~Karakter információk
Név: Sieghart Dropit - Becézhetnék Sieg-nek is, ha lennének barátai... Ám mivel nincs neki, így ez a lehetőség zárva marad.
Nem: Férfi
Életkor: 13
Faj: Bestia
Származás: Nyderrameth
Hűség: Jelenleg saját fajának.
Foglalkozás: Szereti démonvadásznak hívni magát, bár még sose ölt meg - vagy találkozott - egy démonnal sem... De úgy van vele, ha ez megtörténik, majd tutira megöli!

~Karakter tulajdonságok
Megjelenés: Viszonylag apró, 155 centi körüli magasságához képest meglepően nagy, majd 70 kilónyi súly társul. Nem azért, mert dagadt volna, de arányos izomzata megköveteli magának ezt a kiváltságot.
Haja félhosszú világosszőke, bár némely tincse meglepően hosszúra nő, ha nem futnak ujjai alá hajvágáskor. Szemei aranysárgák, pupillái szűk, ragadozószerűek; bal oldalt egy függőleges vágással tarkítva, mely egészen szája vonaláig fut alá. Szemfogai meglepően élesek, ha unatkozik, azokkal szokta megköszörülni pengéit, mint ahogy az állatok koptatják körmeiket.  
Öltözködése a vándorok életét sugallja; csuklyás köpenye szinte mindig rajta van, akárcsak vastag talpú csizmája, és vízálló felsője - nadrágja. A sötét színeket szereti.
Felszerelés: Két, csuklótájékra csatolható penge, melyeket ha nem használ, a hátán hord amolyan x-alakzatban. (Képet majd vásárlásnál linkelek )
Személyiség: Tipikusan az a kölyök, akivel semmi gond nem lenne, ha korábban megkapja azt a két-három igencsak istenes pofont, ami kijárt volna neki. Ám mivel egy ilyen ütés se csúsztatta végig házuk padlózatán, viselkedésével senki se merné bevállalni nyilvános helyen. Beképzelt, szerinte mindent ő tud a legjobban; önző; hirtelen haragú és bosszúálló; ha pedig elkezd úgy igazán szitkozódni, bármely kocsma söpredéke elfütyülné magát.
Úgy hiszi, akkor fog igazán élni, ha kipróbálhat minden "nagyvilági" dolgot, a piáktól a nőkig. Fantáziája veszélyesen perverz.
Szokások, ismertetőjegyek: Sebhelye, egója, és hatalmas szája igencsak felismerhető jelenséggé teszik.
Erősségek: Legnagyobb erőssége mások gyengeségéből fakad: Kora és külseje miatt nagyon könnyű alábecsülni, Sieg pedig nem az a fajta, aki kihasználatlanul hagyna egy ilyen előnyt (ő „sértésnek” mondaná persze).
Mint szinte minden fajtársának, fizikai képességei és érzékei neki is fejlettek.
Az összecsapásokat rövid távon jól felméri, akárcsak ellenfelei képességeit is, de nem szereti az elhúzódó harcokat, dekoncentrálttá teszik; ha valaki kicselezi, azzal nem követi el a világ legújabb csodáját.
Gyengeségek: Bár szereti okosnak képzelni magát, valójában nem túlságosan az. Éppen ezért, ha valaki megfelelően közelít hozzá - leginkább egóját csiszolgatva - az a manipulálását is megoldhatja, persze nem a "gyerektől nyalókát" hozzáállással, de odafigyeléssel és karizmával nagyon is lehetséges.
Társasági életre szinte teljesen képtelen, rövid távon képes nagyon ingerültté válni, és hatalmas jeleneteket rendezni. Ó, és mivel a bestiális énje jórészt macska, ezért nincs túlságosan kibékülve a vízzel.

~Előtörténet

- Egy egész aranypénz egy alma? – fakadok ki, ahogy meglátom a gyümölcs árát. – Elvisz, ha megeszem, vagy mi?!
- Már mondtam neked! -  int csendre a hájzsák árus, na nem mintha ő nem ordítana. – Anyag van benne, hülyegyerek!
- Anyag?
- Az ám, elszállsz tőle, mint az abszintos sárkány! – hajol hozzám közelebb, csakhogy érezzem a hagymagyökér szagú orcáját. – Piri néni a szemközti bódéban azt mondja, nála jobb a cucc, de ne higgy neki! Semmi extrát nem kever a süteménye tésztájába, legfeljebb a hónaljszőrét. – számat elhúzva távolodom el a falusi bolondtól, majd jobbnak látom magam mögött hagyni a piacot, úgy egészében.
~ Minden vidéki ennyire tárnabérenc, vagy itt csak a disznók szülnek? ~ tanakodás közben arra jutok, hogy talán jobb is lesz, ha rögvest továbbállok.
Már akkor sejtettem, hogy ez lesz, amikor magam mögött hagytam Nyderrameth csodálatos, vérszomjtól bűzlő városát. Tudtam, hogy visszasírom majd, amikor még legalább profik akartak átb*szni… A helyiek még a vámpírok királynőjét se tudnák eladni szajhának, annyi érzékük van ehhez, mint apámnak az élethez… Ó, igaz is, miatta kellett eljönnöm!
A gyerek jó móka, amíg csinálni kell, utána francra se jó.
ˇMenjé’, bizonyítsad, hogy igaz vérem vagy. Öljél meg egy démont, mint én a klánunk legutóbbi háborújában, és tiéd a családi örökség!” – szónokolta azzal a szénlapát szájával, és sajnos volt annyira hülye, hogy ő még el is hitte ezt.
Abban a háborúban legfeljebb a felettese agysejtjeit öldöshette derekasan, de ha engem kérdeztek, krumpliknál veszélyesebb ellenfelekkel sose került szembe, még a segédkonyhán se mertek volna bonyolultabb tevékenységet rábízni. A családi vagyon pedig egy sánta disznóban merül ki, szegény Paprikásnak levitte a combját a fűrész, amikor az a bolond részegen foltozta a tetőt… Igen, egy rohadt fűrésszel! Viszont azt a sertést én neveltem, és én fogom kisütni a szalonnáját, ha beledöglök is! ~ Tarts ki, Paprikás… ~
Mondjuk, igazából annyira nem bántam, hogy el kellett jönnöm abból a nyomornegyedbéli patkánylyukból. Anyám már rég megpattant, neki volt esze. Most rajtam a sor! Egy csomó tervem van, a démonölésen kívül is. Be akarok rúgni végre, de úgy igazából... Tudjátok, az a fajta buli, amiből csak egy héttel később ébredtek fel legfeljebb, egy sötét barlangban, meztelenül kifeszítve egy keresztre, homályos víziótokban tangás vámpírhölgyekkel, akik épp kinyerik belőled az… „életet”. Ó, igen! Na, de ha már itt tartunk, a szüzességem is ideje volna elveszítenem! Találnom kell egy rendes bordélyt, ahol lehet válogatni… ~ Kit tiszteljek meg elsőként? A vámpírok persze mindig nagy befutók, de nem szabad elhamarkodni… Állítólag a flügelek is dögösek, már ha van belőlük, mert az áruk is vérszító, nemcsak a testük… Ha értitek, mire gondolok. Bár franc se tudja, nem akarom, hogy tudálékoskodjon, miközben a szája csak egy dologra jó számomra. Talán egy egzotikusabb elf… ~
- Jó napunk van, fiúk! – úgy tűnik, akadnak még olyan hülyék, akik képesek megszakítani a fantáziálásomat. – Egy kölyök az, oldalán erszénnyel. Hol hagytad az anyukádat, kisfiam? – kacag fel az idióta, mintha tényleg vicceset mondott volna… nehéz megállnom, nehogy a tenyerembe temessem arcomat.
- Öcsém, olyan májfoltos az a kopasz fejed, hogy azt a nagyapám is szégyellné, de már az ő korában is leszolgált volt ez a duma. Ha rám akarsz ijeszteni, szedd már össze magad! – az alak vigyora helyből alapállásba ment vissza, ez pedig a társait is összezavarta.
Összesen négyen vannak, mind bestiák, bár az elkorcsosultabb fajta díszpéldányai. Testüket bunda, pikkelyek, vagy épp tollak fedik, különböző választékban. A felszerelésük elhanyagolt, a különböző bőrökből összetákolt vértek kopottak, fegyvereikre csak a rozsda néz rá rendszeresen. Alkatuk girhes, csak egy testesebb akad köztük, hátán pöröllyel, a nyakán bevert bikaseggel… És persze mind bűzlik, mint a megköpült lóhúgy. ~ Nem tudják, hogy a rendes bestiák heti egyszer berohannak a tóba, majd gyorsan kiszaladnak onnan? ~
- Miért, szerinted… rosszak a módszereink? – értetlenkedik a vezetőnek csúfolt bolyhoska, az arca komoly gondolatoktól szenved… Riel, alacsony a kerítésed.
- Még szép! – vágom rá. – Ha már meg akartok fenyegetni, legalább csináljátok komolyan, ne úgy, mint a kislányok, akik az új hercegnő kastélyukkal játszanak! Mondjátok azt, hogy ha nem adom oda az összes pénzem, és csókolom meg a seggeteket, akkor kitörjük a karod te kis szaros, és addig fogjuk vele ****** a ******, amíg bele nem halsz a vérveszteségbe! – előadásomra meghökkent tekintetek színpada köszönt vissza rám, a nagydarab egyenesen a sírás határára került.
- De hát… ez nagyon gonosz volna… hogyan tehetnénk ilyet…? – hitetlenkedik a „vezér”. – Izé… mi lenne, ha várj… megpróbálom… Add ide a pénzed, mert, ahogy elnézem, apu egyedül engedett-
Ennyi. Eddig bírtam.
A talajon lendületet véve három méter magasra szökkenek a levegőben, Bolyhos felé érkezve, fejjel előre, íves zuhanásban. Mielőtt földet érnék mellette, nyakát a bokáim közé akasztom, egyet tekerek rajta, így ő teljesen elterül, míg én guggolóállásban, behajlított térdekkel érkezem vissza a kitaposott útra.
A barmok persze nem eszmélnek, ha volt is valaha nőjük, ilyen lassúságot produkálva egyiket sem tarthatták meg sokáig. Majd ha egyszer meglágyul a szívem hasonló részleteken, akkor tudni fogom, hogy ideje kiszállnom a pörgésből, és befeküdnöm egy szirén alá…
Gyors ütemben, megdöntött háttal vágom le a távolságot, ami elválaszt az utónállóktól, majd kisöpröm a tollas vékonyka lábát, s amint földet ér, csizmámmal mellkasára taposok. A pikkelyes már védekezne, de karját félreütöm, a késért nyúló keze pedig túl lassú… Mondtam már, hogy ez nagy hátrány egy férfinak?
Lényeg a lényeg, végtagjait párhuzamosan hátralököm, majd zsákként kitárulkozó felső testét végigsorozom, minden fontosabb pontra ügyelve. Hörögve esik össze, mint négy éve az öreg Jonsen, miután összetévesztette a vízzel feltöltött, saját piásüvegét egy igazival…
- Neee…. Ne ölj meg! – térdel le a kalapácsos, most már elérve a sírást. – Megcsókolom a segged, ha kell, csak ne ölj meg! Családom van!
- Ne hazudj! Elhiszem, hogy a falvad két hatalom határvonalán fekszik, ezért gyakoriak a rablások, és minden valamire való nőt már rég elvittek, nektek pedig csak az állatok maradtak. Nem hibáztathatlak hát, hogy az anyád arcát és eszét örökölted, de legalább tudd, hogy mikor kussolj! – indulok meg felé is.
- Neee! Várj… Az erdőben! Ott rejtettük el az utóbbi hetek zsákmányát. – meglep, hogy volt olyan. – Odaadom a térképet hozzá, csak hagyj elmenni!
- Ajánlom, hogy megérje. – veszem át a papirost. – Ha nem lesz ott semmi, csak pár zsák megcseszett gesztenye, amit a mókusoktól zsaroltatok, megtalállak, kireszelem őket, és te leszel a párna, amin visszaadom nekik! – bólogatás, majd ügyetlen futás a válasz.
Mit tehetnék, indulatos és bosszúálló vagyok, de nem kegyetlen.
Irányt is váltok, egyenesen a fák közé, követve a vonalakat, amiket akár egy vak kisgyerek is rajzolhatott volna.
- Hallottam… a hangokat… - szól hozzám egy kevés lélekjelenlétet sugalló, felhős bariton. – Te olyan… gengszteres gyerek vagy, mi?
- Ja.
- Húú… az király… - ekkora már kiszúrom a szavak gazdáját, ki egy fának dőlve bámulja a lombokat.
A szemei üresek, arca beesett, teste sovány, haja hosszú, de ápolatlan, akárcsak szakálla, és rongyos kabátja.
- Volt egy feladatom… Az istenek üzenetet küldtek nekem… Láttam őket… - Riel, mit is mondtam a kerítésedről?
- Szerintem csak sok volt a táp, haver.
- Lehet. – magába roskad, úgy tűnik feladja, én pedig folytathatom zavartalanul keresésem. – De nem! – ordít fel, mikor már vagy tíz lépéssel mögöttem van… eggyel több hulla belefér... – Át kell adnom neked… valamit. Te vagy a Kiválasztott!
Önkéntelenül is megfordulok, hisz még ha egy senkiháziról is van szó, végre valaki elismer!
- Az erdő kincsei… már az enyémek, nyomuk nem leled. Ám én átadom őket neked! – a férfi egy csomagot kapar elő a fa gyökere alól, melyet apró vászonzsákba rejtettek. – Ezekkel a fegyverekkel fogod megölni a Démonkirályt, fiam!
Kapkodva a holmihoz lépdelek, majd felfedem tartalmuk. Két tökéletesen megmunkált, karra csatolható penge lapul benne, egymásnak tökéletes párjai, szememnek új ékkoronái!
Minden a helyén van, csessze meg! Az, hogy most itt vagyok, apám küldetése, a fegyverek, a füves próféta… Kezdetét vette a legendám!
- Mit mondd a prófécia, merre kell mennem? – szúrom tekintetem a szakállas arcába.
- Azt… nem tudom… A saját utad kell járnod. – nagy nehezen feltápászkodik a figura, de úgy néz ki, mint akit bármelyik pillanatban összetörhet pöcetetves hajának súlya alatt. – De ne félj, veled tartok!
- Akkor ne maradj le! – új fegyvereimet kereszt alakba hátamra csatolva, vissza is fordulok a főút felé.
- Nem fogok… Hogy hívnak egyébként?
- Sieghart, de le ne rövidítsd, mert én ugyanazt a testeddel fogom megtenni!
- Vágom főnök… Engem Nigyhusznak hívnak… És a következő faluban álljunk meg kérlek, kifogytam az anyagból.