim kicsit koszosak, három vagy már négy hónapja nem borotválkoztam, de a ruhám legalább tiszta, mosolyom megnyerő, modorom kellemesebb, mint valaha - ez abban nyilvánul meg, hogy még nem próbáltam meg kinyírni senkit sem első látásra. Egyesek szerelembe esnek első látásra, mások a pengémbe, és még lehet, hogy nem is látták. Minő egy megnyerő alak vagyok én! Csupa báj és kellem.
Rövid kérdezősködés után megtaláltam a helyi fegyver kovácsot. Nagy darab egy fickó volt. Valószínűleg volt egy kis bestia vér benne, vegyítve törpökével meg óriásokéval, meg úgy mindennel, ami állatias kinézetet kölcsönözhetett neki. Jobban megnézve egészen biztos voltam benne, hogy az apja egy medve volt, vagy valami hozzá hasonló. Amikor megszólalt, először meglepődtem hogy nem brummogott. Na meg hát nem is értettem, hogy mit mondott ,így kapásból elővettem legjobb énemet:
-He? - tettem fel a tökéletesen megalkotott, szofisztikált kérdést, melyben benne leledzett az emberiség összes tudása, s kelleme.
- Azt kérdeztem, hogy mit keresel itt?
- Hát, nem túl sokat. Sőt, jobban megmondva semmit se, mert még nem találtam sehol se magamnak állást, sőt, még csak nem is kutakodtam utána, így keresetem egyenlő a nullával.
A férfi arcán látszott a meglepettség. Az első kifejezés: "Ez ennyire hülye lenne?" Aztán a csodálkozás, hogy magában "Igen"-nel felelt. Nem, nem az igen miatt csodálkozott. Hanem hogy léteznek ilyen sötét emberek. Magamban én is hasonló véleményt alakítottam ki róla első körben, így aztán kvittek voltunk. De miért néz engem hülyének? Normális, oda illő választ adtam, kevés hülyeséggel és sok komolysággal körítve.
- A kérdés arra vonatkozott, hogy miért vagy itt?
- Mert ez volt az első falu, amire ráakadtam, miután valaki kihasználva részegségemet, kirabolt és mert olyan megnyerők itten az emberek?- reagáltam egy kis kétkedéssel és bizonytalansággal a hangomban.
- Jó, akkor miben segíthetek? - hangos, őszinte, szívből jövő....színpadias sóhajtás. Mint amikor valaki letesz arról, hogy értelmes kommunikációt folytathat valakivel.
- Mért nem ezzel kezdte? Fegyver kovács nem? Fegyvert keresek. Azt hiszem, hogy ez egyértelmű. Legalábbis nekem az. Na már most... - megláttam a nagy böhöm állat arc kifejezését...és inkább: - Azt hiszem, hogy most inkább bekussolok.
Helyeslő bólogatás. Én is bólogattam. Biztos valami helyi szokás. Morgott még valamit az orra alatt(hát, elég nagy volt neki, az biztos. Áh, fúj, ez turkál az orrában. Kapott bányászati engedélyt? ), aztán megindult előre. Na, király, megyünk valamire. Vagy inkább valahova. Valamelyik biztos. Vagy nem, de az biztos. Már mint biztos, hogy biztosan lesz valami, ami biztos, hogy jó lesz...vagy nem. Már mint rossz lesz. Amiben bizton reménykedtem, hogy nem lesz. Legyen inkább semleges. Vagy jó. Jón semleges? Semlegesen jó? Rosszul jó? Az meg milyen? Először rosszul kezdődik aztán jó lesz? Mint a szülinapi ünnepségek. Sok ismeretlen emberke, rég nem látott öreg szottyadt banyák, akik az idegesítő "Jajj, még csak ekkorka volt, amikor utoljára láttam" szólamaikat hajkurásszák. Az nem számít, hogy két hete látott utoljára a trottyos, de azért hajtogatja a mocska. Ez volt a rossz része. A jó? Pia dögivel, meg ajándékok. Raphi bácsi szokása szerint egy döglött ló fejet hozott nekem, évek óta mindig. Senki se tudja, hogy ez mire jó neki. Meg amúgy is, egy levágott ló fej milyen legyen, ha nem döglött? Na mindegy.

Szóval csak mentem, követtem a boltost, mint fuldokló a tengeri áramlatokat, remélve, hogy nem még mélyebbre sodor be a tengerbe. Belépve...maga az égi királyság. Fegyverek mindenütt. Tőrök, kardok, szigonyok, lándzsák, azonosíthatatlan eredetű és használatú eszközök egész armadája. Pisztolyok és ilyenek. Ez meg mi a franc? Egy egész hadsereget akar ellátni? Itt aztán lehetne válogatni, mint egy jó bordélyban. Valószínűleg az összes pénzem rá is megy majd a mókára, de kit érdekel? Buli van! Életem legjobb szülinapi bulija, főleg, hogy még csak nincs is itt az ideje. Előjátéknak tökéletes. Majdnem be is nedvesedtem, de erőt vettem magamon. Meg hát nem lenne túl jó bemutatkozás.
- Válasszon! De gyorsan. Van még más elfoglaltságom is!
- Azóta figyeltem magát, hogy befordultam az utca sarkon húsz lépésre innen, és rálátásom nyílt a kovács műhelyre. Az oszlopot támasztotta, ujjait ropogtatva, bambán bámulva, vagy bámulva bambészkodta a messzi-messzi egek felé, miközben a kohóban szép lassan kihűl a szén, ami nem túl jó ötlet, ha még ma dolgozni akar, túl sok vesződség újra felfűteni. A kalapácsok és egyéb szerszámok szépen, sorban elrendezve a munkaasztalon, öntecs már nincs előkészítve, valószínűleg valamelyik közeli szekrényben pihennek, elzárva. Egy másik asztalon gőzölgő leves, pár cipó és egy kupa bor. Mostanában akrta elfogyasztani, hisz kovács ember nem hagy étket a műhelyében hosszabb ideig a szállongó szénpor és egyéb kigőzölgések miatt. Úgy hogy nincs nagyon jobb dolga mára, mint engem kiszolgálni.
- He?
A jó édes közvetlen nő ági felmenőjét! Ez lopja a szövegemet és a bamba tekintetemet! Aztán még képes az egészet elintézni egy laza kéz legyintéssel. Hogy rothadna ki a bele az ilyennek! Öt láb mélyen aszalódjon a hullája, miközben kicsi szörnyecskék járják el rajta a párzási táncukat és az utána tartott közösülési ceremóniát is! Na mindegy, irány üzletelni.
- Hát, van 90 ezüstöm. Tíz ezüst híján egy arany. Ha így jobb. A legfontosabb: kell egy fattyúkard. Hosszúkard. Ahogy akarja nevezni. Egy tőr....ezek a legfontosabbak. A többit utána.
Na, így kell ezt csinálni! Profin. Semmi félrebeszélés. Csak az információk. Szépen. Sorban. Tömören. A kovács már nem is foglalkozott a stílusommal. Csak mutatta az utat. Szerintem megkedvelt! Az érzés minden esetre nem kölcsönös. Rohadjon meg akkor is!
- Ennyicske pénzért ne várjon valami nagy durranásra. Van pár kacat, amitől már hosszú ideje nem tudok túladni - egy aljas, sunyi mosoly - De ma rám mosolygott a szerencse.
A halál mosolyogjon rád, az!
Aztán amikor megmutatta a fattyúkardokat, a lélegzetem is elállt. Egy fekete markolatú, ökölt formázó kardgombú szépség. Két pengés, ahogy a fattyúknál már csak szokás, két oldali vércsatornával, és egy igazán csodásan kialakított kézvédő. Hozzá egy csili-vili tokkal.
- Ez az alja kategória? - kérdeztem meglepetten.
- Alja?  15 ezüst lesz. Évek óta nálam van. A helyet foglalja. Nem ócska, éles pengével. Olcsóbbért adom, mint amit érdemelne. De az itteni emberek nem szeretik, látogató ritkán jön hozzám. Egy őrült baromé volt, aki ezzel a pengével mészárolt le öt embert, mire le tudtuk teríteni. Mindenki másnak ingyen adnám. A modorod viszont nekem megér tizenöt ezüstöt...
Egy újabb vigyor. Nem foglalkoztam vele. Átadtam tizenöt ezüstöt. A szívem szakadt meg, de egy ilyen pengéért ez igazán apróság. Akkor is, most már csóróbbnak éreztem magam, mint valaha. Tovább mentünk. Tőrök. Ezért mennyit fog elkérni? Biztos, hogy egy vagyont. Sorra mutogatta a tőr gyűjteményét. Egyszerűbbtől a bonyolultabban megalkotottig. Kipróbáltam mindet. Rossz súlyozás. Csúszos markolat. Tompa él. Idióta kialakítás. Aztán ismét egy gyöngyszem.  Hajlított markolat. Jobban illik ahhoz a stílushoz, amit én használok. Durva kinézet. Egy olyan fegyver, amivel ijesztegetni is lehet, nem csak gyilkolászni. Durván recézett penge hátul, számos bevágás. Meg lehet velük akasztani egy csapást, és kicsavarni az ellenfél kezéből. Bordázott markolat. Biztos fogás. Többször hajtogatott acél penge. Bonyolult eljárással készült. De az alkotója remek munkát végzett. Antiknak nézett ki. Nagyon is.
- Gondolom lesz vagy egy arany, mi?
- Bár csak lenne pofám elkérni annyit érte. A baj az, hogy...
- ... ez is a gyilkoshoz tartozott?
- Rosszabb. Ezzel ölték meg a gyilkost.
- És az mért rosszabb?
- Ostoba babonák. Azt mondják, hogy akárki is használja majd ezt a pengét, az az őrült farok kísérteni fogja őt egész életében, míg meg nem szabadul tőle.
- Imádom a babonás embereket...
Mielőtt még meggondolhatta volna magát az árát érintően, gyors tíz ezüstöt nyomtam a markába fölényes vigyorra. Egy igazi üzletember! A kedvencem. Most már csak a beleit húznám ki és azzal akasztanám fel egy fára, semmi komolyabb. Rothadó hulláján trónoljanak hasmenéses sellők. Elég érdekes kép, főleg  hogy a sellőknek nincs olyanjuk, ahol hasmenésük lehetne. Vagy még is? Tényleg, hogy ürítenek a sellők? Inkább nem gondoltam bele. Vagy is hát de, belegondoltam és majd' elhánytam magam a lehetséges variációktól. Undorító.
- No, ezzel marad 65 ezüstöm. Kész vagyon! Mondja csak, számszeríja van, kedves barátom?
A férfi arcán átúszott az a "barátod neked az, akinek két anyja van, és azok is valami disznófattyak" de inkább csak eltűnt, és visszatért egyetlen darabbal.
- Ez az egy?
- Ez az egy, ami a nálad lévő pénzből kitelik,  barátom.
Mire fel ez a gúnyos hangvétel az utolsó szónál?
- Mondtam már, hogy nagyon csíplek téged? Olyan csudi kedves vagy velem! Te leszel az új legjobb barátom!
- Akkor leszünk legjobb barátok, ha megveszed ami kell és elmész innen!
- De kis morci vagy most! Elszomorítasz...
Ismételten gyorsan abba kellett hagynom a kellemes bájcsevejt. Szerintem már közel állt ahhoz, hogy lekeverjen nekem egy kiadós pofont. Kölcsönös volt. Nagyon kölcsönös. Anyahomorító. E helyett inkább alaposabban szemügyre vettem a számszeríjat. Az egész olyan volt, mint ha fémből alakították volna ki. És tény, meg való, meg minden, hogy a húron kívül mindene fémből volt. Azt meg hogy? Számomra ismeretlen technológiával készült. Percekig nézegettem, próbáltam kovács szemszöggel vizsgálni és rájönni a titok nyitjára, de semmi. Feladtam.
- Ezt meg hogy az anyjába kovácsolták?  Elvileg képtelenség. A fém nem hajlik így. Biztos, hogy nem is használható. Ez...ez mi a fene?
- Biztosíthatlak róla, hogy működik. Nagyjából. A távcső rajta tropa, azt ne is próbáld használni. Egyiket sem. Az elsütő szerkezete még ép. A hátulsó távcső alatt egy automata lövedék beadagoló van. Nem működik. Valami elromlott benne. Elvileg egy ötven lövedékből álló hengert lehetett bele tenni, nem kellett vesződni az állandó felhúzással. Mint mondtam, nem működik. Elől azok a tüskék forogtak is valamikor, a meghajtása halott. Az egész felújításához egy törp kovácsra lenne szükség, meg egy kis mágiára. Nem lesz olcsó.  15 ezüst...és mellé kapsz 20 lövedéket tegezzel. Csak mert ritka jó fej vagyok!
Nem gondolkoztam. Fizettem. Még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy tiszta fémből nem lehet egy ilyen fegyvert megalkotni. Ha azt mondta volna, hogy hatvanöt ezüst, azt is kifizetem. Ez a fegyver egy csoda volt. Mire teljesen helyreállíttatom, jó pár aranyba fog kerülni, de így is jó.
- Hát, akkor, köszönöm a hozzám való igazán nincs mit, további igazán nem túl szép napot!
Köszöntem el a lehető legudvariasabb modoromban a kovácstól, majd gyorsan ki is futottam, amint láttam, hogy valami repült utánam. Az utolsó másodpercben húztam le a fejemet. Ez közel volt. Kirohantam az utcára, majd a hátam mögé néztem. Egy fattyúkard és egy tőr repült utánam. Hopsz, azokat bent felejtettem. A tőr majdnem hogy felnyársalt, a fattyúkard előttem cövekelt le a földbe, a pengéje még mindig rezgett a becsapódás erejétől. Majdnem átszúrta a lábam. Felnéztem a kovácsra, aki pökhendi arckifejezéssel, szemmel láthatólag igen elégedetten álldogált, pontosabban támaszkodott az oszlopnak és rágyújtott egy pipára.
- Egy élmény volt... - morogtam magamban, majd a vásárolt fegyverekkel és maradék ötven ezüstömmel útra keltem.
Hogy merre vezet majd a sorsom? Nem tudom. De remélhetőleg minél messzebb innen. Nagyon messze. Mondjuk a világ másik végére. Anyaszomorítók! Rágyújtottam egy régi indulóra,  vállamra csaptam a számszeríjat, a kardot tokostul az oldalamra erősítettem, a tőrt pedig a lábszáron kialakított hüvelybe dugtam. Kicsit szűkösen fért be, de majd keresek neki valami jobb helyet. Aztán még mindig fütyörészve, szinte már ugrándozva távoztam. Szerintem egy időre megjegyeztek engem. Egy újabb legenda egy agybajos férfiról. Hát, ez lennék én, örömmel mutatkoztam be kedves világvégi falucska lakói. A legközelebbi soha viszont nem látásra!

A jutalmat pénz formájában szeretném kérni