Név: Braomos Jeroalath
Nem: férfi
Életkor: 29
Faj: ember
Származás: Elkia - Jeroa
Hűség: legfőképpen az emberek felé hűséges; közvetlen utána munkaadói felé, lett légyen akármilyen faj sarja.
Foglalkozás: harcos, katona, fejvadász - egyre megy.

Megjelenés: Braomos, mit is mondhatnánk el róla? Átlagos testmagasságával nem nagyon tűnik ki a tömegből, ami választott "szakmájában" igen csak kapóra jön. A sok évi edzés, harci gyakorlatok, és a vadonban, civilizációtól távol töltött évek megedzették testét. Izmos, mégis karcsú, megőrizve ezzel fürgeségét és gyorsaságát. Haját mindig olyan hosszúra - vagy rövidre - nyíratja, hogy még éppen hogy csak el tudja rendezi azt fésűvel - hiúsága ki is merül abban, hogy a haját ápolgatja. Barna szemei szintúgy teljesen átlagosnak tekinthetők, viszonylag fiatal kora ellenére pár szarkaláb és ránc ad arcának egyfajta keretet.  
Felszerelés: A fejvadászattal töltött évek során kialakította a maga sajátos öltözködési stílusát. Ruházataiban legfőképpen a fekete/sötét szürke és az arany színek dominálnak. Kedvenc öltözete a fekete, szűkre szabott bőr nadrág, amelyet pár helyen arany csíkozás "dob fel"; az ehhez színben illeszkedő ing, amely felett aranyozott könnyű, bőr mellvértet visel, keresztül-kasul övekkel és kis oldaltáskákkal a felszereléseinek. Kesztyűje szintúgy ebbe a stílusba illeszkedik, bár a csuklóvédő része fémből készült, amellyel fel tudja fogni a gyengébb kardcsapásokat. Az egész öltözet fölé egy sötétszürke csuklány köpenyt hord, és az arca előtt egy aranyozott-feketés maszkot húz fel munkái során.
Személyiség: Aranyos, kedves, szeretni való személyiség, akiben a társai nyugodtan megbízhatnak és aki állandóan embertársai segítségére siet...Nahát ez az, ami Braomos-ra nem nagyon igaz. Szereti a harcot, és ennek szentelte szinte az egész életét. Mogorva, visszahúzódó, inkább kerüli az érintkezést másokkal, kivéve, hogy ha az feltétlen szükséges a céljai eléréséhez. A kedvesség - gyengeség. Másokon való segítség - hátráltatás. Nem feltétlenül tartozik a "gonosz" kategóriába, szimplán csak végletekig siker-orientált és közönyös. Ha még is hosszabb ideig kénytelen mások társaságában lenni, még akár meg is lehet szokni fanyar, gyakran cinikus humorát, a bunkó beszólásait...de megkedvelni, na az igazán nehéz feladat
Szokások, ismertetőjegyek: Igazán kényes a hajára és a ruházatára, illetve fegyvereire. Képes egész napot azzal tölteni, hogy aprólékosan átellenőrzi a fegyverei állapotát, órákon keresztül élezget egy pengét, vagy éppen a legapróbb sérüléseket keresi páncélzatán. Ha éppen valami nem jut eszébe, addig csettinget az ujjával, míg meg nem találja, amit keresett, vagy míg meg nem fájdulnak ujjai tőle. .
Erősségek: A harccal töltött évek, illetve az eldugott helyeken való vándorlások megedzették testét, és reflexeit. Soha se lehet olyan gyors mint egy bestia, de azért igyekszik. A nyers, embert nem kímélő környezetben való vándorlása óvatosságra és elővigyázatosságra tanították, így ritkán fut bele egy csapdába, inkább ha van ideje rá, hosszasan elemez egy-egy adott helyzetet, de ha szükség van rá, akkor improvizál.
Gyengeségek: Szociális képességek terén talán még egy kő is megelőzi. Azt mondják, hogy az ex machina-k nem nagyon értik az érzelmeket, de lehet, hogy még így is túl szárnyalnak néha Braomos-on. Képes elveszni a részletekben és nem veszi észre a körülötte zajló eseményeket, van, hogy csak egy dologra összpontosít, ami harci szituációban igen csak előnytelen lehet. Bizonyos fokú rasszizmus a mágiával bíró teremtményekkel szemben - ha már egyszer neki nem adatott meg ez a lehetőség.

Mindenkinek meg van a maga története. Minden történet érdemes a meghallgatásra, hisz az ember tanulhat belőle. Vagy megtanulhatja, hogy milyen hibákat nem szabad elkövetni, vagy el leshet egy-pár jó trükköt. Na jó, amikor azt mondtam, hogy minden történetet érdemes meghallgatni, hazudtam. Az ilyen nyálas "jön a hercegnőért a királyfi táltos fehér lován" és társai, azokat messzire kerüljétek. Viszont ha az egészet kicseréljük arra, hogy "a szörnyektől nyüzsgő toronyba bevágtat a királyfi táltos fehér rémfarkasán és mindenkit lemészárol a fenébe, aztán viszi a csajt", na az már egy fokkal jobb. Hogy mi az én történetem? És hogy miért is osszam meg ezt veletek? Az ok egyszerű: hiúság. Óh, sokan áltatják magukat azzal, hogy ők aztán nem hiúk. Meg a francokat nem. Mindenki szeretné, ha fenn maradna a neve a történelem lapjain, hogy majd unokáinak unokái is emlékezzenek a nevére. Egyesek szobrot állíttatnak maguknak, mások beérik ennél kisebb dolgokkal. Mint én is. Csak maradjon fenn a nevem. Lehet, hogy nem én vagyok a legjobb ember - sőt, egészen biztos, hogy nem én vagyok az, és az is biztos, hogy nem is akarok az lenni....Lehet, hogy nem én vagyok a legjobb harcos vagy fejvadász, akit az emberi faj kinevelt, de úgy érzem, hogy azért van némi esély arra, hogy valami maradandót alkossak, ami kihatással van ezen átkozott, undorító, elkeserítő világ kimenetelére....

1. Fejezet - Valami elkezdődik
"Minden gyerektől egyszer megkérdezik, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz? A legtöbb fiú rögtön rávágja: mérnök, tudós....na, szóval azok a bácsik és nénik közé szeretnék tartozni, akik állítólag megmentették a világunkat. Aztán megkérdeztek engem, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek. Rövid gondolkodás után: gyilkos.
― Az emberi természet csalárdságai, 1 könyv, 24. fejezet

Óh, hát mint minden történet - kivéve, amikor a hős múltját köd és homály fedi - az enyém is a kölyök korommal kezdődik. Mit is mondhatnék erről az időszakról? Nem voltunk gazdagok, nem voltunk az elit tagjai, csupán egy egyszerű földműves család egy Elkia széli kis faluban, Jeroa-ban. Maga a falu nagyjából húsz házat foglalt magában, amelyek körül számos melléképület emelkedett, mind egy célt szolgált: minél több termést learatni és azt minél hamarabb eljuttatni valami közeli nagyvárosba. Az emberek idejük java részét a földeken, vagy a legelőkön töltötték, amikor beköszöntött a rossz idő és a tél, akkor pedig a közösségi házban dolgoztak a falu érdekében. Ja, és hogy még jobban megmutassuk, mi mind a faluért élünk, mindenkinek a családi nevében szerepelt a "Jeroa" szó. A "lath" a nevünkben egyben a pozíciónkat is jelentette: kovács. Minden falunak kell egy kovács, aki a lovak patkóit kalapálja, megélezi az elhasznált eszközöket és egyéb fontos dolgokkal látja el a közösséget. Családunk generációk óta "lath" volt.
Apám, sokadik generációs lath-ként nagy darab ember volt, vörös szakállal és dörgő hanggal. Mint ha valami ősi keleti rege alakja lett volna - vagy még inkább egy törpe, akit valamelyik isten jól felrúgott, hogy ilyen nagyra nőtt. Szerette a sört, a mulatságokat, és persze a vasat. A vas volt a mindene, imádott kovácsolni, a fújtatók között töltötte napjait, szinte soha se húlt ki a kohó, a kalapács zúgása, ahogy az üllőre csapódik, mérföldekre elhallattszódott. Fegyverek, pengék, ásók, villák és egyéb dolgok lógtak a műhelye mennyezetéről, töltötték meg a falakon kialakított rekeszeket. Az ember azt hitte volna, hogy egy ilyen nagy darab ember ormótlan és biztos nem fér el a szűk helyen. Elfért. A fene se tudja hogy, de elfért, soha, egyszer se lökött le semmit, miközben meglepő kecsességgel táncolt át a lelógó fegyverek sorai között.
Nap hosszakat voltam képes bámulni, ahogy a vasat, az acélt, az egyéb fémeket alakítja. A pengéken visszatükröződött a kohó izzása, olyan vörösre festve azokat, mint ha véresek lennének. A visszaverődő napsugarak gyakran bántották a szememet, de mint egy jó mazochista, csak azért is bámultam tovább. Azt hiszem, hogy ekkor szerettem bele a fegyverekbe....

Az anyám - csak hogy róla is említsek már pár szót, csak megérdemli szegényke - jó parasztasszony volt. Alkatban hasonlított apámhoz - tény és való, hogy nem nagyon vetette meg a jó étket - és állandóan pörgött. Mondjuk kellett is kapkodnia magát, hogy elegendő élelmet termeljen ki a családjának, főleg az apámnak, aki ritkán evett, de akkor jó sokat. A házunk a falu legszélén helyezkedett el, több hektár föld volt a tulajdonunkban, amit a felmenőink vásárolgattak szépen lassan össze. Aranyló búza mezők, kukoricás, bőgő-bégető-mittudoménmilyenhangotkiadó állatok hadserege. Na meg annyi kutya, amennyi máshol nem nagyon volt. Mondjuk kellettek is. Az országhatár közelében helyezkedtünk el. Mirymeth-hez tartozó Ábrándok Erdeje nem is volt olyan messze tőlünk, felhőtlen nyári napokon, amikor semmi sem zavarta a kilátást, a távolban látni lehetett a végtelennek tűnő fák rengetegét, és bizony ahol erdő van, ott vadállatok is. Az ember hamar hozzászokott, hogy ne kedvelje meg egy állatát sem. Erre akkor jöttem rá, amikor három kedvenc kutyámat vitte el sorban valami dög, ami egészen biztos, hogy abból az átkozott erdőből jött. Egyszóval: voltak jó és rossz dolgok is a gyerekkoromban, de hát, ebben a világban ez nem is meglepő.

Pont azért, mert ott éltünk, ahol, a falu férfi tagjainak meg kellett tanulniuk harcolni, hogy megvédjék a családjukat, és a terményeiket, állataikat. Én előnyben voltam: a lath fia a falu legjobb pengéivel edzhetett. Évente a falu vezetősége oktatókat hívott a faluba, akik busás pénzt kértek el a szolgáltatásaikért, de jól is végezték a dolgukat. Egy hónapig voltak a község vendégei, és ezen egy hónap alatt a fiúknak nem volt más dolga, mint reggeltől estig az oktatók felügyelete alatt okulni és tanulni. De legalább nem kellett a földeket kapálni, fát kivágni, vagy éppen a rohadt nehéz fémöntecseket pakolgatni fel a drága apám polcaira és asztalaira. Fárasztó volt, ez tény, de egyszerűen imádtam a fegyvereket. Míg a falu legtöbb fiú gyereke inkább a nehéz, kétkezes fegyvereket választotta ("ha keményen odacsapsz bakker egy nagy olyan izé dögnek, az ott is marad" - alapon), én annyira nem kedveltem azokat. Kedvenc fegyverem hamar a másfél kezes kard lett, aztán amikor egyszer bemutatták nekünk a számszeríjat, éreztem, hogy szerelembe estem....Aztán az egy hónap leteltével minden visszatért a régi kerékvágásba. Legalábbis a legtöbbek számára. Már nem bámultam annyit apámat kovácsolás közben - főleg mivel a jó időben napestig robotolhattam a földeken anyámnak és pár segédmunkásnak segítve. De az esték az enyémek voltak és senki sem kérdezte, hogy hova megyek esténként. "Kölcsönvéve" apám pár régi fegyverét, amikről már talán el is feledkezett, a falu szélétől messze gyakorolgattam egymagamban.

Amikor tíz éves lettem, magam mögött hagytam a földműves életet. Mint a falu lath-jának fia, nekem kellett tovább vinnem a családi örökséget. Apám szigorú tanítása alatt kellett elsajátítanom azt, hogyan kell a fémeket felmelegíteni megfelelő hőre, hogy olyan tulajdonságokat érjenek el, amelyek az adott feladathoz kellettek. Tudnom kellett, milyen ötvözőket kell használni egy egyélű penge kialakításához, és milyenek kellettek egy nagyobb fegyver, mondjuk egy pallos megalkotásához. Nem voltam olyan nagy darab, mint az apám. Karcsúbb voltam, mint ő, de amikor az ember egész nap a kalapáccsal püföl és a fújtatót kezeli, azért megerősödik. Egyfajta makacsság is kell ahhoz, hogy valaki jó kovács legyen. Addig foglalkozni egy anyaggal, míg az tökéletes nem lesz. Ha egyszer kihűlt az acél, már nem melegítheted fel újra, mert az eredmény már nem lesz ugyanaz. Ha kell, két napig pihenés nélkül dolgozol egy adott darabon, és nem állhatsz meg. Rémálom volt. Szerettem a fémekkel dolgozni, na de akkor is...Egyszer apám megkérdezte, hogy milyen fegyvert akarok majd magamnak, hisz annak megalkotása lesz a mestermunkám. Fattyúkard. Se nem egykezes, se nem kétkezes kard fajta. Használható egymagában, vagy pajzzsal. Nem lehet vele olyan gyorsan suhintani, mint egy rövid karddal, de lényegesen gyorsabban, mint egy pallossal. Lapos élkialakítással a páncél illesztései közé be lehet szúrni. Ez a cél éltetett hát: megalkotni a fegyveremet.

Azt mondják, hogy az emberek jól neveltek, összetartóak, intelligensek. Tizenhat évesen rájöttem, hogy ez bizony nem is annyira igaz. Legyen akármilyen igazságos egy kormányzat - jelentsen bármit is az igazságos - mindig lesznek olyanok, akik a hatalom ellen lázadoznak, vagy éppen a könnyű zsákmány reményében és nevében ragadnak fegyvert magukhoz. Már évek óta szállingóztak mesék, vagy szóbeszédek egy törvényen kívüli csapatról, akik Elkia-t és az azt övező területeket járják. Egy fajta rabló-gyilkos banda, akik állandó elégedetlenséget szítanak Trystan ellen, azt hajtogatva, hogy az embereket nagyobb dicsőség illetné meg, még több darabot kéne kiszakítani a környező területekből, kihívni más fajokat...talán egyszer még Riel-t is kihívni. Folyamatosan vadászták őket, hisz rontották azt a hírnevet, amit az emberek a hosszú évtizedek alatt kialakítottak. A dolgok azonban változni látszottak. Felhagyva azzal, hogy csak kereskedőket támadnak meg, vagy néha kisebb rajtaütéseket szerveznek, most már mással próbálkoztak, hogy felhívják magukra a figyelmet. És az első célpontjuk Jeroa volt. Minő balszerencse....

Gyakran tették fel nekem a kérdést az elmúlt években, hogy miért is vagyok olyan, amilyen. Nyers. Rideg. Elhúzódó. A válasz? Amikor látod, hogy anyádat levadásszák, amikor az apádat egy akkora lándzsával döfik át, amely majdnem akkora, mint ő maga; amikor látod, hogy a jegyesedet(egy bögyös, szőke hajú szépséget) megerőszakolnak, akkor minden híd, amely a múltadhoz kötött, egyszerűen felég. És nekem végig kellett nézni. Az éjszaka során támadtak csendben. A kutyák ugattak, de hát mikor nem ugatnak. A falu férfijai kiszaladtak fegyvereikkel, hogy megnézzék, mi a hangoskodás oka. Nyílvesszőkkel teletűzdelve estek a földre. A támadók nem használtak puskákat, pisztolyokat. Túl hangosak. A kutyák védték a gazdáikat, mint ahogy védték az állatokat az erdőkből támadó veszedelmek ellen. Nem jártak sikerrel. A falu lángokban állt és csak öt túlélő akadt. Öt fiú, akit elhurcolhattak. Próbáltam küzdeni ellenük, azonban egy hátulról mért ütés miatt hirtelenjében feketeség vett körül.

2. Fejezet - Bosszúra szomjazva
"Tévedés azt hinni, hogy ha megölöd azt, aki megölte valakidet, akit szeretsz, az visszahozza a szerettedet. Rohadtul nem hozza vissza. Viszont az évek óta marcangoló bűntudat, hogy nem tudtad őt, vagy őket megvédeni, végre enyhülni látszik, ahogy a gyilkos vére a pengéden csillog. A kérdés az, hogy ettől jobb leszel-e, mint az, akit megbüntettél? Gyilkossággal fizetni a gyilkosságért?"
― Morális kérdések boncolgatása, III. Humdar tollából

Nem értem a koncepciót. Már mint, még is, mit gondoltak a banditák? Elraboltak ötünket, megkötöztek, magukkal hurcoltak, mert kellettek nekik az új emberek. Annyira jó ötlet a lemészárolt családok tagjai közül sorozni? És mi a helyzet a bosszúvággyal? Egyszer kapjanak csak az elraboltak esélyt, és megbosszulják szeretteik halálát. Egy rongyos zsákkal a fejemen tereltek végig mérföldeken keresztül, napokon át valam ismeretlen cél felé, miközben még mindig az orromban éreztem a füst bűzét, az égő hús émelyítő szagát, a megperzselődött szőr undorítóságát. Füleimben ott csengtek még anyám sikolyai, a bandita röhögése, aki megerőszakolta a jegyesemet, majd elvágta a torkát; apám bömbölését hallottam, ahogy anyám felé igyekszik...a reccsenést, ahogy a lándzsa átszakítja a bőrét, csontokat zúz és kitör a testéből. Valószínű volt, hogy a pusztításról hamar hírt szereznek a környező települések lakói. Nagy füsttel égtek a házak és a termények, a pár túlélő haszonállat megőrült a tűztől és a füsttől, és szaladtak, amerre láttak. Kereskedők gyakran jártak felénk, elvinni a kitermelt javakat. Sejthették ezek a szemetek, hogy Trystan, lett légyen akármilyen eldugott helyen is a falunk, üldöztetni fogja őket, jobban, mint eddig, mert átléptek egy olyan határt, amely túl lőtt mindenen. Egy egész falu lemészárlása....több, mint amit el lehet fogadni.

Voltak, akik nem bírták azt, hogy napokon keresztül kellett caplatnunk, igen csak kevés pihenővel, semmi étellel és itallat. Ötünk közül hárman értük el a rablók végcélját. Valamiféle erdőségbe keveredtünk, ahol végül levették fejünkről a zsákot, és végre alaposabban megnézhettük azoknak az arcát, akiknek a halálukra esküdtünk. Foghiányos, bűzös vadállatok, akik valószínűleg évek óta nem voltak semmiféle civilizáció közelében. Ütött-kopott fegyverek, a táboruk teljes mértékben hasonlított rájuk, ugyanolyan igénytelen, mint ők maguk. Valami undorító, száradt, fekete kenyeret, meg poshadt vizet löktek elénk. Akármilyen gusztustalan is volt, a sok napi kimerítő gyaloglás után két pofával estünk neki, nem érdekelt, hogy közben a rohadékok hogy röhögnek rajtunk. Reméltük, hogy mérgezett kaját löknek elénk, és megszabadulunk a kíntól. De nem, azon kívül, hogy már kissé poshadt volt, emberi étkezésre még pont hogy alkalmas volt a kenyér.

Aztán megláttuk a vezérüket. Valaha katona lehetett, legalábbis kiállása alapján arra tippeltem. És kulturáltabban öltözött, mint a többiek. Nem bűzlött, a ruhái tiszták voltak és épek. Az övén jó minőségű pisztolyok csüngtek, mindkét oldalon egy, hátán két egykezes kard keresztezve. Lenézett ránk. A szemei....apró, kegyetlen, fekete szemek. Hosszú, fekete haja egészen a válláig ért, arcát dús szőrzet keretezte. Nagy darab volt, ahogy az ember azt el is képzelné egy bandita vezérről. Valószínűleg alattomosabb és kegyetlenebb is, mint az emberei. Lenézett ránk és láttuk a szemében, hogy mi semmit sem vagyunk, csak pár újabb trófea, eszközök Trystan megbuktatására. Aztán papolni kezdett arról, hogy mennyire is gyenge a központi irányítás. Mennyire elgyengültek az emberek a viszonylagos béke évtizedei alatt, amik beköszöntöttek. Régebben nem lett volna esélye sem annak, hogy egy ekkora törvényen kívüli banda, mint az övé, fennmaradjon és viszonylagos zavartalanságban tegye a dolgát. Régen nem is merészkedhettek volna arra, hogy megtámadjanak egy falut. De az emberek elpuhultak, óvatlanok lettek, gyengék. És Ő változtatni fog azon. Majd a képünkbe röhögött, amikor megesküdtünk, hogy meg fogjuk ölni őt.

Mit tehet egy gyermek, amikor teljesen elveszett és egyedül van a világban? Mit tehet Ő a szülők biztatása nélkül, bölcs szavaik nélkül. Annyiszor megakartam kérdezni apámat, hogy mi a baj ezzel az elcseszett világgal? Mért van az, hogy mi csak bábuk vagyunk valakinek a játszmájában? Mért van az, hogy emberek mindenféle erkölcsi válság nélkül, morálra, lelkiismeretre fittyet hányva tud ölni másokat, csak hogy elérjen egy hamis célt? Miért van ennyi szenvedés, amikor oly' rövid az életünk, és inkább élni kéne azt, nem szenvedni? De apám nem válaszolt, a holtak nem válaszolnak. Megakartam kérdezni anyámat, hogy hol marad a szeretet? Hol van a könyörületesség? Hol vannak ilyenkor az istenek, akiknek a létezésére megesküszik mindenki, még is....még is, van valamilyen nyomuk? Hogy hagyhatja bárki is, hogy ilyen történjen? De nem, anyám se tud válaszolni. A holtak nem válaszolnak. Annyira sajnálom Liza, hogy nem tudtalak megmenteni. Te voltál a legszebb nő az életemben. Te voltál minden, amire szükségem volt. Te voltál az én szívem. De a szívemet kitépték. A holtak nem válaszolnak. A szív nem dobog már többé. Az érzelmek hazugságok. Madárijesztőre tűzött hullák karjai mutatják az utat. Irány: a Reményvesztettség. Magányfalva után két mérfölddel, a harmadik gyereksikoly után rögtön balra, végig a Kínkeserv sugárúton. Ha már meglátod az értelmetlen halált halt emberek tisztára pucolt koponyájából alkotott piramist, hol nyelvek nélkül is egész történetek mesélődnek el, és ittál a Vérvörös patakból, ami a nem-túl-hősi halált halt emberek végéből fakad, már közeledsz a célodhoz. Csak tégy három lépést előre, és ott is vagy: Reményvesztettség. Lakosok száma: végtelen. Összetört szívek, elvesztegetett életek száma: még ennél is több.

Minden, mi egykor voltam, meghalt, csak egy újabb hulla maradt a földek mentén, arcán torz vigyorral, rothadó kézzel mutatva az utat. Az érzelmek meghaltak. Csak egy maradt: a végtelenül égető, mardosó bosszúvágy. A vágy, hogy gyilkoljak, ha kell, válogatás nélkül, míg el nem érem azt az utolsó rohadt mocskot, aki megölt mindent, ami fontos volt az életemben. Szerencsére apám fia voltam: végtelenül türelmes, végtelenül makacs. Kész voltam megvárni a megfelelő időpontot. Egyszer két napig álltam egy munkám fölött, nem hagyhattam abba, mert az eredmény nem lett volna ugyanaz. Most egy újabb mestermunkára készültem, és ha kell, évekig nem alszok. Szerencsére anyám fia voltam: bölcs asszony volt, és szerettem őt. Ezen szeretet elvesztése még több erőt adott nekem.

Életünk vándorlásból telt. Az elején állandóan meg voltunk kötözve, vagy pedig állandó felügyelet volt mellettünk. Követtük a bandát, mert nem volt más választásunk. Az egyik srác megpróbált elmenekülni. Utána három hónapon keresztül a nyakamba volt akasztva a feje, mint egy medál, másik túlélő társam a halott végtagjaiból és bőréből készült "hordágyon" vitte szegény szerencsétlen megcsonkított törzsét. Egy idő után megtanultuk: nincsenek érzelmek. Mélyen magadba kell temetni őket, elásni a borzalmakat olyan mélyre, hogy soha ne találj rájuk. Érzéketlen alakok lettünk, akiket egy idő után már az sem érdekelt, ha még több hullát látott. Szerencsére apám fia voltam: kovács voltam. A kovács egy ilyen vándor bandánál hatalmas kincs. Így aztán amikor csak ezek a mocskok tehették, és elegendő ellátmányt raboltak, ráállítottak, hogy megjavítsam fegyvereiket. Volt egy állandó bázisuk, ami a személyes börtönöm lett. Egy kis erőd az Ő erődjükben, annyi különbséggel, hogy itt nem az volt a cél, hogy kívül tartsák az embereket, hanem hogy belül. Volt kohó, fújtató, kalapács, üllő, és rengeteg zsákmányolt fegyver, fémöntecsek, vagy sima ércrögök. Valószínűleg a közelben ráakadtak egy rég óta nem működő bányára, és találtak egy eldugott telért, amit elkezdtek kitermelni. Állandóan két őr vigyázott rám tornyaikból, míg én csak kalapáltam és köszörültem és izzítottam a vasat. Éleztem a fegyvereiket, az eltörteket pótoltam.

Egyszer apám megkérdezte, hogy milyen fegyvert szeretnék magamnak. Ott állt előttem, kezében egy hatalmas méretű megmunkálatlan, nyers fémhalom. Azt mondta, hogy ennyi alapanyagból olyan fegyvert alkotok meg magamnak, amilyet csak akarok. Emlékszem, vérvörös szövetbe csomagolta a tömböt, és elzárta, azt mondta, a kulcsot csak akkor kapom meg, ha méltó leszek rá. Soha se jött el az a kor. Megölték, mielőtt tovább vihettem volna az örökségét. Másfél kezes kard. Bosszú. A hosszú hónapok alatt, amit a személyes börtönömben töltöttem, szép lassan tudtam félretenni magamnak anyagokat, hogy megalkothassak egy fegyvert, amit aztán eldughatok, a megfelelő pillanatra várva.

És amilyen suták voltak ezek a barmok, azt hitték, hogy végül a maguk oldalára állítottak. Egyszer se próbáltam megszökni - minek is tettem volna? Ott akartam lenni a közelükben hogy soha se tévesszem őket szem elől. Jeroa egyetlen túlélője voltam immáron, az utolsó társamat szórakozásból ölték meg, amikor szemet vetett az egyik bandita zsákmányára, egy lerongyolódott utcalányra. Elég volt csak egy sóvárgó pillantás a hatalmas, fedetlen mellekre, és egy röpke, óvatlan pillantás meztelen testének más, csábítóbb régiójára, és már megtörtént a baj. Megengedték, hogy lefeküdjön a nővel, és szegény szerencsétlen boldogabb volt, mint valaha. Aztán abban a pillanatban, hogy elvégezte, amit el akart végezni, hátulról leszúrták, és levágott nemi szervét a szájába dugták és ott hagyták lógó tetemét a tábor egy elkülönített részén, ahova az új foglyokat vitték. Soha, senkinek sem jutott ezek után eszébe az, hogy megakarjon szökni vagy valamelyik rabszolganőre nézzen.  De elkanyarodtam a témáról. Lassan kezdtek megszokni, nem akartam elszökni, csak tettem a dolgomat, ahogy az egy jó rabszolgához illik. Úgy döntöttek, hogy értékes tagja leszek a rajtaütő egységüknek.

Elkezdtek megtanítani arra a fegyverforgatási tudásra, amit ők összehalmoztak. Meglepő módon voltak közöttük képzett harcosok is, talán még sárkányok vagy bestiák is, legalábbis ezen szóbeszédek terjengtek a foglyok között. Páran megmertek esküdni, hogy még flügelt is láttak, csak jól titkolják magukat. Nem hittem a szóbeszédeknek. A banditáknak nem a nyílt harc a taktikájuk, ostobák is lennének. Trystan ekkora már igen csak komolyan vette a küldetését. A hurok egyre szorult a banditák körül, csak ők még nem látták be. Megmaradtak a rajtaütéseknél, a lopakodásnál. Megtanultam kezelni a számszeríjat, és azt, hogyan kell két karddal egyszerre harcolni. Miket is kell figyelembe venni, amikor elhajítasz egy tőrt, hogy az pontosan oda menjen, ahova akarod. De hűségemet még nem tanúsítottam, nem vettem részt rajtaütésen, így a harci edzéseken kívül másra nem volt alkalmam. De ellestem minden tudást, mohón, gyűjtögetve mindent, ami a bosszúm beteljesítéséhez szükséges. Két cél lebegett a szemeim előtt a nagy cél teljesítése előtt: megtanulni minél többet ezektől a mocsadékoktól és elkészíteni a másfél kezes kardomat.

A lehetőség, amire vártam, 22 éves koromban adódott. Hat éve voltam ezeknek a szerencsétlen szemeteknek a fogságában, elég anyagot gyűjtöttem ahhoz, hogy kikalapáljam a fegyveremet és találtam egy jó kis rejtekhelyet neki, ahova eltehetem. Másfél éve készült el, és nem volt olyan nap, hogy ne ellenőriztem volna le mindig, hogy meg van-e még, nem csorbult-e az éle. Aztán megtörtént, amiről már azt hittem, hogy soha se fog megtörténni. A banditák végnapjai közeledtek. Egyre többször vallottak kudarcot rajtaütéseikkel, az emberek felkészültek rájuk, bár még csak a főváros, vagy a központi régiók közelébe se jutottak....s az egyik elfogott fogoly végül kikotyogta Trystan embereinek a titkot: hol van a banda rejtekhelye. Minden bandita tudta, hogy közeledik feléjük Trystan bosszúálló serege, még se menekülhettek el. A Főnök nem engedte. A Főnök harcolni akart, leszámolni Trystan-nal, valami régi sérelem miatt, megmutatva az embereinek, hogy végig igaza volt. Az emberek elpuhultak.

Nem tudom végül, hogy zajlott le pontosan a "nagy csata". Az egyik oldalon Royal emberei, a másikon a Főnöké. De nem is érdekelt. Elég nagy felkavarodás volt ahhoz, hogy a két őrt, akik még ekkor is rám vigyáztak, mert túl ostobák voltak ahhoz, hogy mást tegyenek, egy-egy jól irányzott dobással kinyírjam. Gyorsan előkapva Bosszút, a másfél kezes kardomat, és egy táskát, amibe egyéb felszereléseket süllyesztettem el az évek során, kirohantam a börtönömből. Az ütközet az erdő szélén zajlott, szinte senki se maradt, akiknek feltűnt volna, hogy szökik a fogoly. Akivel még is szembe kerültem, könyörtelenül lemészároltam és elindultam a Főnök lakhelye felé. Nem találtam ott. Valószínűleg a veszte elé rohant és Ő is ott harcolt a többi bandita között. Megbújva egy biztos leshelyen, már csak a csata végére értem oda, amikor is láttam, hogy a rohadékot, aki miatt a családom, a jegyesem és minden gyerekkori ismerősöm meghalt, meglakolt bűneiért. A vezér eleste után a megmaradt törvényen kívüliek megadták magukat és a király emberei alaposan átkutatták a tábort. Nem volt már semmi keresnivalóm a környéken. Bár nem én öltem meg a bűnösöket, de meghaltak és csak ez volt a lényeg.

3. fejezet - Vándor évek
"Mondd csak, mi lesz a vége,
ha kezeden ott szárad mindenki vére;
Ki ellened valaha valamit is vétett,
S Te ott állsz értetlen:
Hát ennyi volt, a bosszú beteljesedett,
A kegyetlen Sors fonala megfeketedett,
Értetlen s céltalan
Ott állsz majd hasztalan...
― Bosszú

Céltalan bolyongás. Egy szellem a sötétben, kísért, mert nem leli saját magát. Egy tova tűnő lidércfény, csak üres létezés; a lét maga, mi értelmetlen, s a sötétségben sehol se pislákol a távolban reménysugár. Ez voltam én. Bosszúm beteljesedett, bár nem úgy, ahogy én akartam, még is, meghaltak a bűnösök. A haláluk viszont túl gyors volt, semmi kielégítő nem volt benne. A lelkemben még mindig tombolt a düh, amelyet az évek során rejtegettem magamban, arra készülve, hogy kirobbanjon. Nem ölhettem meg azokat az embereket, akiket meg akartam ölni, de egyszerűen ingerem volt arra, hogy vért ontsak. Övemen lógva ott himbálózott Bosszú, a táskámban pár napra elegendő élelem és víz...ennyi volt minden, amim volt. Toprongyos ruha, lezüllött kinézet. Ez voltam hát én. A király emberei átkutatták a környéket, miután alaposabban körül néztek a rejtekhelyen, de addigra én már rég messze jártam. Nem ismertem a környéket, ahol voltunk, évek óta abban az erdőben senyvedtem. De végre-valahára szabad voltam. Azt tehettem, amit akartam, hát nem erre vágytam? Nem. Mert nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal.

Mi az ember célok nélkül? Mit ér,ha nincs, kit szeressen és nincs, ki szeresse. Élet-e ez egyáltalán? És mit jelent élni? Valaki magyarázza már el nekem! Mert én már nem tudom. A múlthoz vezető összes híd rég leégett már, a hamut is messze hordta a szél. Nem ismerek senkit és semmit. Céltalan bolyongásom, melynek utolsó napja maga volt a rémálom, végül egy kis faluba vezetett. Élelmem rég elfogyott, vizet nem találtam, így szinte úgy estem össze, amikor rám talált valaki. Nem kérdezték ki vagyok és mi vagyok. Elláttak, megfürdettek, új ruhát adtak rám. Egy kis falu volt, olyan talán, mint valaha Jeroa lehetett. A gyerekek vidáman sikongattak, amikor kint játszottak a mezőn, a felnőttek dolgoztak. Kedvesen bántak velem...

Amikor már elszoktál mindentől, ami valaha jó volt; amikor már évek óta csak a keserűség és a magány a részed, nem tudsz egyszerűen visszaszokni azokhoz a dolgokhoz, amelyek jót jelentenek. Nem bírtam elviselni az emberek kedvességét, akik nem is ismertek engem. Mert nem értettem meg őket. Biztos voltam benne, hogy számításból teszik, talán csak elaltatják a gyanúmat, hogy kifosszanak, vagy feladjanak a király embereinek, akik még mindig a banditákat üldözték. Amikor felépültem, elfutottam az egyetlen helyről, ami hosszú ideje talán először a megváltást hordozta magában. Elrohantam és soha nem néztem vissza...na persze, mielőtt leléptem volna, jó pár napra elegendő élelmet vittem magammal, pár nélkülözhetetlen felszerelést az egyre hűvösebbé váló éjszakák ellen és annyi pénzt, amennyit találtam. Mire a nap első sugarai befestették a környéket, már a közelben sem voltam. Ismeretlen jóakaróimnak egyetlen dologgal fizettem, amit ismertem: hálátlanság.

Az egész történet úgy kezdődött, hogy elmesélem, még is, hogy jutottam el idáig, ahol most vagyok. Amikor megszöktem a faluból, huszonkét éves voltam, azóta hét év telt el. Mesélhetnék részletesen arról, hogy mi történt azon hét év alatt, de értelme nem sok lenne. Az, ami ide vezetett engem, ahol most vagyok, el lett mesélve. Nem jó dolog a múltat bolygatni. Röviden és tömören fogalmazva: az elmúlt években a vadont jártam, ritkán fordulva meg lakott településeken, akkor is általában csak azért, hogy ellátmányt vásároljak magamnak. Volt pár hónap, amikor megpróbáltam letelepedett életmódot folytatni. A helyi kovács mellett dolgoztam, kamatoztatva tudásomat. Jó pénzt kerestem, amit aztán piára, nőkre és egyéb élvezeti cikkekre herdáltam el. Aztán a pénz elúszott. Most, ha kiforgatnám a zsebeimet, nem sok mindent tudnék felmutatni. Bosszút, a kardomat, már rég elhagytam egy húzós menekülés után. Amúgy is, tökéletlen volt, nem az a fegyver, amiről álmodtam. Az egyetlen felszerelésem, amire büszke lehetek a ruházatom. Egy ruházat, ami tökéletes arra, amit szeretek csinálni: a sötétből támadni és végezni az áldozatommal, lett légyen az akárki. Így hát, akárki is vagy, ha van valami munkád a számomra, tudod, hogy hol találsz. A címem:
Asnora - Reményvesztett ország - Önutálat utca 2, a Harag utca és a Vérköz sarkánál

Örömmel üdvözöllek, mint első embert az oldalon!
Az adatlapod megírása tetszett, főként, hogy ilyen részletesen olvashattam a karakteredről. Ami viszont igazán lenyűgözött, az maga az előtörténet volt. Régen olvastam ilyen szépen és igényesen megölt történetet, sehol sem untatott, és mindig olvastatta magát, a kifejezések és a szófordulatok a helyén voltak; egy dolog volt csupán, mely rontott az összképen, az pedig az intenzív vörös szín volt, mellyel színeztél. Sajnos bekezdésenként kb 10 perces szüneteket tartottam (ezért nyúlt ilyen hosszúra az ellenőrzés is), és bár alapvetően szemfájós fajta vagyok, szerintem többeknek is bánthatja később a szemét ez a szín. Épp ezért szeretnélek kérni, hogy ha egy mód van rá, kicsit enyhébb pirosat keress, ha segítség kell, én itt vagyok.
Összességében, semmi kivetnivalót nem találtam, így karakteredet elfogadom! Kezdő értékeid:
Pontok:
Erő: 2
Állóképesség: 2
Gyorsaság: 2
Értelem: 6
Karizma: 2
Speciális képesség: 2
Ezen kívül 20 pontot oszthatsz el a pontozós témában: https://war-of-change.hungarianforum.com/t60-pontozas
Kapsz még 3 aranyat is, melyből vásárolhatsz egészen addig, amíg ki nem ürülnek a zsebeid. Ha meg szeretnéd tartani Bosszút, kérlek, "őt" vedd meg a boltban, illetve egyéb fegyvereidet és páncéljaidat is (mint például a csukló/alkarvédődet).
Jó játékot!