~Karakter információk
Név: Varin
Nem: Férfi
Életkor: 27
Faj: Vámpír
Származás: Draesen
Hűség: Főként a vámpírokhoz húzza a szíve, no meg ahhoz, aki többet fizet.
Foglalkozás: "Konfliktus-megoldó". Ha valakinek problémája van egy másik személlyel, ő ezt megoldja. Különböző módszerekkel, változó pénzmennyiségért cserében. Legyen szó likvidálásról, vagy szimpla fenyegetésről.

~Karakter tulajdonságok
Megjelenés: Sötétbarna, kócos haja folyton égnek áll, azonban néhány tincs rakoncátlanul is világosbarna szemei vonalába lóg. Varin vámpírokhoz képest átlagos, 187 cm magas, és körülbelül 73 kilót nyom. Markáns arca sok női, (néha megesik, hogy akár férfi) tekintetet vonz magára. Arcán a nap nagy részében mosoly ül, míg szemében az elszántság csillog. Szarvak nélkül született, azonban szárnyai viszonylag nagyok, amit azonban próbál ruhája alá rejteni, ha nem vámpírok társaságában tölti idejét. Öltözködése elég átlagos és mindennapi, szeret hosszú ujjú pulóvereket vagy akár kabátokat hordani, melybe el lehet rejteni egy-két meglepetést azok számára, akikkel a munkája végett találkozni szeretne. Amikor ilyen ügyekben járja az éj fátyla alatt a sötét utcákat általában egy kendőt húz fel az orráig, de néha akár saját maga által készített maszkokat is felölt.
Felszerelés: Ruházata mellett általában egy kisebb acéltőrt hord magánál, emellett van nála valami tűzgyújtásra alkalmas tárgy is. Kabátja belső zsebében szokott dohányt és papírt tárolni egy bőrzacskóban.
Személyiség: A meg nem értett művész. Ő így tekint magára. A szemet gyönyörködtető arcvonások, és a bájos mosolyok és tekintetek nem mindig azt a jellemvonásokat rejtik amiket az ember elsőre gondolna. Nem tér el a gondolkodásmódja egy átlagos vámpírétól nagyvonalakban, emellett szereti a képzőművészeteket, gyakran készít maszkokat és origamikat. Az egyetlen dolog, ami frusztrálja az ismerőseit, (már akik tudnak róla, mivel elég csekély azok száma, akiknek ezt elmondja) hogy a gyilkolásra is egyfajta művészetként gondol.
Varin elég öntörvényű, mindig azt teszi, amihez éppen kedve tartja, emellett nem veti meg sem az alkoholos italok, sem a szép hölgyek, és néhány "gyógynövény", esetleg meredekebb dolog társaságát sem. Vakmerő és szereti a kihívásokat, mindenben jobb és jobb akar lenni, és azért is alkot, hogy másokat lenyűgözzön. Jellemző rá, hogy ha "vadászik", akkor szeret eljátszadozni áldozatával, mielőtt táplálkozna belőle. Legyen szó itt szexualitástól kezdve a kínzásokon keresztül bármiig, attól függ, mihez van kedve.
Szokások, ismertetőjegyek:
- Varin folyamatosan ügyködik valamit a kezével, nem bír nyugton lenni
- Nehezen tart sokáig szemkontaktust ugyanazzal a személlyel
- Míg a hosszú távú memóriája egész jó, rövid távon képes megfeledkezni dolgokról


Erősségek:
- Jó emberismerő, hamar észreveszi személyek jellemvonásait
- Ügyesen bánik a kezeivel, emiatt jó a képzőművészetekben.
- Nehezen lehet ráijeszteni
Gyengeségek:
- Néha türelmetlen tud lenni
- Ha fáradt, vagy álmos, nagyon könnyen ideges lesz és kiborul
- Ha hosszútávon monoton dolgot csinál, képes megfeledkezni környezetéről

~Előtörténet
Összekuporodva ültem a hideg, sötét éjszakában. Az erdő szélén, egy fának dőlve, dideregve néztem ahogy az apró hópelyhek szállnak alá az égből. Az államról még csöpögött a friss vér, mely némi színt adott a szűz hónak, és kabátomnak. Mellettem, egy közel szárazra szívott  emberi holttest feküdt, melyet nemrég ejtettem el. Így jár az ember, ha eltéved az erdőben, és csak az éjjel folyamán érne ki onnan. Ruhája közönséges volt, a harmincas évei közepében lévő nő lehetett. Ellenőriztem, hogy az ujján van-e jegygyűrű, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy valószínűleg senki sem várja haza, akkor minimális megkönnyebbülést éreztem. Nem mintha érdekelt volna, főleg, hogy éhes voltam és feldúlt, de azért kicsit mégis számít valamit... vagy mégsem?
Hallottam ahogy pár méterre tőlem ropog a hó, ahogy valaki errefelé jön. Teljesen nyugodt lépteket tett, minimális megtántorodást sem mutatott ahogy egy holttest és felém közeledett. Innen tudtam, hogy ki is keresi társaságomat.
- Jó étvágyat. - mondta lágy, kellemes hangján.
- Már végeztem. - mormogtam neki lehajtott fejjel.
- Akkor... egészségedre, vagy mi.
- Mit akarsz? - Emeltem fel fejemet, és tekintetemet ő rá szegeztem. Alacsony, karcsú lány, pici szarvacskákkal vállig érő egyenes, fekete hajjal. Kopott, fekete ruházatot viselt, szárnyait a mögé rejtette, nyakában sálat hordott.
- Csak... gyere be légy szíves, ott megbeszélünk mindent.
- Körülbelül három órán keresztül csak beszéltünk... mit akarsz még? - válaszom unottsággal és gúnnyal volt teli, bár ez őt nem igazán érintette meg.
- Varin... kérlek. - Mondta halkan, aggódva. Sóhajtottam egyet, majd végül feltápászkodtam, megtöröltem a számat, és zsebre vágott kézzel követni kezdtem a hölgyet.
Egy apró, fából és kőből felépített kis viskóhoz érkeztünk. Az elmúlt hetekben ebben a házban töltöttem az időt mikor sütött a nap. Eléggé el van szeparálva a nem messze lévő várostól, egy magasabb fajta domb és egy folyó van a kettő között. Régebben ideiglenes szállásként tartották fent vadászoknak. A kémény dús, fekete füstöt pöfékelt, Serena minden bizonnyal nem rég ébredt fel, és gyújtott be. Utálja a hideget, az is csoda, hogy eljött engem megkeresni a hóesésben. A téli időszakot általában bezárkózva tölti, vadászatról szoktam neki félholt embereket hozni. Vagy pedig amikor egyikünk sem tud elaludni, és éppen olyan hangulatunk van, akkor szoktam... jóllakatni. Nem vagyunk együtt, mint pár, de mindkettőnk szép példány, és emiatt az unalmas órákban gyakran elszórakozunk. Kisgyermek korom óta ismerem, és sokszor úgy tekintek rá, mint a húgomra, de ez nem tántorítja el egyikünket sem egy-két merészebb dologtól.
Felsétáltam a három szintes falépcsőn a teraszra, ahol letopogtam havas lábbelimet, majd az ajtó előtti bejárati szőnyegként funkcionáló rongyra léptem, míg levetettem átfagyott bakancsomat, melyet kezemben bevittem a házba. Beléptem az ajtón, majd mielőtt bármit tettem volna, gyorsan odasuhantam a kandallóban lévő pattogó tűzhöz, és letettem mellé, hogy kiolvadjon. Ekkor éppen Serena kabátját vetette le, és kiengedte szárnyait. Egyszerűen gyönyörű. Megvan a maga szépsége, és kecsessége is. Jobb kezével a füle mögé tűrte haját, majd amikor észrevette, hogy meglehetősen bambulok rá, csak halkan kuncogott egyet, és felakasztotta a fogasra ruháját. Én is levetettem kabátomat, melyet én is a többi ruha mellé helyeztem el. Odabattyogtam a tűz mellett lévő fa asztalkához, majd egy roskadozó széket húztam ki, melyre leültem, míg könyökömmel az asztalon támaszkodtam. A hold gyengén világított be az apró, jégvirágos ablakon, csak a kandalló lobogó tüze adott érdemleges fényt, ezért meggyújtottam egy viaszgyertyát az asztalon. Egy jó fél percig néztem a lányt, ahogy nyugtalanul ujjaival babrál.
- Beszélni szerettél volna. - Emlékeztettem a lányt, mert nem igazán akart megszólalni. Hümmögött egyet, majd egy háromlábú sámlit emelt fel a szoba túlsó részéből, majd az asztalhoz cipelte, és helyet foglalt rajta.
- Szóval... bocsánatot szeretnék kérni, amiért ennyire kiakadtam rád. Tudom, hogy mindkettőnk érdekében csinálod ezt, és, hogy biztos nehéz neked... pénzért embereket... tudod.
- Elintézni. - Mondtam ki, ha már ő képtelen volt rá. Serena nagyon érzékeny lelkű, csak a felém irányuló érzései miatt követett, amikor elhagytam Draesent. Hogy nehéz lenne embereket ölnöm, fenyegetnem, vagy szimplán félholtra vernem? Ch... hagyjuk már, ezért jöttem ebbe az országba. Itt korlátok nélkül alkothatok. Na meg, mivel odavagyok az emberek véréért. De, ezeket inkább jobb ha nem mondom el neki. Csak megrémiszteném.
- Igen. Szóval, sajnálom, és megszeretnélek nyugtatni azzal, hogy még mindig melletted állok.
- Örömmel hallom. Be is tudod bizonyítani? - kérdeztem, egy félmosollyal arcomon. Erre csak elvigyorodott, felállt a sámliról, megfogta a csuklómat, majd vezetni kezdett az emeletre, a hálószoba irányába.
__________________________________________________________________________________
Huszonhét évvel ezelőtt, egy csillagtalan éjszaka alatt születtem Draesen területén. A világrajövetelem édesanyám életébe került, ezért róla szinte semmit sem tudok. Édesapám teljesen belebetegedett anya elvesztésébe. Depresszív lett, rászokott többféle dologra, melyektől teljesen függő lett, majd bennem látta anyám gyilkosát. Emiatt kitett az utcára, és végzett magával. Egy fiatal pár fogadott be, akik édesanyámat tizenéves kora óta ismerték. Akkoriban született egy kislányuk, akit Serenának neveztek el. Nagyon jól kijöttünk egymással, már-már elválaszthatatlanok voltunk. Főként az anya nevelt minket, nem voltak gazdagok, így az apának rengeteget kellett dolgoznia. Megtanított megannyi dologra, beleértve a bájital főzés csínja-bínjára is.
Mióta az eszemet tudom, érdekeltek a művészetek. Az érzelmek kifejezésének egyik legtökéletesebb módjának tartottam, és emellett rengeteget alkottam azért, hogy másokat lenyűgözhessek. Azonban jobb és jobb akartam lenni, ezért egy helyi mestertől akartam órákat venni, aki azonban már öreg volt arrogáns, azonban elismert, de nem vállalt tanítást, főleg nem ingyen. Évekig dolgoztam azért, hogy jelentkezhessek nála. Amilyen csak lehetőséget meg tudtam ragadni, megtettem, emellett rengeteget dolgoztam kisegítőként apa mellett. Mikor meglett az elegendő pénz, egy festményt készítettem, hogy elismerje, igenis van tehetségem. Napokig dolgoztam vele, folyton javítottam rajta, a tökéletességre hajtottam. Családom és én is mérhetetlenül büszke volt rám, hogy képes voltam ezt elérni kemény munkával, és úgy éreztem, hogy a holnapi nap folyamán, egy álmom fog valóra válni.
__________________________________________________________________________________
Az ágyamon üldögéltem, az izgalom miatt a kelleténél órákkal előbb ébren voltam. Ujjaimmal babráltam, miközben az asztalomon heverő pénzes zsákocskát, és festményemet bámultam. Hanyatt vágódtam, alkarjaimat fejem alá tettem, majd a plafont nézve gondolkodtam. Vártam egy húsz percet, majd amikor már tényleg nem volt több türelmem felpattantam, és egy kopott bőrtáskába pakoltam mindent. Felkaptam a vállamra, majd utamra indultam.
Az utcákat kevesen járták, főleg amerre én lakom. Egy kisváros elhagyatottabb részénél laktunk. Pár utcai lámpa adott halovány fényt, mely utamon kísért egészen egy apró kis ajtóig. Nagy levegőt vettem, majd határozottan kopogtam az ajtón. Egy fél percet ácsorogtam, majd lépteket hallottam közeledni, és végül egy öreg fazon nyitott ajtót résnyire.
- Mit akarsz? - Bökte oda gorombán. Öregsége ellenére nem sok ránc volt az arcán, azonban ritkuló haja és apró kecskeszakálla már őszült.
- Jónapot! Már, kerestem magát régebben, hogy felfogadna-e tanítványaként azonban akkor még... - Akartam volna folytatni, azonban már csapódott volna be előttem az ajtó. Alkaromat nekivágtam a korhadó fa ajtónak, és nekifeszültem, hogy ne tudja becsukni. - Hallgasson... végig! - Vicsorogtam rá. Nem fogom több éves erőfeszítéseimet egy öregember miatt félredobni és emiatt feladni álmait. Csak morgott egyet, majd  miközben kinyitotta az ajtót befelé intett fejével. Beljebb léptem, majd egy apró konyha-előtér kombinációjába érkeztem. Minden szétszórt volt, evőeszközök mellett használt ecsetek , a földön egy széttörött véső volt, mindenütt széttépet papírok hevertek szanaszét. Az asztalon egy körülbelül tíz centiméter magas ólombábú volt, körülötte háromszög alakban kések az asztalba állítva. Bizonyára valami szimbólum. Az alapból fehérre meszelt falakon mindenféle elvont festmények díszelegtek. Az egyetlen fényforrás egy szentély szerűség volt, ahol szinte már teljesen leégett viaszgyertyák pislákoltak. Egy giccses váza is volt, habár víz nélkül, melyben egy szétszáradt virág haldokolt.
Nem igazán volt beszédes kedvében illető, így hát ledobtam vállamról a táskát, és előkerestem belőle a festményt. Kezem egy kicsit remegett, éreztem, ahogy szinte a torkomban lüktet a szívem, az izgalomtól képtelen voltam nyelni is. Megembereltem magam, majd átnyújtottam neki a festményt.
Nézegette egy darabig a gyertyák fényében.
- Te csináltad?
- Igen, az elmúlt héten szinte csak eze... - Szavam elakadt, képtelen voltam mozdulni. Egyszerű mozdulattal kettétépte, és a földre dobta.
- Használhatatlan. Nincs tehetséged. - Mormogta alig érthetően. - elmehetsz. - jelentette ki, majd sarkon fordult és elkezdett valamit a szembe lévő asztalnál ügyködni. Képtelen voltam magamhoz térni. Úgy éreztem, ez valami vicc, ilyen nem történhet meg annyi munka után. Abbamaradt az izgalmam, kezem remegése is teljesen elmúlott. Lassú, kiegyensúlyozott léptekkel a bábúhoz léptem, és elemeltem az egyik kést. Könnyed léptekkel haladtam az öreg felé.
- Talán ez az alkotásom nem tetszett... de megtudom mutatni a művészet egyik másik ágát is. - hörögtem miközben már körülbelül egy méter távolságba kerültem. Értetlenül felém kezdett fordulni, majd a kést egyenesen beledöftem gyomrába.
- Remélem pokolian fáj... - Mondtam neki miközben egyenesen kigúvadt szemeibe néztem. Mikor meg akart szólalni, a kést felhúztam egészen a rekeszizmáig, felmetszve hasát. Vért köhögött arcomba, amit bal kezemmel letöröltem, miközben ő térde rogyott, és összeesett. Kihúztam belőle a fegyvert, majd ócska ruhájában megtöröltem. Ledobtam a földre, míg felkaptam vállamra táskámat. Ekkor határoztam el, mit akarok csinálni. Megtudtam, hogy a művészetnek sokkal szabadabb ágai is vannak. Ahol az illető még jobban kitudja magát fejezni...
Ezek után képtelen voltam Draesenben maradni, Elkia területei sokkal kecsegtetőbb jövőt biztosítottak számomra, mint ez a hely. Mellesleg, ha a munkám a személyektől való megszabadulás, akkor biztos, hogy nem a saját fajtámat fogom vadászni, főleg nem azok után amiken keresztül mentek.