~Karakter információk
Név: Azrail
Nem: Férfi
Életkor: 251
Faj: Flügel
Származás: Avant Heim
Hűség: Flügelek
Foglalkozás: Avant Heim egyik legnagyobb közkönyvtárában könyvtáros, kutató, restaurátor, könyvbeszerző, vagy amire épp szükség van.

~Karakter tulajdonságok
Megjelenés: Magassága a két métert veri, ehhez azonban meglepően vékony testalkat párosul. Noha túlzás lenne azt mondani, hogy vézna, de sok más fajtársához hasonlóan elég ritkán szokott edzeni, ami meg is látszik rajta. Haja egész hosszú, bőven leér a válláig, színe fehéres, amelyet helyenként szőkésebb tincsek tarkítanak. Arca nem a leg férfiasabb, a legjobban talán azzal a szóval lehetne jellemezni, hogy szép. Enyhén androgün, lágy vonásai bárkinek a tekintetét magukhoz vonzzák, mintha művészi pontossággal alkották volna meg őket úgy, ahogy lenniük kell.(Ez a hasonlat pedig nem is áll messze a valóságtól.) Szemei a flügeleknél megszokottan különlegesek, koncentrikus körökből álló íriszében a fehértől az egészen halvány sárgán át az ezüstig majd’ száz szín megtalálható, noha felületes szemlélőnek ebből csak három-négy tűnhet fel. Glóriája egyszerű, pár mintából összeálló alakzat, színe pedig közönséges fehér.
Ruházata általában egyszerűbb darabokból áll, amelyek a kényelmet helyezik előtérbe, a külsőségekre nem szokott adni.

Felszerelés: Aktuális olvasmánya, melyet mindig magánál hord. Egy fémből készült medál, melyet csak nagyon ritkán vesz le. Hosszabb utakra egy kopottas, barna, bőr utazótáskával szokott indulni.

Személyiség: Relatíve csöndes, nyugodt, nem szokott elhamarkodottan cselekedni, mindent legalább kétszer átgondol, mielőtt megtenné. Legalábbis idegenek előtt. Valójában nagyon kíváncsi és rettenetesen szeret álmodozni, vagy egyszerűen csak gyönyörködni valamiben. Hogy ez a valami egy természeti csoda, egy épület, egy vers, vagy akár egy személy, az mit sem számít a szemeiben. Emellett, vagy éppen emiatt gyakran kissé szétszórt tud lenni, nem nehéz elterelni a figyelmét, különösen olyan dolgokról, amelyeket unalmasnak talál. Ezt a tulajdonságát ismeri és igyekszik javítani rajta, azzal, hogy mindent átgondol és minden apróságot figyelembe vesz, ám nem mindig sikerül. Természetesen, az összes flügelhez hasonlóan ő is megszállottja a tudásnak, amiből igyekszik minél többet felhalmozni. Egyébként egy vidám személyiség, aki jobbszereti, ha békén hagyják, és azt csinálhat, amit akar. A többi fajjal szemben nem érez semmilyen ellenszenvet, legfeljebb enyhe sajnálatot azok iránt, akik soha nem tapasztalhatják meg a szabad repülés varázsát.

Szokások, ismertetőjegyek: Ruházata, külseje gyakran zilált, mivel érdeklődése ideig már nem terjed ki, sőt, melegebb időben az is megeshet, hogy egyszerűen elfelejt felsőt felvenni.
Mindig hord magával egy könyvet, aminek a témája teljesen véletlenszerű.
Mivel szeret repülni, sétálni pedig kevésbé, ezért amikor csak teheti a szárnyait használja a lábai helyett.

Erősségek: Mint minden flügel, csak úgy falja magába az új tudást, ami miatt eddigi élete során egy elég méretes ismerettárra tett szert.
Mágikus ismeretei kiemelkedőek, noha mára már eléggé kijött a gyakorlatból, háttértudása még így is hatalmas.
Régebben rengeteget utazott, ami miatt a legtöbb országban, ahol a lakosok élettartama meghaladja a száz évet van néhány ismerőse.

Gyengeségek: Mint az már többször ki lett emelve, nem olyan nehéz elterelni a figyelmét, ami miatt könnyen bajba kerülhet, valamint ha átesik a ló túloldalára, és valamin nagyon elgondolkozik, akkor könnyen megeshet, hogy túlbonyolítja a helyzetet, és döntésképtelenné válik.
Teste edzését szinte teljességgel elhanyagolta, bárki könnyűszerrel lenyomhatná szkanderben, ebből természetesen következik, hogy a közelharchoz nagyjából annyit konyít, hogy meg tudja mondani, melyik a kard hegyes vége.


~Előtörténet

Oldalra billentett fejjel figyeltem az előttem szálló vörös pillangókat. A színük a tűzre emlékeztetett, amire egyszer csak emlékek tolultak fel bennem. Lehunytam a szemeim…
Lángok. Vér. Halál. Sikolyok.
…ám szemhéjaim rögvest fel is nyíltak. Mély levegőt vettem, mert tudtam, milyen emlékek kerültek elő. Nem mintha nagyon akartam volna emlékezni. Erre az időszakra nem. De mégis… Egy nagy sóhaj után ismét lecsukódtak a szemeim.

Seraphiel, istennőnk első próbálkozásai közé tartoztam egy új jövő felé. Igen, egyike voltam az első férfi flügeleknek akiket teremtett, bár ennek nem örültem különösebben. A Felszabadulás utáni háború forgatagaiban hozott minket létre, és rögtön egy feldúlt világba kerültünk. Nem volt időnk tanulni, aki képtelen volt egyből alkalmazkodni, az rémes véget ért.
Véres őrület volt az egész. Egy olyan háborúba csöppentünk, amelyhez semmi közünk nem volt, de mégis muszáj volt benne részt vennünk benne.

A sárkány hatalmas, pallos méretű karmai mellettem szántották végig a földet. Pikkelyei vörösek voltak, akár a lángok, amelyek szájában gyülekeztek, hogy elhamvasszanak. Megbénulva álltam az izzó pokolba bámulva, mivel tudtam, hogy semmi esélyem kikerülni. A tűz hatalmas csóvává formázva indult meg felém. Ekkor ijedt kiáltást hallottam magam mögül, majd előttem hirtelen felizzott egy hatalmas védelmező pecsét, amely teljes mértékben elhárította a támadást. Meglepetten pillantottam hátra, ahol megláttam egy hozzám hasonlóan szörnyű állapotban lévő, női flügelt. Halványan rám mosolygott, majd szemei lecsukódtak és összecsuklott. Szárnyaimmal előre lőve magam szálltam hozzá, majd elkezdtem felnyalábolni. A feldühödött sárkány ismét hatalmas mancsával próbált elkapni, azonban a tájon mennydörgés szerű hang robajlott végig, ahogy egy hatalmas energianyaláb eltalálta és kibillentette az egyensúlyából. Nem sokkal később több tucat másik követte, ahogy a mágikus támadások hamar a földre kényszerítették a szörnyeteget. Térdre rogytam, még mindig megmentőmmel karjaimban, és elárasztott a megkönnyebbülés. Megjött az erősítés.

A megmentőmet Airalisznak hívták, és az elkövetkezendő időkben elválaszthatatlanná váltunk egymástól. Ő volt talán az első, aki rendesen el is magyarázta, miért harcoltunk, miért olyan a világ, amilyen. Elmondta, hogy a háború elején még élvezte is az egészet, akárcsak a legtöbb flügel, aztán pár év után, mikor sorra elkezdtek hullani azok, akiket szeretett, akiket ismert, már nem akart mást, csak hogy vége legyen az egésznek.
Természetesen jó sokáig tartott, mire sikerült elfogadnia, hogy igen, én bizony férfi vagyok, amellett, hogy flügel is.  Végül is, akkor még alig voltunk néhányan.
Amikor épp nem harcoltunk, üldöztünk, vagy menekültünk, olyankor pedig mindig beszélt valamiről. Volt, hogy történeteket mesélt, máskor mágiára okított, vagy épp a viharmadarak párosodási szokásairól tartott előadást. Tudása kimeríthetetlennek tűnt, mindig volt valami újdonsága, amivel előrukkolhatott és sosem hallottam tőle kétszer ugyanazt. Ezek után nyilvánvalóan csüngtem minden szaván, úgy ittam magamba a belőle áradó tudást, mint egy szivacs. Azonban nem csak a tudása fogott meg, a személyisége, az egész lénye érdekelt és úgy tűnt, nem volt egyoldalú ez az érdeklődés. Persze, a mai napig nem vagyok benne biztos, hogy mennyire érdekeltem én magam és mennyire vonzotta az újdonság élménye, amit egy férfi hozhat, de talán jobb is így. Nem is szoktam rajta törni a fejem. Olyan gyakran.
Egyszer persze minden véget ér, és így volt ez a háborúval is. Vége lett és mindenki veszített, mi flügelek pedig különösen nem jártunk jól vele. Seraphiel is így lehetett vele, mikor elhatározta, mit fog tenni. Vagy, már a háború közben eldöntötte, nem tudom. Mindegy is, az az egy biztos, hogy engem hirtelen ért, mikor az istennőnk elpusztította a ”bűnösöket”. Airalisz ugyanis egyszerűen csak eltűnt. Egy ideig kutattam utána, azonban hamar kiderült, pontosan mi is történt. Egy deus döntött, és lőn, amit elhatározott, az úgy is lett. Egyszerűen eltüntette a háborúból megmaradtak jórészét, majd újakat csinált a helyükre.
Eleinte csak sírtam. Aztán a könnyek elapadtak, a helyükre pedig düh költözött. Ám akármennyit szidtam az eget az nem válaszolt, így szépen lassan nem maradt más, csak a csöndes gyász. Persze, igyekeztem elterelni a figyelmemet az eseményekről, ami nem volt különösebben nehéz feladat, tekintettel arra, hogy a háború után bizony volt mit újraépíteni, elrendezni. Eleinte ezekre a munkákra koncentráltam, majd miután úgy tűnt, a dolgokat sikerült nagyjából rendbe hozni, belevetettem magam a könyvekbe. Egész életem során éreztem a tudás, az ismeretek utáni vágyat, a háború alatt azonban aligha lett volna időm leülni és elolvasni egy hosszabb tanulmányt. Miután viszont akkor más dolgom nem akadt, és egyébként is kerestem valamit, amibe teljesen belefeledkezhettem, az alkalom adott volt, én pedig kapva kaptam rajta.
És hirtelen elment hetven év. Akármilyen hihetetlenül is hangzik, ez alatt az idő alatt tényleg nem történt velem semmi érdekes. Még engem is meglepett, mennyire el lehet veszni a betűk világában, ha nem figyelsz magadra. Persze, ez a többi fajnál azért nem így szokott menni, már csak azért sem, mert a nagy részüknek nincs szabad ötven éve, amit egyszerűen az olvasásnak szentelhet. Szomorú lehet az életük. Lényeg ami lényeg, hogy rengeteget tanultam azalatt az idő alatt, főleg a világ múltjáról és működéséről. A kezdetektől haladtam a jelenig, ami nem kis kihívás volt, hiszen a flügeleknek még a Tetet megelőző időkből is maradtak fenn forrásaik, amiknek viszont a nagy része nem volt teljesen ép, így könyvről könyvre haladva összerakni az információmorzsákat meglepően sokáig tartott. Hát igen, akkoriban még nem a könyvek voltak az elsődleges forrásai a tudásnak számukra. Természetesen, amint volt rá lehetőségem, igyekeztem a lehető legtöbb faj által írt könyveket elolvasni, hogy minden szemszögből megértsem a történeteket, gyakran egymásnak teljességgel ellentmondó feljegyzésekkel találkozva. Macerás egy munka, az biztos, de én nagyon élveztem. Ami azt illeti, manapság is szoktam élvezni, bár mostanság lényegesen kevesebbet foglalkozom történelmi témákkal, mint régen. Ennek az oka igen egyszerű: azokat, amelyeket érdekesnek találtam, már régen kiveséztem, elejétől a végéig.
Kutatásaim, tanulmányaim vége felé futottam össze egy másik flügellel, aki felkeltette a figyelmemet. Eanil fiatal fiú volt, ő már nem a Seraphiel által a háború után teremtett generációhoz tartozott, hanem már rendesen született. Igazság szerint az egyetlen dolog, amivel felkeltette az érdeklődésem az az volt, hogy még nálam is lelkesebben vetette bele magát a könyvekbe, és egyáltalán nem tudott nyugton maradni. Még olvasás közben is ide-oda repkedett, amikor pedig épp nem talál könyvet, amivel lefoglalhatta volna magát, valahogy mindig engem nyaggatott, hogy kerítsek neki valamit. Eleinte idegesítőnek találtam, de szépen lassan megismerkedtünk, és összebarátkoztunk. Hamarosan már nem csak témákat, vagy könyveket ajánlottunk egymásnak, hanem közösen kezdtünk el bizonyos témákkal foglalkozni.
Aztán persze egy idő után elkezdtek fogyni a könyvek. Na jó, ez talán túlzás, a témák kezdtek el fogyni,  amiket érdekesnek ítéltem meg. Nem, ez sem igazán pontos… Talán az után, hogy mennyit olvastam róla, egyszerűen csak meguntam, hogy alig láttam valamit a világból és a keveset is csak felperzselve, háború közben. Az elhatározás elég hirtelen jött, de tudtam, hogy Eanil bele fog menni. Nem is igazán értettem, hogyhogy nem neki jutott először eszébe az ötlet. Majd’ egyhónapnyi gondos tervezgetés, majd annak szinte teljes figyelmen kívül hagyása után keltünk útra. Hát igen, egyikőnk sem volt a megbízhatóság példaképe. Természetesen a Kormánytanács nem nézte túlzottan jó szemmel a tervünket, mivel ők a teljes elhatárolódást pártolták, de ez őszintén nem érdekelt. Soha nem értettem, milyen jogon kiáltották ki magukat a flügelek vezetőinek. Még ha a tizennégy legidősebb lettek volna, akik túlélték a háborút, akkor akár még valami joguk is lett volna rá, de így… Mindegy. Végül sikerült elindulnunk.
Az igazság pedig az, hogy teljesen megérte. Megérte a rengeteg felkészülés, a sok vita a tanáccsal. A világ gyönyörű. Hatalmas, gyönyörű és ...ail! teles tele van érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal. A könyvekből rengeteg ismeretet lehet szerezni, azonban egy tájleírás elolvasása meg sem közelíti azt az élményt, mikor Rail! ott állsz a valódi előtt. Elismerem, Avan Heim az egyik legszebb hely, ahol valaha jártam, azonban annyi érdekesség létezik még rajta kívül, hogy… Rail! Ébredj már fel!

- Mi? Mi van? – Kérdeztem összezavarodva, ahogy hirtelen felnyíltak a szemeim. Nem kell sokáig keresgélnem a hang forrását, ugyanis elég feltűnő volt a fiatal lány, ahogy épp az arcomba hajolva mondogatja a nevemet.
- Na végre, sikerült kinyitnod a szemed. Arról volt szó, hogy megkeressük azt a pillangófajt, amiről legutóbb olvastam abban a hatalmas enciklopédiában. Most akkor mi lesz? – Szegezte nekem a kérdést, amire én sóhajtottam egy nagyot.
- Hát, ha megtennéd, hogy kimászol az arcomból, az kezdetnek nem lenne rossz. – Jegyeztem meg, ahogy előrébb hajoltam. Remiel elvörösödve húzta ki magát, mielőtt arcunk összeérhetett volna. Magában motyogott valamit, ahogy hátrébb lépett. – Egyébként pedig nem tudom mi a problémád, az előbb még egy csomó lepke röpködött erre. – Jegyeztem meg, majd alaposabban is körülnéztem. Sötétedett már, úgyhogy elkezdtem feltápászkodni a hatalmas fa gyökeréről, amely eddig ülőhelyemül szolgált.
- Igen? Én pedig egyet sem látok itt!– Vágta a fejemhez mérgesen, majd elfordult a lebegő sziget pereme felé.
- Esetleg azért, mert sötétedés előtt nem sokkal visszahúzódnak az erdő belsejébe. Ha figyeltél volna arra, amit olvastál és nem csak a képekre, akkor esetleg emlékeznél rá. – Csóváltam meg a fejem lemondóan, majd felkaptam a könyvet, ami mellettem feküdt egész eddig. A Felszabadulásról írt benne valami műveletlen bunkó ember, aki valószínűleg még életében nem élt át egy csatát sem. Gyatra egy olvasmány volt, de legalább felidéztette velem a régi emlékeket.
- Hé, hahó, te figyelsz rám egyáltalán?! – Kérdezi kissé felháborodva a lány, amivel ismét sikerül visszarángatnia a jelenbe. – Ehh, mindegy, hagyjuk. Figyelj, én szerintem hazamegyek, olvasok még egy kicsit, aztán csinálok valami vacsorát.
- Rendben, én is indulok hamarosan. Még élvezem egy kicsit a naplementét. – Felelem mosolyogva. – Csak vigyázz, le ne égesd a házat! – Kiálltok még utána, amire már csak kiölti a nyelvét és tovább repül Avant Heim felé. Mosolyogva megcsóválom a fejem, majd a lemenő nap felé fordulok, melynek látványára új emlékek törnek fel belőlem.

Akármennyire is érdekes és lebilincselő volt az utunk, Eanil nem bírta olyan sokáig Avant Heim otthonossága nélkül, mint azt gondoltam volna. Nagyjából húsz-harminc évet utazgattunk együtt, amikor úgy döntött, hogy haza akar menni. Egy ideig próbáltam győzködni, sőt, meg volt az első komolyabb veszekedésünk is, de végül nem sikerült meggyőznöm, hogy maradjon, úgyhogy elváltak útjaink. Ő hazament, én viszont folytattam utazásaimat.
Aztán történt ez, meg az, meg bla bla bla bla, teljesen mindegy. Talán egyszer egy útinaplóba leírom, hogy pontosan miket is láttam, meg mik is történtek velem az utazások alatt. Úgy talán érdekesebbnek fog tűnni.
A lényeg az, hogy egyszer visszajutottam Avant Heimbe. Már nem emlékszem pontosan, hogy mi is vett rá, hogy így tegyek, de végeredmény szempontjából nem is különösebben lényeges. A lényeg az, hogy visszatértem. Természetesen az első dolgom az volt, hogy megkerestem Eanilt, aki – őszinte meglepetésemre – elég magas pozícióba dolgozta fel magát. A sziget legnagyobb közkönyvtárát igazgatta, ami más fajoknál nem hangozhat valami nagy dolognak, de nálunk, ahol a tudást mindennél többre értékelik, egy ilyen munka kiemelkedő fontossággal bír. Amikor meglátott, elsőre nem is hitt a szemének. Miután meggyőződött róla, hogy nem délibáb vagyok, boldogan röpködve vezetett körbe a könyvtárában. Olyan volt, mint mikor egy kisgyerek mutatja meg a játékait, csak neki éppenséggel több tízezer játéka volt, amiket mind nagyon szeretett. Közben pedig elmesélte, hogy mi történt vele azután, hogy elváltak útjaink.
Nem sokkal ezután már dolgoztam is a könyvtárban, ami kicsit ugyan furcsa volt eleinte, de az időm nagy részében csupán olvasgattam, ugyanis flügeleknél ritkán szokott probléma lenni, hogy valaki könyvet rongál. Ahhoz túlságosan is értékesnek tartjuk őket. Emellett visszailleszkedni sem tartott sok ideig, Eanil segítségével elég gyorsan ment minden. Még egy apró házat is szereztem magamnak Avant Heim északi területein. Minden ismét tökéletesnek tűnt. Könyvekkel foglalkozhattam munka közben, könyvekkel foglalkozhattam szabadidőmben, és még a legjobb barátomat is visszakaptam. Az is igaz, hogy ez az említett legjobb barát közben talált magának egy partnert, akivel együtt éltek, azonban vele is egész jól kijöttünk, úgyhogy tényleg úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben. És egy ideig így is volt. De hát, mint azt tudjuk, semmi sem tart örökké.
Tizennégy éve történt, hogy épp egy pár hetes madártani körúton voltam kinn. Szoktam néha hasonlókat csinálni, mikor egy bizonyos témából úgy érzem, eleget olvastam már, akkor elmegyek és megnézem az említett dolgot a valóságban is. Szóval, épp egy ilyen útról érkeztem vissza a könyvtárba. Gondoltam, még benézek Eanilhoz, mielőtt hazaindulok. A könyvtárban és körülötte viszont kész káosz volt, mindenki pánikba volt esve. Mint azt nagyjából tíz perc faggatás után sikerült kiszednem valakiből, Eanil és a családja eltűntek, több napja, minden nyom nélkül. Először természetesen az irodáját túrtam föl, hátha leírta valahova, hogy hova mentek, utána a házukhoz mentem, ahol szintúgy semmi lényegeset nem találtam. Nagyjából félnapnyi iratok közt turkálás után döntöttem úgy, hogy ideje végre hazamennem. Otthon pedig olyasvalamit találtam, amire aztán soha nem számítottam volna. Az ágyamon ugyanis egy apró, ötéves kislány feküdt összegömbölyödve, akit soha el nem tudtam volna téveszteni. Az a lány ugyanis Eanil lánya volt, Remiel. Mikor egy nap múltán felébredt az álomvarázslatból, amit ráhelyeztek, kiderült, hogy ő sem tudott semmit a szüleiről. Azt mondta, hogy az apja azt mondta neki, hogy Azrail bácsikájánál kell lennie, mert apunak és anyunak el kell utazniuk egy kis időre. Még egy boríték volt nála, amiben két dolog volt: az első egy levél, amelyben ennyi állt:

Rail! Barátom. Testvérem. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen zúdul a nyakadba ez, de nincs más, akiben megbízok eléggé, hogy rábízzam a lányomat. Kérlek, vigyázz rá és semmi esetben se próbálj meg megkeresni minket! Okunk van rá, hogy eltűnünk, és okunk lesz arra is, ha így is maradunk. Sajnálom, de remélem, még egy utolsó szívességként hajlandó leszel vigyázni Remire. Sajnálom.


Ui.: A nyaklánc a tiéd, de ne nagyon vizsgálgasd. Nem lesz értelme, legfeljebb tönkreteszed.

Természetesen azóta rengetegszer megpróbáltam már valahogy a nyomukra akadni, de egyszer sem sikerült. Mindig is Eanil volt az alaposabb kettőnk közül, és bizony alaposan elrejtett mindent nyomot, amin el lehetett volna indulni. Cserébe viszont ottmaradtam egy lánnyal, és nulla tapasztalattal gyereknevelés terén. Nem mondom, hogy könnyű volt. Rengeteget szenvedtem, az elején is, a közepén is, sőt, igazából egész végig, de azt hiszem, megérte. Ha tudnád, milyen belevaló nővé cseperedett fel a lányod…

Ahogy kinyitottam a szemeimet, láttam, ahogy a nap utolsó foszlányai is eltűntek a felhők alatt. Gyönyörű volt, azonban azt is jelentette, hogy nagy valószínűséggel lekéstem a vacsorát, de ez nem zavart. Felemelkedtem a földtől és pár pillanat múlva már egyenes irányba voltam hazafelé. Repülés közben egyik kezemmel rászorítottam a nyakamban lógó fém medálra, amelyről ugyan hasonlóan semmit sem sikerült kiderítenem, de biztos voltam benne, hogy ha elég ideig keresem, meg fogom találni a választ rá, hogy mi lehet.