Megjelenés: Szikár, szíjas izmú, látszólag a harmincas éveiben járó vándor zöld köpönyegben és ujjatlan kesztyűben, barna ingben és bőrzekében, ugyancsak barna bőrnadrágban és súlyos, egyszerű menetcsizmában. Széles övén felaggatva és a hátán egy vándorzsákban mindenféle motyó található általában, súlyos, kétkezes keresztkardja pedig szintén a hátára van csatolva. Mindig a keze ügyében van egy egyszerű, vasalt talpú vándorbot is. Az arcát fölül csuklya, alul rövid szakáll borítja; ha véletlen mégis látható, akkor napbarnított bőrű, rövidre nyírt barna hajú, sasorrú, felhőszürke szemű, egykedvű férfiarc. A pecsétek a testén ugyanolyan felhőszürkék, akár a szeme, míg varázslás közben kéken izzanak.
Felszerelés:A fenti ruházaton valamint a kardon és a boton kívül rendelkezik egy hosszú szárú pipával, tűzkészséggel és mindig legalább egy zacskó dohánnyal is; emellett kardápoló készlettel, varrókészlettel ruhajavításhoz, némi kötszerrel szükség esetére, lehetőség szerint pedig egy-két napra elegendő élelemmel és vízzel.
Személyiség: Tömören úgy lehetne leírni: lusta. Egy különc, akinek nincs más vágya, csak a napot lopni a lehető legkényelmesebb módon. Furcsamód, mivel ezt sárkánytestben, felhőként képzeli el, képes évszázadokig vándorolni, hogy visszanyerje eredeti formáját (bár ezt igyekszik a lehető legkisebb erőbefektetéssel tenni). Ezen az egy célon kívül más nem is igen érdekli. Minden különcsége mellett becsületes és jószívű, így segít, ahol felbukkan, de nemsokára tovább is áll, mielőtt bármihez vagy bárkihez kötődni kezdene.
Lustaságából adódóan örökké higgadt és egykedvű figura, aki a harcot és a munkát egyaránt nyűgnek tartja, így mindkettőt csak végszükségben űzi, több évszázados tapasztalatával és sárkány fizikumával azonban mindkettőben elsőrangú tud lenni, ha akar. És ha valaki nagy nehezen mégis dühbe hozza, azt komoly tombolásban tudja részesíteni, míg újra lehiggad.
Szokások, ismertetőjegyek: Erős dohányos, így ha épp nem aktív – vagyis szinte mindig -, ott lóg a szájában kedvenc pipája. És hogy ezeket az időtartamokat elnyújtsa, jó pár történetet és dalt megjegyzett az idők folyamán, amiket nagy tehetséggel elő is tud adni, ha ezzel esetleg meggyőzne bárkit is, hogy jobb, ha csak a szája jár a keze helyett.
Erősségek: Nubilus nagy világjáró, ha más nem is, és mivel közel kétszázötven éve koptatja az országutat, remek tájékozódó készségre és sokszínű helyismeretre, na meg meglepően jó memóriára tett szert. Emellett otthon van a fegyverforgatásban és a legtöbb kétkezi munkában, ide értve a felcserkedést és hasonló feladatokat is.
Gyengeségek: Legnagyobb gyengesége a mindent átható lustasága: vonakodik belemenni bármibe, ami komolyabb mennyiségű cselekvést vagy gondolkodást igényel, nem egyszer még ha okvetlenül szükséges lenne is. Ennek megfelelően általában a tervezgetéssel sem fárad, mindennek csak úgy spontán módon nekimegy. Emellett a világ legtöbb alkotórészével szemben érdektelen, nehéz rávenni, hogy bármi mással törődjön, mint a saját végenincs vándorútjával.

- Merre van?
A fiatal flügel vérszomjas vigyorral járatta végig tekintetét a kietlen tájon. A beláthatatlan ingoványban értelmes életnek nyoma sem volt: satnya növények kornyadoztak a sárban, szúnyogok zümmögtek, békák kuruttyoltak melankolikusan.
És mindent beterített a tejfehér, vattacukorsűrű köd.
- Itt van, érzem. Itt van! De hol?! Beásta magát?! Vagy…
Idősebb társa, aki a tizenötfős csoportban a vezérnek kijáró legdíszesebb páncélt öltötte fel, leintette.
- Közelebb.
- Kö…
- Pontosan. – a vezér magabiztosan elmosolyodott… majd a fiatal flügel megrökönyödésére belekiabált a levegőbe. – Mutasd meg magad, sárkány! A mocsarad bánja, ha nem teszed!
Hosszú másodpercekig mi sem történt. A fiatal flügel már nyitotta a száját; hogy követni akarta parancsnoka példáját vagy éppen vakmerő fiatalként sértésekkel illetni a nála tapasztaltabb harcost, végül nem derült ki. Mert ebben a pillanatban, bár a mocsárban állt a levegő, akár egy barlangban, a tejfehér köd egyszer csak felkavarodott és áramlani kezdett. Örvényeket kavarva lassan egy helyre gyűlt, majd dagadni és formálódni kezdett a flügelek színe előtt, és…
- Felhősárkány Nubilus.
- Mit akarsz ily nagyon tőlem, istenölő?
A mennydörgő hang hullámokat keltett a ködben, és a fekvő sárkány kitátotta hatalmas pofáját, hogy ásítson. Körvonaltalan, gomolygó állkapcsa mélyén kék pokolként izzott a mágikus energia.
A fiatal flügel lassan becsukta a száját és a többiek mögé húzódott, elsápadó arcán kiütött a verejték. A vezér vetett felé egy futó mosolyt, ám mikor visszafordult a sárkány felé, tekintetében kiütött az a vérszomj, ami korábban az ifjoncéban.
- Nem egyértelmű? – felemelte a kezét: lángot vetett körülötte a megzabolázott mágia. – Megölni téged, felhősárkány!
A mágia, amit a vezér készenlétben tartott, elszabadult; a mocsár megremegett, ahogy kezdetét vette a csata.

A fiatal flügel rettegve menekült.
Társait nem találta, az orráig sem látott a ködben: mivel nem is érezte őket, feltételeznie kellett, hogy egytől egyig odavesztek. Már eszébe sem jutott a harc, az életben maradás vak ösztöne vezette, elméjét elborította a pánik. A ködnek azonban nem akart vége szakadni…
A mancs, ami egy ökröt is könnyedén összemorzsolhatott volna, a semmiből állt össze, hogy megragadja a menekülő flügelt. Egy pillanattal később követte a fej: a sárkány kéken izzó szemei szemrehányóan meredtek a vergődő istenölőre.
- Felébresztettek. Fenyegettetek. Ez hát a fajtátok udvariassága?
A fiatal flügel elméje ekkor összeroppant; a mély hangban ugyanis nem volt semmiféle mély érzelem, csupán egyszerű bosszankodás. A sárkány sohasem dühödött meg rájuk: és a fiatal flügel ekkor értette meg, hogy sohasem volt valódi lehetőség a győzelmük. A haláluk nem volt több holmi zavaró tényező megszüntetésénél.
Némán pusztult el, mikor a gomolygó, félig materializálódott állkapcsok összeroppantották a testét; a ködfelhő formái aztán elsimultak, és némi gomolygás után helyreállt a korábbi béke.
A beláthatatlan ingoványban értelmes életnek többé nyoma sem volt: satnya növények kornyadoztak a sárban, szúnyogok zümmögtek, békák kuruttyoltak melankolikusan.

***

- Szép mese.
- Ez nem mese! – a regös sértődötten felhúzta az orrát, ám emiatt véletlen beleszagolt a másik férfi pipafüstjébe, és könnyező szemmel harákolni kezdett. – Ez i… khrm… igaz!
Kétségbeesetten próbálta odébb legyezni a füstöt, ám asztaltársa láthatólag kiapadhatatlan utánpótlással rendelkezett. Végül megunta, és rekedten magyarázni kezdett.
- Ez a Felszabadulást követő első konfliktusok alatt történt, amikor a Tizenhat Faj az erejét próbálgatta. És én mondom kendnek, Nubilus akkor még nem volt idősebb ötven évnél! – felsóhajtott, és duzzogó képpel megcsóválta a fejét. – Bár tudnám, mi történhetett vele a sárkányok erejének lepecsételése után… De arról bezzeg nem szól semmiféle írás vagy fáma.
- Nekem elég unalmas alaknak tűnik. – a regös asztaltársa, aki fülledt fogadóban sem adott alább a csuklyája viseléséből, elgondolkodva fújta ki a füstöt. – Miféle sárkány az ilyen? Nem akart mást, csak aludni.
- Naplopó sárkány, az ám! – a regös gyerekesen elvigyorodott. – Az ilyesminek mégis megvan a maga varázsa. Kendnek is tetszett a történet, nemde?
- Tetszett. – engedte meg a csuklyás.
- Pontosan mennyire is, jó uram?
A pipás felhorkant, és a regös fedeles kupája felé bökött, amiből kicsordult a sörhab.
- Annyira. De csak mert jó napom van.
A mesemondó még szélesebben elvigyorodott, és felemelte az említett ivóedényt.
- Akkor ezt kendre iszom, jó uram! Erről jut eszembe. – összehúzta elfesen vékony szemöldökét, mintha valami aggasztotta volna. – Hogy is hívják kendet?
A másik néhány másodpercig némán nézte az arcát borító árnyékból.
- Csak hívj, fiam, ahogy itt mindenki: - szólalt meg végül. – Csavargónak.
- Furcsa név ez, Csavargó uram! Na de… - a regös nem hagyta sokáig eltéríteni magát eredeti céljától. – …akkor ezt kendre iszom!
Jóval később, mikor már a hold is a zenitje felé járt, és a fiatal elf regös részeg volt, akár a csap, a Csavargó csendben távozott; elhatározta, hogy továbbmegy egy faluval, így még éjjel útnak indult, vándorbotja pénzérményi nyomokat hagyott az út porában. A vacsorával a maradék pénze is elfogyott, így munkát kellett találnia; na meg nem is akart maradni ott, ahol túl sok mesét ismernek. Ha észreveszik a testét borító sárkánypecséteket, már az is épp elég figyelmet szokott ráirányítani.
A Csavargó alkalmi munkákból tartotta fent magát: sosem maradt túl sokáig egy helyen, és bármit megtett, amit a becsülete és a naplopó kedve engedett, na meg amire az ökle meg vén kardja képes volt. Kopott volt és sose volt több pénze, mint amit pár nap alatt el ne tudott volna verni. Faluról falura, városról városra rótta az országutat, különösebb cél vagy vég nélkül, jóllehet, mindörökké.
Egyébként a valódi neve Nubilus volt, egykor pedig mint a Felhősárkány Nubilus nagyurat ismerték; háromszáz évnél idősebb volt és vydrici Tisztavérű. Valószínűleg fényesen élhetett volna a sárkányok országában, egy saját birtokon, ha kedve lett volna. De Felhősárkány Nubilus nagyúr, a vydrici Tisztavérű, akit mostanság Csavargóként ismertek a kontinensen – bár ahol nem tudtak meséket, Nubilusként mutatkozott be -, nem vágyott ilyesmire.
Elveszett erőit, régi testét kergette, a módot keresve mindenhol, ami által visszakaphatja őket. Mert nem vágyott másra most sem, mint egykor: békés, nyugodt, magányos álomra.