[Ismerkedés] Rod & Lil

Atyám előszeretettel veti bele magát a politikai életbe, hála az égnek, ma már engem békén hagy, s ami azt illeti, van egy szabad hetem, hogy ne az öcsém seggében legyek, ami azt is jelenti, hogy neki van egy hete ahhoz, hogy újra meglógjon és messzebb vándoroljon ebben a sötét dzsungelben, vagy meleg sivatagban, esetleg kevert pusztaságban. Kinézem belőle, hogy akár már piroslámpás házakba is betéved... persze, hogy ott miért is nem kerestem! Noha, ha belépnék, lehet, hogy engem is beinvitálnak, hogy rúdtáncos legyek, az meg nem lenne jó, több lenne a bevétel a háznak. (Hú, de egoista!)
- Lil, segíts már! - kiabál felém egy hang, s amikor kapcsolok, hogy ez apámé, rögtön rohanok is felé. Észrevéve, hogy ki nem látszik a papírhalmazok közül, rögtön nyújtom a segédjobbost. Mert a bal keze nem tudja, hogy mit csinál a jobb.
- Sok papírmunkám van ma, ezzel jár, ha az istenfia helytartó. És ez azt jelenti, hogy ma te végzed helyettem a feladat oroszlánrészét - nem fejezte még be, bekecmergett a vaskos székébe.
- Üvöltök? - a feladat oroszlánrésze általában az üvöltés, nem tudtam, hogy mire gondol.
- Dehogyis, nehogy házisárkány legyél! Azt kell tenned, hogy szépen fogadod a betérőket és meghallgatod a panaszaikat, s ha valami probléma van, akkor segítesz nekik azokat megoldani - intett, hogy távozhatok, feleselésnek helye nincs, szóval muszáj vállalnom. Egyébként sincs jobb dolgom. Így hát helyet foglaltam a kipárnázott székben a nagyteremben, várva, hogy ki csörtet be és milyen problémákat állít elém.

Nem szerettem öltönyben lenni, nem volt se kényelmes, se praktikus. Mégis díszbe öltöztem, hogy méltón találkozhassak a helytartóval, akinél munkát kellett szereznem. Hogy miért? Mert a műhely haldoklott. Harshaw-ban nem maradt elég vevőnk, ezért pár napja eszembe jutott, hogy mérnöki munkát kéne keresnem a fővárosban, a nagyapám persze támogatta, hogy elhúzzak... egyre biztosabb voltam benne, hogy rejteget valamit.
Nos, hol máshol találhatnék, jobban fizetőbb munkát, mint a királynál. A képességeimben biztos voltam, így nyugodt szívvel álldogáltam a palota előtt, hogy beengedjenek az őrök, ami meg is történt. ~ Csak ez az öltöny ne lenne ennyire szűk. ~ Léptem beljebb, majd felkísértek a trónterembe, ahol értelemszerűen a helytartó fogadott volna, csakhogy nem ő ült ott, hanem egy csinos fiatal hölgy. ~ Talán ő a helytartó? ~ Nem, ezt a gondolatot hamar elvetettem, nem tűnt valószerűnek. Leemeltem sötét kalapomat és meghajoltam.
- Üdvözletem. A nevem III. Roderick Dewene, feltaláló vagyok. A helytartót keresem.

Eléggé elkényelmesedtem a székben, mi tagadás, legalábbis nem úgy ültem, ahogy azt a megszokott helyzet kívánja. Oldalasan ültem, két lábam áttéve a karfán, így a hátam megtámasztva a másik karfán, ami egyeseknek kifejezetten olyan látványt okozhat, ami kiskorúaknak nem ajánlott, mert látáskárosodást okoz és hallucinációt, felnőtt egyedek esetében pedig erős késztetést arra, hogy ellopják alólam a széket. Khm.
Érkezett is első vendégem, egy feltalálónak kinéző férfi képében, akiről meg kell hagynom, szemrevaló, de ha kérőm lenne, ugyanúgy elküldeném a pokol kénköves bugyrába, mint a többit.
Feltevésem nem csal, valóban feltaláló, mert meg is jegyzi, ezért respektálom! De fel nem állok, hogy kifejezzem tiszteletem, túl lusta vagyok hozzá, meg ha már apám széke az enyém, hmmm. Valami mocskos dolgot kell ezzel a székkel csinálni.
- Szerencséd, hogy én fogadlak, velem szerintem jobban jársz, mint apámmal. Sok dolga van, most én helyettesítem. Nyugodtan mondd el nekem kínod-bajod, kérésed, kívánságod, óhajod, sóhajod, mindent, amiben rendelkezésedre állhatok - talán túl sok a rizsa, nem tudom, hogy apám hogy csinálná ezt. Az biztos, hogy ő még nem fedezte fel a széknek így a kényelmes oldalát, de én túlságosan élvezem ahhoz, hogy rendesen felüljek benne.
- És nem kell a nemes megszólítás, mond azt, hogy Lilin, meg ilyenek - a helyzetem ellenére is megkívánom, hogy úgy beszéljenek velem, mint egy hétköznapi civillel, nem vagyok én királykisasszony. Furcsamód gyerekes a viselkedésem, ami nem vall rám, de ezt is ki kell próbálni egyszer.

Már a válaszadás pillanata előtt nyilvánvaló volt számomra, hogy a lány nem helytartó, csupán egy elkényeztetett úrhölgy. Ezt meg is erősítette válaszával, noha azt állítja vele jobban járok. Lehetséges, ugyanakkor nem vagyok jó a csábításban, ráadásul nem is az én stílusom. Nem számít, a lány tekintete amúgy is többet tükrözött, mint amennyit ő a modorával elárult, persze lehet, hogy csak paranoiás természetem miatt nézek ki többet másokból mint amik valójában.
- Lilin úrhölgy, azért jöttem, hogy felajánljam a szolgálataimat az udvarnak mint mérnök. Egy találmányomat is elhoztam, bár ez a hely nem a legalkalmasabb a szemléltetésre. Képzettségemet ez a dokumentum is megerősíti, - vettem elő a papírt. - mely bizonyítja, hogy a Királyi egyetemre jártam. Szeretné, hogy kényelmes pozíciójára tekintettel odavigyem? - kérdeztem, mintha udvarias lennék, bár igazából arra számítottam, hogy meg se nézi, a nemesek gyerekeit nem érdeklik az udvar ügyei.

Unottan néztem az előttem állóra. Nem azért, mert nem érdekelne, amit mond, sőt, már azzal felkeltette az érdeklődésemet, hogy ott a szemén az az okuláré, amiből persze rögtön megmondom, hogy hiteles feltaláló e vagy sem. Végül, amikor úrhölgynek szólított, visszahelyeztem magam a helyes rendeltetésbe, ahogy annak lennie kell, így már nem mondhatja senki se rám, hogy elkényeztetett vagyok.
- Dehogy kell! - felálltam és én magam sétáltam oda, hogy jobban szemügyre vegyem a rajzot. Ez esetben elvettem tőle a papírt és jobban szemügyre vettem.
- Nos, tényleg jobban jársz azzal, ha nekem mutatod meg ezeket a rajzokat, apám ezekhez semmit sem ért - a papírt elolvasva visszaadtam neki.
- Már csak azért is, mert én is a tudomány megszállottja vagyok. Azt hitted, hogy mint valami elkényeztetett fruska ülök abban a székben? Nem jó ott nekem. Próbáld csak ki! - mutatok a szék felé, felőlem ülhet benne, ameddig akar.
- Nem vagyok úrhölgy, nem vagyok a drága apuci pici kislánya, és nem kényelmes az a szék - nagyon ki tud hozni a sodromból, ha valaki azt hiszi, hogy mindent megkapok, és apám szeme fénye vagyok. Egy nagyot sóhajtok.
- Tényleg csak hívj Lilinnek, kérlek - mosolygok kedvesen, az előbb tett első benyomásomon javítva. Ez már csak azért is lehet furcsa, mert minden járó-kelőnek elmondom, hogy nem kisasszony, szimplán Lilin, és akkor megszeppenve állnak előttem, hogy mi legyen.
- Ne haragudj az imént tett kirohanásomra, csak annyira elkeserít, ha azt hiszik, hogy felsőbbrendű vagyok bárkinél is. Én nem látom magam többnek egy civil leánynál, aki csak szabadságra vágyik, s arra, hogy a laborjában kutakodjon - mosolygok továbbra is. - Gyere velem - invitálom beljebb, persze nincs hátsó szándékom, egyszerűen a műhelybe viszem, hogy megtekintsem művét.
- Kíváncsi vagyok, mit alkottál.

- Dehogy kell! - felpattant a székéből és úgymond leereszkedett hozzám megtekinteni az iratot, amit készségesen átadtam neki.
- Nos, tényleg jobban jársz azzal, ha nekem mutatod meg ezeket a rajzokat, apám ezekhez semmit sem ért - adta vissza. - Már csak azért is, mert én is a tudomány megszállottja vagyok. Azt hitted, hogy mint valami elkényeztetett fruska ülök abban a székben? Nem jó ott nekem. Próbáld csak ki! - mutatott a szék felé.
- Én nem... - azt akartam mondani, hogy nem ítélkeztem felette különösebben, de valóban ott ült a székben és valóban úgy, hogy megfeleljen a fenti állításoknak, melyeket igazából ő mondott ki, de ő folytatta a monológját, így csak legyintettem magamban.
- Nem vagyok úrhölgy, nem vagyok a drága apuci pici kislánya, és nem kényelmes az a szék - ez utóbbiban egyetértünk.
- Tényleg csak hívj Lilinnek, kérlek - kis híján leszedte a fejemet és most már mosolyog? Sebaj, amúgy sem akartam értelmetlen vitákba bocsátkozni.
- Rendben Lilin. - mosolyogtam vissza.
- Ne haragudj az imént tett kirohanásomra, csak annyira elkeserít, ha azt hiszik, hogy felsőbbrendű vagyok bárkinél is. Én nem látom magam többnek egy civil leánynál, aki csak szabadságra vágyik, s arra, hogy a laborjában kutakodjon - ~ A "laborjában"? ~ A lány többet nőtt a szememben fél perc alatt, mint a legtöbb ember valaha, noha jobbnak láttam nem tudtát adni ennek.
- Semmi gond. - feleltem röviden.
- Gyere velem... Kíváncsi vagyok, mit alkottál.
- Megnézheted, de ez igazából egy hadászati eszköz és szemléltetni, csak lakott tértől távol ajánlott, mert rendkívül veszélyes. - feleltem, aggódva azon, hogy esetleg aktiválja az aknát ha nem figyelek. Mindenesetre követtem a műhelybe, amennyiben ragaszkodott a belépéshez.

Készségesen követ engem, bár megtorpanok, amikor azt mondja, hogy jobb lenne lakott területtől távol mindezt.
- Áh, de ahhoz meg utazni kell, mert elég távol kellene kerülni a lakott területtől. Tudod mit? Ha valamit felrobbantasz, a vendégem vagy egy italra! - na, ezt úgy mondtam, mintha megdicsérném, ha valami felrobban. Nenene! Inkább ne.
- Ezt visszaszívom, apám megölne - nevetni kezdek. Bár engem nem érdekelne, ha a földig rombolná ezt a kastélyt a Trystanéval együtt, mert én is legszívesebben a földdel tennék egyenlővé egyes épületeket. Porból lettünk, porrá leszünk- tartja a mondás, s ez a kastély is abból lett összetákolva, csak még gyúrni kellett rajta egy kicsit. Bentebb vezetem ezer meg egyahány folyosón keresztül, már-már azt hihetné, hogy tőrbe csalom és elviszem a kastély egyik legsötétebb zugába, hogy ott aztán kiélve eddig a sötétben rejtegetett vágyaimat... eh, éhes vagyok, mint a maszlag, gyere babám, jól meg... vacsorázunk. Nem ilyen vagyok, higgyék el nekem kedves olvasók és erre járó-kelők, akik arcomba tekintenek, mint akik most látnak először embert.
Lefordulok balra, aztán felnyitok egy csapóajtót, ahol most már tényleg sötét van, de hála a technológiának, egy kapcsoló és voálá! Lőn világosság!
- Gondolom, valami tervrajzod van róla, mert akkor nem kell bemutatnod, hogy működik e. Nekem elég, ha levázolod, abból rájövök, hogy működik e vagy sem. Csak nem akarok zsákbamacskát venni, felőlem már azonnal munkába állhatsz, de szeretem, ha van ízelítő - beszédem közben mindvégig haladok a labor felé. A folyosó végén egy hatalmas kétszárnyú ajtóval szemben állunk meg, biztonsági rendszerrel felszerelve, ahol beírom a hosszú számjegyű kódot - kissé elavult rendszer, feltörhető, de erre való a dupla védelmi biztosíték, amit nem használok, ha itt vagyok. Belépve fény tárul a szemünk elé, amint belépünk, felfedve ezzel a műhelyt: az asztalt, az alkatrészeket, a kísérleti fiolákat és vegyszereket, mindent, mi szem-szájnak ingere.

- Áh, de ahhoz meg utazni kell, mert elég távol kellene kerülni a lakott területtől. Tudod mit? Ha valamit felrobbantasz, a vendégem vagy egy italra! - szólt Lilin, nyilván nem gondolva komolyan, egyébként sem lehet megnyerni egy itallal. - Ezt visszaszívom, apám megölne... - nevet fel, hurrá, azért megelőlegezek neki egy mosolyt. Követtem őt a kastélyban, átpörgetve az agyamon a helyzetet, hogy őméltósága minden más vendéget figyelmen kívül hagy, egy jó darabig. De hát ember, embernek farkasa, későn jöttek, későn mennek. Sok folyosót hagytunk el, míg elérkeztünk a "titkos" laborig, egyetlen szórakoztatásom Lilin arcára kiülő grimaszok voltak, de ötletem sem volt mire gondolhat közben.
- Gondolom, valami tervrajzod van róla, mert akkor nem kell bemutatnod, hogy működik e. Nekem elég, ha levázolod, abból rájövök, hogy működik e vagy sem. Csak nem akarok zsákbamacskát venni, felőlem már azonnal munkába állhatsz, de szeretem, ha van ízelítő. - mondta Lilin. Nem tévedett, hiszen tényleg nálam volt a tervrajz, no de tesztelés nélkül rámondani az igent? Volt mersze ez tény. Egy kétszárnyú ajtónál álltunk, meg ahol őméltósága beütötte a kódot és így beléptünk a laborba. A labor avagy műhely, mindennel fel volt szerelve, amire egy mérnöknek szüksége volt. Bizonyára szívesen eltöltöttem volna egy kis időt, hogy szemügyre vegyem a királyi technológiát, de nem ezért voltam itt. Elhelyeztem az asztalon a tervrajzot és kigöngyölítettem, majd óvatosan letettem rá az aknát.
- A technológia alapjait az ex-machináktól vettem, ők aknaként hivatkoztak a szerkezetre, s én is megbarátkoztam a kifejezéssel. A háború előtti időkből találtam, egy darabot és sikerült rekonstruálnom a felépítését. A többi már gyerekjáték volt. - Megálltam és rámutattam a tervrajzra. - Két lemez közé van beszorítva a szerkezet, mely puskaporral van megtöltve. A felső lemezre helyeződő nyomás által, a szerkezet összébb megy és a belsejében történő súrlódás egy szikrát hoz létre, mely meggyújtja a puskaport így robbanást eredményezve. Az aknát nagyjából lehetetlen feltörni, de szerkezetileg úgy van felépítve, hogy belülről könnyedén megadja magát a védőburok. Van kérdés?

Észrevettem rajta, hogy azért körbenézne legszívesebben, de most inkább azzal foglalkozzunk, ami a szemünk előtt van. Elémgörgeti a tervrajzot, és ráteszi az említett aknát is, miközben elkezd róla mesélni. Persze, az ex-machinák rengeteg ötletet adnak a magunkfajta kisembernek, mi pedig továbbgondoljuk az ő szerkezetüket, persze én még nem gondolkodom harcászati eszközökben, de ahogy elnézem, jól jöhet majd a segítsége, ha a kardomat akarom felfejleszteni. Az alapötletem már megvan, hogy puskából hogyan legyen kard, és kardból hogyan legyen puska, mindezt már csak kiviteleznem kell. És persze arra is megvan az ötletem, hogy a golyókat közben hol tárolom kard formában.
- Igen, van kérdés. Mekkora súly kell a robbanásához, valamint mekkora maga a robbanás mértéke? - ezek a kérdések érdekeltek most a leginkább, ugyanakkor erős késztetést éreztem arra, hogy lássak valamit felrobbanni, de nemmmm...vissza kell magam fognom. Emiatt tettem is egy kört a laborban, legalábbis egy kisebbet, amit Rod furcsának találhat, hogy miért járkálok én fel-alá.
- Bocsáss meg... de őrültség, ha akkora késztetést érzek a robbasztgatás iránt, hogy ideges leszek tőle? - térek ki az imént tett körömre. Egyszerűen... nem tudom, miért ez a nagy vágyam, szerintem jobban beindulok egy robbanó műszertől, mint egy sármos férfitól.
- Mindezek után, nekem bizonyítottál. Fel vagy véve! Mond csak, együttműködnél majd velem pár találmányban? - azt nem fejtettem ki, hogy mikben, mert még én sem tudom egyelőre, de az biztos, hogy kéne valami nyomkereső tárgy.
- És persze... van már szállásod? És van kedved meginni egy kávét vagy valami erőset? - én felhörpintek mindent, legyen az akár forró olaj is.

- Igen, van kérdés. Mekkora súly kell a robbanásához, valamint mekkora maga a robbanás mértéke?
- Jogos kérdések, - bólogattam. - ugyanakkor csak az elsőre tudok pontos választ adni. A súly a szerkezet átkonfigurálásával állítható, legalábbis nagy vonalakban, az átlagos beállítás 35-40 kg körül van. A robbanás mértéke... nos a robbanás iránya elsősorban felfele irányul, de biztos vagyok benne, hogy legalább egy 10m-es körzetet is érint maga körül és... - abbahagytam, mert úgy tűnt, mintha Lilin nem figyelne, helyette elmélyülten járkált a laborba. ~ Pont mint én, amikor ötletelek. ~ futott át rajtam a gondolat. Erre elmosolyodtam.
- Bocsáss meg... de őrültség, ha akkora késztetést érzek a robbantgatás iránt, hogy ideges leszek tőle?
- Őőő... - nem tudtam mit felelni.
- Mindezek után, nekem bizonyítottál. Fel vagy véve! Mond csak, együttműködnél majd velem pár találmányban? - kérdezte. Elgondolkodtam. Igazából a keresetem szempontjából és a kapcsolataim szempontjából is, ez egy pozitív lehetőségnek tűnt. Másrészt úgy sejtettem, bízhatok a lány intelligenciájában, hogy nem fog hátráltatni. ~ Ha az nem is... ~ merengtem el egy pillanatra a lányon, mikor eszembe jutott, hogy válaszolnom kell.
- Természetesen. Számíthatsz rám. - mosolyogtam.
- És persze... van már szállásod? És van kedved meginni egy kávét vagy valami erőset? - Hogy ez célzás volt, nem akartam belegondolni.
- Van szállásom köszönöm... és... egy kávé jól esne, valóban.

**Ajánlott tartalom**