- Négyszáztizenkilenc… Négyszázhúsz. – fújom ki magam az utolsó fekvőtámaszt követően. - Te nem edzel, köcsög? – nézek rá a hozzám csapódott füvesre.
- Áááá… én az ilyeneket… meghagyom neked… elvagyok, nyugi… - persze, mert úgy füstöl, mint sz*r a napon.
Mióta magunk mögött hagytuk a legutóbbi falvat, minden pénzét elverte ara a vacakra, és azóta mindig kiáll legalább egy szál a halálért esedező fogsora közül.
- Akkor legalább adj egyet nekem is, f*szfej! – lépek közelebb hozzá. – Mivel nagy valószínűséggel a vacsora levadászásában se érsz majd semmit, legalább ennyit tegyél a közösbe!
- Jól van… de csak szépszerivel… - nyújtaná felém a dobozt, ám mozdulatát egy apróbb földrengés szakítja meg,
A közeli erdő fái közül megállíthatatlanul tör elő egy több száz láb magas, tüskeszerű mágustorony, teljes környezetét felkavarva. ~ Hát, az erekció csodákra képes… ~
- Azanyja! Kemény a cucc, rég haluztam ekkorát! – ritkán látni ilyen lelkesnek ezt a barmot.
- Nem képzelődsz gyökércsíra, én is látom. – próbálok rákoncentrálni az objektumra, igénybe véve érzékeimet, s leginkább hallásom.
Az éjszaka csendje a segítségemre van, hiába a távolság, egyre biztosabban hallom a toronyban keletkező rezgéseket, ahogy-
- Váááááááááááá! – legalább négy méter magasra ugrom az érzékeny füleim mellett elsuhanó visítástól. – Ha-ha… ordítottam, de még mindig látom. Tényleg nem halu… - rossz emberrel játszod ezt a játékot…
Mikor már idióta követőm saját, hetek óta mosatlan alsójával a szájában próbálja meg kiszedni alfeléből „kincses” dobozkáját, újfent visszatérhetek a hallgatózásra.
Mély levegőt veszek, be és ki, idő kell e megnyugváshoz… Két lény mozgását érzem az épületből.
- Neeeeee! Eressz le innen! Még a végén kivillan a bugyim! – visítja az egyikük, egy éles hang tulajdonosa, kinek mozgása egy adott pályához kötött… valószínűleg fejjel lefelé kikötözték valahová. – És még ma csak nem is olyan bugyi van rajtam, amiben dögösen néznék ki, ha kivillanna!
- He-he-he… Ne aggódj aranyom, úgyis leszedjük rólad… - a másik hang gazdája lassú, töredezett rezgéseket hagy mozzanatai után, valószínűleg egy vén szarjankó az illető.
Rögvest összeáll a kép a fejemben! Itt bizony erőszak van készülőben, nem is az a gyengébb fajta… ~ Meg kell mentenem a lányt! Nem hagyhatom, hogy egy aszott idióta megtöcskölje a Teremtés idejéből fennmaradt porfogójával… Milyen kegyetlenség ez már? Nekem kell őt megerőszakolnom! Egy életerős, fiatal bestiának, aki egész éjjel, majd teljes naphosszat állja a sarat!
- Hé… főnök… - köpi ki szájából végre Nigyhusz azt a redvát. – Tudod… mi megy ott?
- Igen! Egy elcseszett helyzet, amit nekem kell rendbe tennem. A Prófécia mondd valamit erről a toronyról?
- Várj… érzek valamit…. – kezd koncentrálni, bár fene se tudja ezeknél. – Ááá nem… pedig… tuti van valami, de most nem megy…
- Akkor húzd meg magad, és legyél pont olyan hasztalan, mint mindig, amíg vissza nem jövök!
- Főnök… figyelj! – köhögi, amivel még magasabbra emeli az undorskálán elfoglalt világranglistás helyezettét. – Az a torony… olyan érdekes… mármint, végre ilyen mágikus cucc is történik velünk… Általában mindig csak verekedés meg bunyó megy, amihez te értesz… De ehhez a spirituális… izééé… izéhez én jobban értek, tudlak támogatni… Veled leszek… Lélekben, igen! Ne aggódj… ehhez értek…
- Minden alkalommal, amikor megszólasz, legszívesebben pofán hánynálak! – hagyom magam mögött a táborhelyet
Soha nem értettem, mi olyan különös az éjszakában. Pont olyan, mint a nappal, csak fekete-fehérben… Az alakzatok, a testek, és a hő jól kivehetőek, a mozgás gerjesztette hangok olyan élesek, mint mindig, a szagok nem torzulnak. A különös épület lábáig vezető utam unalmas, s egyhangú a fák közt.
A vigyorgó fejjel összefirkált faajtó felett egy céger csücsül, rajta a következő felirattal: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”
- Jesszus… Riel magasságos, masnis tangától feszes seggére… - szörnyedem el. – Ki hiszi azt, hogy ez még ijesztő?
Persze csodálkozásra nincs okom, a csigalépcsők felől olyan porfelhő közelít felém, ami bizony több évezred ótvar trehányságát sejteti. ~ Várjunk csak… por… NEEEEEEEEEE! ~ hiába visít elmém, mint a hajtós malac, már késő…
Az alattomos kosz elkap, átsüvít rajtam, szinte hallom nevetését, ahogy szabályosan a számba élvez!
A közeli falnak támaszkodva görnyedem össze; hozzám képest a felvágott tehén szépen köhög. Vagy fél tucatnyi „csomagot” krahácsolok fel az átkozott porból, mire a tüdőm megnyugvást lel. ~ Franc… Ki állít ilyen elvetemülten hülye csapdát? ~
Immáron pengéimet lecsatolva haladok felfelé a lépcsőkön, minden mozzanatra ügyelve. Lépteim szabályosan ismétlődő ütemét csak a legmagasabb pontból érkező, végelgyengüléstől bűzlő vihogás kíséri. ~ Ez az, röhögj csak egész este, mintha attól majd felállna… Addig se rontod meg a zsákmányom. ~
Az épület felénél a lépcsők egy teljesen kialakított, középső szinten futnak össze, több szobával kiegészítve.
Nem igazán érdekel a világunk hajnalának korában elterjedt berendezési stílus, csak a feljebbjutás lehetőségeit kutatom.
Érdekes módon – és tudtommal építészeti szempontból szinte lehetetlen kivitelezéssel – az egyik hálószobából vezet tovább csigalépcső. A helyiség teljesen üres, pusztán nedvesség nyomait érezni a gránitkő padlózaton.
Be is lépek hát, reménykedve a könnyű sikerekben.
Ám amint beljebb teszem a lábam, az ajtó úgy csapódik be mögöttem, mint ahogy a jó lehetőségek szoktak, s a szétnyíló falakból elsöprő erejű vízhullámok törnek elő.
Bár megugrom a mennyezet irányába, az túl alacsonyan van, a lépcsőknek szabadon hagyott részt pedig szintén elreteszeli egy kőlap. Nincs hát kiút, elkap ez az utálatos anyag, én pedig megfulladok… De mégsem!
A folyadék egy idő után egyszerűen leszűri magát a padlóba vájt, apró réseken keresztül, míg végül csak kósza tócsák maradnak utána. Nem azt volt a cél, hogy vízbe fulljak, hanem csak… el kellett áznom… ~ ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! ~
Legalább tucatszor a padlóhoz csapom magam kínomban, négyszer megfejelem a falakat, miközben megcsinálom a levegőben a nyderrameth-i négyes kereket, több hajszálam is kitépem, de még bele is harapok magamba, csessze meg! És ez közel sem nyugtat meg… Rázom magam, mint hülyegyerek a vásárban, de alig leszek szárazabb… Legalább fél óráig szenvedek, mire lihegve, de még mindig dühtől vöröslő fejjel abbahagyom a tombolást. ~ Már az se érdekel, ha az a kutyaálom csonthuszár valamilyen isteni közbeavatkozás folytán képes volt megerőszakolni a ribancot… Olyan apró darabokra tépem, hogy… hogy… Mi?! Nem jut eszembe egy kifacsart humortól bűzlő hasonlat?! Eljött hát… Az idegesség legvégső határa.
Másodpercek alatt rohanok fel a lépcsőkön, a legmagasabb ponton megbúvó szobába. Két pillantással felmérem a – meglepően dagadt – vénséget, és a felkötözött, fiatal elfet, aki még mindig ruhában van… Nem, még annyira sem állok meg, hogy elsüssek egy szarkasztikus viccet a férfi impotenciájáról, menten támadásba lendülök.
Mivel az alak megemeli a kezét, íves vonalban kitérek előre, a falról visszarugaszkodom irányába, s egy kereszt alakú vágással megszabadítom attól a rusnya, vén k*rvasegg szerű hülyeségtől, ami a nyakán lógott.
Vér folyik alá pengéimről, lassan, esőcseppek módjára hullva csizmámra, nemcsak egy élőlény lelkét, de haragom is elmosva…
- Ejnye. – ártatlan kacaj. – Hát senki sem tanított meg rá, hogy nem illik megzavarni másokat hálószobai szerepjátékozás közben? – a mindeddig áldozat képében tetszelgő, igencsak bögyös hölgy egy elegáns mozdulattal megszabadítja magát köteleitől, majd guggolva padlót fog előttem. ~ Ó, vagy úgy… ~
- Bár, igazság szerint már amúgy is untam a vén idiótát. Amíg vén perverz volt, nem volt gond, de most komolyan, egy órán át kell röhögnie, hogy felizguljon? – ál fel, vállait megvonva. – Te viszont jóval alkalmasabbnak tűnsz. Mit szólsz, akarsz a játékszerem lenni? Vagy épp én a tiéd, attól függ, mi van soron… - mosolyog rám, akár egy kislány, aki ajándékot ad az anyjának.
Különösen nézek vissza a hegyes fülű nőre.
A szemei olyan kékek, akár a feneketlen óceánok mélységében rejlő titkok; telt ajkai csókokért imádkoznak; arcát mintha egy szobrász istenség faragta volna; teste tökéletes, elefántcsontszín ruhája úgy feszül rajta, mint az ősök megfejthetetlen kérdései az idő szövetén, melyre csak kerekded melleinek kilátszódó vonalai sejtetik a válaszokat. Állok egy helyben, de már rég elvesztem… Miért hezitálok egyáltalán? ~ Valószínűleg csak a harag utóhatásai… ~
Mindenem merev, ahogy – épp emiatt – ügyetlen lábakkal közelebb sétálok vágyaim tárgyához, s ő magához ölel. A fejem a nyakáig ér fel, így kényelmesen idomai közé tudom hajtani… Szinte iszom az onnan áradó, enyhe levendulaillatot… Majd egy gyors mozdulattal kitépem a ribanc máját!
A tünde fájdalmasan felvisít, ahogy ellök magától, s az öklömben szorongatott, beteges színezetű szervre néz… Utána nyúl, de már hiába. Az arca elráncosodik, mindeddig vonzó idomai összemennek, mint a megszottyadt almák, s szép lassan porrá lesz, akár Huves ivós rekordja akkor, amikor megtanultam inni…
A nőt a tornya is követi, minden szertefoszlik, mint a másnapos álmok, én pedig újfent a színeitől megfosztott erdő közepén találom magam. Annyit sejtettem, hogy a boszorkány alakja csak illúzió volt, de az épületet igazinak hittem… Nos, ilyen ez. ~ Ezért voltak olyan valószínűtlenül hülyék a csapdák. ~
Honnan tudtam? Magam sem tudom… Minden igazinak tűnt. A szem gyakran átver, ezt mindenki megtanulja, aki szereti az italt. De a hangok, és még a szagok is valódinak tűntek! Egyedül egy belső, állatias ösztön súgta azt, hogy valami nincs rendjén… Hát utánajártam. ~ És én még totál felizgultam arra a rendíthetetlenül ronda banyára… ~
Gyorsan leküzdöm a feltörekvő hányingerem, majd visszafordulok a táborhely irányába. Ám amint egy bizonyos szögbe ér a szemem, a holdfény egy különös alakzaton csillan meg. Az egyetlen földi nyomon, amely az őrült torony után maradt… Egy apró, különös fémdarabon, mely feltehetőleg egy teljes medál része lehet. ~ Amit, ha kirakok, valószínűleg meglelem a világ hatvankilencedik csodáját, vagy ilyesmi.. Nos, még jól jöhet. ~
Szerzeményem zsebre vágva sétálok vissza társamhoz, különös gondolatoktól kísértve. ~ Milyen betegmód erős lehetett az a szipirtyó, ha egy egész toronyra való illúziót fenntartott, ami mind az öt érzékemre kihatott? Ha nem lepem meg, valószínűleg eltaposott volna… De ha a szolgája leszek, akkor mit művelt volna velem? Valami hülye mágiával kinyeri belőlem az életerőt, amíg én is egy inkompetens vénséggé nem válok? Nos, ezt már sose tudom meg… ~
- Húú főnök… - köszönt Nigyhusz, a tőle elvárható értelemmel hangjában. – Te szedted le azt a… cuccost?
- Én. És most aludni fogok, te pedig kussolsz. – hajtom szét pokrócom.
- Várj… Amíg oda voltál, végig erősen éreztem valamit… Azt hiszem, ennek az egésznek köze van a Próféciához… - kíváncsian fordulok a füves felé. – Érzem már… ahogy jön… Ááá, itt van… - én is érzem.
Olyan ősöreg, áporodott, négyszázszor is szétrohadt bélszagot, amilyet ez a világ még nem b*szott.
- Te befostál, a k*rva anyádat? – ordítok fel
- Izéé… nem így akartam… vá-
Nem. Ennyi volt.
Egy gyors, elegáns mozdulattal lefejezem a szerencsétlent. Olyasmi ez, amit már akkor meg kellett volna tennem, amikor megláttam a fa tövében.
Ha legközelebb valakit társamnak fogadok, annak minimum egy bögyös, totál szexi szőkének kell lennie… vagy vörösnek… vagy barnának… ~ És flügel, vagy vámpír legyen? Az elfekből kicsit kiábrándultam… De állítólag az emberek női is szemrevalóak… A sárkány meg ugyanaz, csak kapsz ajándékba rájuk egy tetkót… ~ efféle gondolatok közt űzöm el végül haragom, és alszom el azon erdő közepén, amiről még én se tudom pontosan, hol is van.


Amennyiben elfogadható az agymenés, pontokat kérnék. ^^

Nos hogy is mondjam... "Jesszus… Riel magasságos, masnis tangától feszes seggére..." ez tényleg egy agymenés. A sztori nem is igazán tűnt lényegesnek, ez inkább csak tömény hülyeség, a jó értelemben persze. Szerencsére épp ettem és majdnem megfulladtam, de aztán rájöttem, hogy isten vagyok és nem tudok, na mindegy. Egyébként jót nevettem, hibát nem igazán találtam, a történet bár lehetne hosszabb, azért rendben volt, egyetlen dolog talán, hogy ha neked a Karizmád kettes és az Értelmed négyes, akkor nem biztos, hogy ellen tudtál volna állni azon boszorkány bűbájának, aki mind az öt érzékszerved befolyásolta, egy bestiáét ráadásul, valamint egy egész tornyot is létrehozott. Persze lehet a bestia híres megérzése + a harag, amivel ellenálltál, csak olyan neccesnek hatott.

Summa summárum, jó volt én erre 6 pontot adok.