Egy éjjeli napszakaszban a szobámban ücsörögtem és egy könyvet olvastam világunk fajairól, persze nem azt az ismertetőfélét, amiben leírják, hogy egy vámpír milyen erőkkel rendelkezik, s hogy egy sárkány hogy rúgja szét a bestia hátsóját, hanem egy igazi sztorit. Megjegyzem, hogy untam már azokat, amiben mindig a jó győz, mert minden történet azzal kezdődik, hogy a gonosz megszáll egy birodalmat, át akarja venni a hatalmat, majd jön a jó és lekaszabolja a rossz alakokat, és jóság száll városunk fölé. Ideje volt felkapni egy különleges könyvet, melyben a gonosz végre felülkerekedik a jón, és legyapja. Na, ez a szó sem az én fejemből pattant ki, biztos hallottam valahol, mert ez nem Lilin stílusa. Apropó, még meg kell találnom önmagam!
Kissé bezártnak éreztem magam egyedül a négy fal között, olyan volt, mintha büntetésben lennék valami olyan dolog miatt, amit nem is én követtem el. Bár ez mindig így volt, ha tegyük fel, az öcsémet leszidtam valami miatt. Ha már ő lesz ennek a hercegi világnak a jogos örököse, akkor tanulja meg, hogyan kell egy nagyobbal szemben viselkedni. Elvégre olyan kicsi még, legalábbis fiatal, szálljon velem szembe, de ne azzal, hogy az apjához fut sírva.
- Lilin! – meg is jött az emlegetett szamár. Gyermeteg hangja csontig hatol, mint a kutyahideg, és olykor a fülemet sérti – nem értem, miért, elvégre testvéri szeretetem teljes iránta, de megszokott lehet mindenki körében a testvéri viszály, és az a fajta „úgy mutatom ki a szeretetem, hogy bántalak” szeretet. Ez nálunk is épp így működött, mindig civakodtunk, mindig idegesített, és legszívesebben fejjel lefelé lógatnám a lábánál fogva a fáról egész nap, hogy a fejébe szálljon a vér, mindezek mellett pedig szeretem, vigyázok rá, megtanítom mindenre, ami egy nővértől kitelik.
- Mi kell már megint? – értelmi szintem ne zavarjon meg senkit se, már tizenhat évesen is tiszta sor, hogy okosabb vagyok, legalábbis az öcsémnél igen, egyszerűen ha nem olyan dolgokról van szó, amihez ész kell, akkor én sem használom.
- Engedj be! – dörömbölni kezdett az ajtómon, nekem pedig szokásom, hogyha a szobámban vagyok, magamra zárom, nehogy a véletlen folyamán beszökjön valami nem akart csúnyaság. Kinyitom az ajtót, amikor öcsém kék-lila foltokkal jelenik meg előttem.
- Az istenit neki, olyan szép vagy, mint a pokol feneke! – ezt talán nem kellett mondanom, szája legörbült, mint aki azon nyomban sírva fakadna, ezzel persze én csak azt próbáltam neki kifejezni, hogy valaki jól összeverte, vagy talán volt olyan bolond, hogy összeverje saját magát. Ahogy ismerem, nem csodálkoznék rajta, hogy direkt szétpofozza magát, hogy aztán rám foghassa.
- Mi történt veled? – invitálom beljebb, hogy leüljön az ágyamra, aztán elmesélje a legrosszabb napját, már ha ez az volt.
- Mit? Jaj, ezek? Hát, az udvaron játszottam Milóval, majd jobbnak láttuk, hogy bejövünk, aztán összepingált valami festékkel – vakarta meg a tarkóját.
- Hülyegyerek, én meg azt hittem, hogy valaki bántott! Akkor miért jöttél, ha nem azért, hogy kikunyeráld tőlem az ellátásodat; megint halálra szidjalak; esetleg okot találj arra, hogy szaladj apánkhoz? – kérdésem jogos volt, különben magától nem jönne csak így be, egyébként is fél a könyvektől, legalábbis azoktól, amiket én olvasok. Neki a tudomány egyenlő a pöcegödörrel.
- Atyám küldetett, hogy szóljak, reggelre jól nézz ki, és ne hozd szégyenbe, kérőket hívat a házhoz – ezzel fel is állt, és kilépett a szobámból, becsapva maga mögött az ajtót. Még hogy jól nézzek ki! Ezt neked!

A reggel persze tényleg szót fogadtam és úgy néztem ki, hogy ha jobban kinéznék, akkor ki is esnék, de ez nem azt jelentette, hogy a szavaimnak is jól kell kinézniük. Elvégre a szavaim azok, amikkel én még intézkedhetek. Apám elé járultam, hogy szerinte mielőtt a kérők megjelennének, illő megmutatnom magam neki, hogy tudja, mivel is állunk szemben. Már a saját lánya is rigó lett egy kalitkában!
- Eckard, nem adhatod férjhez, hiszen fiatal még! – anyám hangját ide is hallani lehetett, pedig közel sem jártam.
- Az lesz, amit én mondok. Inkább menj, foglalkozz valami mással, ne velem – apám hangjában felfedezni véltem valami eltökéltséget, de nem tudom, mi iránt, biztos elvakította a hatalom, ha azt hiszi, hogy a házassággal majd eltehet láb alól, esetleg nagyobb vagyonra tehet szert. Már azon sem csodálkozom, ha titokban összeesküvést szervezne Trystan ellen. Bár lehet, hogy azt megakadályoznám még annak ellenére is, hogy nem szívlelem királyunkat, ezt persze jogosan teszem, mert apám még vele is összeszűrte volna a levet azáltal, hogy hozzáad engem. Jómagam pedig el nem tudnám képzelni, hogy én mellette… szóval, igen, bár mindenesetre az érdekelne, hogy ő ehhez mit szólt akkor, vagy mit szólna most, tekintve, hogy azért a becsületem ne szálljon alább.
Besétáltam apám színe elé, aki mosollyal fogadott – csak azt nem tudom, hogy ez a mosoly a büszkeségéből fakadt e, vagy a nagyravágyóságából. Meg kell javítanom őt, bármi áron is, de meg kell javítanom! Valami furcsa jelenet játszódhat le a fejében, mert ahogy hallottam, nem volt ő mindig ilyen. Anyám voltaképpen egy kedves, segítőkész emberbe szeretett bele, aki elmondása szerint igenis jóképű, erős izomzattal rendelkezik és sosem hagyná cserben egy emberét sem. Nos, én ezt aligha látom. Csak egy szigorú, kapzsi embert látok magam előtt, akinek nem érdeke a mások kívánságait szem előtt tartani. Megváltoztatlak apám, ígérem.
- Végre, Lilin, leányom! Eljött a nap, hogy végre válassz magadnak a kérők közül. Világszerte csak a legjobbakat hozattam, végre férjhez mész! – diadalittasan vigyorgott, ráncaival még öregebbnek tűnt, mint valaha.
- Ha a nagyapa itt lenne, nem így akarná – ezzel bújtam ki, ami látszólag neki nem igazán tetszett, a mosoly azonnal lehervadt arcáról.
- Atyám? Dehogynem! Minden bizonnyal azt mondaná, hogy már hamarabb férjhez kellett volna adjalak – megsimította szakállát, miközben lebámult rám szürke sasszemével.
- Nem ugyanarról beszélünk. A nagyapa azt monda, hogy „Egy gyönyörű hölgy EGY férfi mellett hamar megöregszik, szerezz mellé még hármat!” – halkan nevetni kezdtem, tényleg így mondta. Apám úgy tűnt, kicsit oldódott, mert igazság szerint sosem volt ellenére a viccelődés, azokat mindig szerette, még ha tőlem is hallja. Legalább néha magához hívat, hogy beszélgessen velem és azokból általában jól jövünk ki, de nem tudom, és fáj ez a tudatlanság, hogy miért akar nekem rosszat? Vagy lehet, hogy jót akar, csak én látom a rossz oldaláról.
- És ha egy férfi az illető? – fordítva kell látni a helyzetet, mondja, mi van akkor, ha egy férfi él együtt egy nővel.
- Menthetetlen – legyintek. Egy férfi egy nő mellett is hamar megöregszik, hárem mellett meg még inkább. Apám nevetésben tört ki, kacaja közben pedig maga mellé mutatott, hogy üljek le. Úgy tettem. Beláttam, végig kell hallgatnom a kérőket, s reménykedtem, hogy a sor nem lesz több tíznél-húsznál, mint a legutóbb. Csodálkozom, hogy valahonnan mindig összekapar annyi kérőt, hogy nem menekülnek el.

- Hercegnő…
- A nevem Lilin, ne hercegnőzz engem – kezdem ezzel, aztán várom, hogy megszólaljon. – Mit tudsz felmutatni? A kezed? Oh, nálad még a föld is műveltebb! – esélyt sem hagyva a megszólalásra, odébbállt. De ahogy láttam rajta, nem szólalt volna meg később se, mert egy beszari, gyáva alak volt, nekem pedig nem kellenek nyúllelkű alakok.
- Lilin, ajkad, mint a méz, tested, mint a mámor… - a következőnél intettem, elég lesz, nem hagyom, hogy ezt befejezze.
- Nem vagyok ennivaló, mellesleg miért van az, hogy a férfiak oda próbálnak meg visszajutni, ahonnan jöttek? – értem ez alatt, hogy drága édesanyjuk kiköpi a lelküket is, hogy megszülje őket, erre ezek még visszamennének abba a sötét lyukba. Egy újabb hoppon maradt.
- Azért jöttem, hogy megkérjelek. Hozzám csak te vagy elég méltó – hajol meg előttem egy újabb bájgúnár.
- Méltó vagyok én a királyi dögre is, de te olyan tuskó vagy, hogy magadtól hasadsz – szegény fiú annyira megszeppent, hogy könnyekkel a szemében távozott. Már kezdtem megsajnálni… ja, nem, mégse.

A következő egy kis versikével próbált meg elcsábítani, ami sajnos nem jött össze. Nem tudom, mit keresek én a férfiakban, de amit én keresek, az biztos nincs meg ezekben.
- Ha már szép nem vagy, legalább hülye ne legyél. Varázsolj magadnak feleséget és álmodj azzal, de ne velem – mellesleg jól nézett ki, de túl… köhm, hogy mondjam ezt visszafogottabban. Sokkal inkább képzelnék el mellette egy férfit, mint egy nőt.
A nap végére teljesen megfogyatkoztak, sőt, eltűntek, rossz emberrel kezdtek ki. Ez mind csak bemelegítő volt.
- Lilin, te elkergetted az összes kérőt? – kezdte ezzel apám, ahogy széles mosollyal az arcomon indultam a szobám felé.
- Nem én! Elmentek maguktól… - persze, miután rájöttek, hogy úgysincs esély.
- Igen, és én vagyok a királynő, akinek megcsókolhatják a s*ggét! – ha apám nincs előttem és nem látom, hogy mindez az ő szájából jön, el sem hiszem, hogy ő mondta.
- Akkor előtte borotváld le, nehogy egy csomó valaki szájában maradjon – és még vissza is beszél, neveletlen! Otthagytam apám magam mögött, hallva még, hogy valami nagyot csattan. Ha jól tudom, ez csakis a homloka lehetett. Az olyan nagy és pucér, hogy ekkorát csattanjon.
Így történt, hogy területemről minden kérő fejvesztve menekült… én pedig még jó darabig élvezem a szabadok életét.

(Harapnivaló pontokat kérek :3)

Hát ez egy aranyos, jól megírt ráadásul humoros történet volt, úgyhogy adok rá 6 pontot. Aztán remélem, hogy a karaktered egyszer megtalálja a... Fenét, inkább utasítson el még jó sok kérőt, lesz min nevetnem megfáradt éjszakáimon. Na hasadok már magamtól? xD Egyébként nem találtam hibát, a terjedelem megfelelő és az írásod is tetszik, csak így tovább.