Friss hullaszagra ébredem, szememben állommal, lelkemben vágyakkal… Közelemben pedig azzal a sz*rkupaccal, amit Nigyhusz hagyott maga után. Nincs mit tenni, aki hülye, üssem meg, tartja a mondásom.
Hosszasan elnyúlok a pokrócon, ízlelgetem éjszaka felgyülemlett nyálam, újra és újra csócsálom minden aromáját, mielőtt rávenném magam az indulásra. Fenemód hideg van, az is sürget persze. Bármely erdőben is tanyázzam, a tél azt bizony eléri, én pedig nem állom, ha befagy a fülem.
A hullát magam mögött hagyva vágom neki az egyhangú fatengernek; hol este torony volt, ott most csak az unalom ül az erdő nyakába.
Mérföldeket gyaloglom az általam északnak vélt irányba, bát franc se tudja az merre van, én eldöntöttem magamnak. Igazából mindegy, ha csak előre haladok, előbb-utóbb úgyis kiérek…
Az elme bizony hülye társ a játéhoz, de kisvártatva kinéz magának egy körre.
- Miért ilyen dagadt ez a fa… ? – bizony, egy fenyő törzse valamiért kétszer akkorának tűnik számomra, mint lombkoronája.
Gyorsan átfutom fejben a lehetőségeket… Több boszorkány is él az erdőben, és az egyikük kiszemelt magának egy illúziós-átverős-szexrabszolgás játékra. Nem, ez túl ésszerű ahhoz, hogy velem történjen meg.
Szívtam volna Nigyhusz anyagából? Nem, arra emlékeznék… Ha-ha, na pont ez az! Na de, most komolyan… Nokedlit evett táptalaj helyett?
- Mit bámulsz, hugyos? – recsegi a fa, ahogy meglepetésemre kitátja kemenceszerű törzsét, több száz év kincsként őrzött szájszagát szabadítva rám. – Nem láttál még kívánós fát? Mióta véget ért a tíz éves kapcsolatom egy perverz kis mókuscsaláddal, sokszor megcsúszott a gesztenyekrémes bödönnek az alja. Na nem mintha értenéd ezt te kis sz*ros, tudod egyáltalán, hogy tobozaid nem csak vízfelfogásra jók? Egyébként is mit járkálsz itt egyedül?
Bizony, már sok felfoghatatlan jelenség perget le előttem, ám mégis fenntartom a jogot, hogy ezen meglepődjek. Csak állok tátott szájjal, mint a kötelességtudó ribancok, és még ahhoz sincs elég lélekjelenlétem, hogy visszaoltsam a tagot.
- Jól van, nem kell úgy megilletődni kisfiam. – mintha csak természetes volna, egy vaskos ágát megrázza, tobozait összegyűjti rajta, majd spanglivá gyúrva végighúzza a talajon, s meggyulladva betömi a szájkérgébe… egészséges ez egy fának? – Mondd el a vén Pista bá’-nak, hogyan keveredtél ebbe az őrült, perverz boszorkányok formálta erdőbe… - pöfékeli. – Ó francba, de gyorsan ég ez a sz*r.
Sikerül túllépnem kezdeti megdöbbenésemen, elvégre minden első alkalmon túl kell jutni egyszer… Úgy döntök, őszinte leszek a bolond örökzölddel, hátha tud segíteni.
- Különös, amolyan gyomorforgató szaga volt ennek a fatengernek, amikor elkezdte szegélyezni az utat, amin haladtam. Gondoltam megnézem, hátha találok itt démonokat.
- Ó, démonok…
- Öhm… nem gáz, ha kigyulladsz? – bökök rá a törzsének azon pontjára, melyet a különös szivar lángjai megkaptak.
- Ó, csessze meg a… - csapkodja el a kezdetleges tűzvirágot. – Már semmi sem az igazi, mióta az éjszaka valami bolond kinyírta Sisneen-samát, akinek a varázslata táplálta a helyieket. Egyre gyengébbnek érzem magam… - hallgatok, mint hulla a nekrofil alatt. – Szóval démonokat kutatsz? Nos, ha ki akarsz jutni az erdőből, mielőtt az összes megmaradt mágia szertefoszlik, és örökre rabul ejtene egy kéjgőzös, beteg álomban; szükséged lesz a segítségemre.
- Nem, nem nyalogatom végig a tobozait…
- Nem! Mármint, én erre nem is gondoltam… Á, már mindegy. – rázza meg ágait. – A lényeg, hogy el kell árulnod nekem, miért akarsz démonok nyomára akadni. Ha az indítékaid helyén valónak találom, kijuttatlak az erdőből, mielőtt késő volna, sőt, egyenes utat kapsz tőlem egy olyan fertelem közelébe. – most… komolyan? ~ Ilyen helyénvaló, már-már normális ellenszolgáltatást vár el tőlem bárki is? Ez… szokatlan. ~
A gondolatok füstje elhomályosítja elmém, mintha csak a bolond fa szivarjából jönne. Ahogy gyerekként együtt játszottunk… Összebújva aludtunk a hideg ellen, mikor mindkettőnket kizártak. Védtük egymást apa haragjával szemben. Együtt sírtunk, nevettünk, fedeztük fel a sikátorokat, ahol őt mindig megkergették, hisz oly tetsző volt a szemnek… Érzem, ahogy elgyengülök. ~ Újra együtt leszünk, Paprikás… ~
- Vissza akarom kapni a családi örökségem, ennek pedig egy démon élete az ára.
- Ó… Milyen önző, anyagias cél. – mormogja a fenyves. – Remek! Pont ezt szeretem! Jó napod van kölyök, vendégem vagy egy útra, mielőtt több ezer év illúziójának maradéka borul a nyakunkba.
- Mit kell tennem?
- Csak gyere ide, én pedig eljuttatlak téged Elkiába. Értesüléseim szerint ott démonok garázdálkodnak az utóbbi időben. És így persze megúszod azt is, hogy az örökkévalóságig egy perverz álomvilág kelléke légy. – biccentek, majd Pista bá’ törzse mögé sétálok, hisz oda bök egy göcsörtös ágával. – Na, most pedig… - nyögi, ahogy gyökereit egyre kijjebb tolja a talajból, egyre nagyobb részt kiszakadva belőle… mindezt addig csinálja, míg közvetlenül a törzséből kiváló gyökérhálózat felett egy tág, fekete lyuk láthatóvá nem válik számomra… na ne… - Oda kell bemenned.
- A rohadt életbe, nem fogok belemászni a seggedbe! – miért történnek velem mindig ilyenek?!
- Fa vagyok, nincs seggem hülyegyerek! Siess, vagy ennek leszel a részese… - mutat önmaga elé, hol több száz lépésről egy hatalmas tömegáradat közelít felénk; részletei az én szememnek jól kivehetőek.
Rózsaszín varázsmassza törtet át a fákon hullámként, habjaiban mindenféle alakokat rejtve. Akad köztük hatalmas, izmoktól duzzadó bestia, egyetlen nyuszifarokkal díszített alsójában, szájában mosolygó fejes pecekkel; csontos öregasszony bőrruhában; egy dögös vámpír, kerekded mellekkel, de lábai közt… Mi a…?!
- A perverz illúziók! – ordítja a fenyves. – Siess, mielőtt ideérnek!
- De…
- Mássz már a segglyukamba, csesszen meg az élet!
- Azt mondtad egy fának nincs segge, a k*rva anyádat! – visítom. – Ááááá…
Nincs mit tennem, elszánt csatakiáltással belevetem magam a feketeségbe.
- Óóóó… óvatosan azokkal a pengékkel a hátadon, hé… Igen, igen, ott jó… De mohó vagy!

Orromban a nagyvárosok szegényebb részeire jellemző bűzzel, számban gyantanedvvel térek magamhoz a hideg utcaköveken. Köhögcsélek egy darabig, megpróbálom összeszedni a gondolataim. Ám akaratlanul is, ami legelőször beugrik… ~ Várjunk csak. Ha ott voltam, ahol mondta, akkor a gyantanedv nekik olyan, mint… ~
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – a besötétült égboltnak ajánlva kiáltásom, vérgőzös aggyal rohanok a sikátor falának, majd mikor arról visszapattanok, újból nekirohanok!
Mániákus módon köpködöm, ökleimet addig verem a téglafalba, míg már fájnak, és sok helyen fel is törnek… ~ Gondolkodj racionálisan… ~  
Mélyeket lélegezve pillantok körbe, s kisvártatva meg is pillantok egy közhasználatú, apró szökőkutat, melyen még ilyenkor is énekesmadarak járják táncuk. Mit sem törődve a néhány meghökkent emberrel, ki a közelben tartózkodik, teljes alakommal belevetem magam a vízbe, számat annak forrásához nyomva.
Vagy fél órán át csak ázom, próbálok lehiggadni, s torkom öblögetem. Egy ilyen élmény után még ez az utálatos folyadék is nyugtató hatással bír rám.  Közben persze érzékeim is működnek, szaglásom segítségével hamar felfogom, hogy még ezen szegényebb környék alatt is csatornarendszer húzódik, és amit érzek az csak az elfáradt testek izzadtságszaga, a töménytelen mennyiségű szeméttel keveredve. ~ Elkia még így is más szinten áll, mint a legtöbb város… ~
A hangok kavalkádja sokszínű, leginkább a közeli házakból kiszűrődő családi beszélgetések határozzák meg őket, melyek unalmas tónusairól próbálok minél hamarabb elkoncentrálni. Persze, néhol nem csak beszélgetnek a párok, ott már a zajok is érdekesebbek… Ám sajnos azokra sincs túl sok időm. A hanghullámok alapján megpróbálok kiszűrni egy közeli fogadót, hisz nem ártana száraz helyen megszállnom éjszakára, mielőtt nekivágom a keresésnek. ~ Már ha nem vert át a perverz fa, és igazából csak tök véletlenszerűen kidobott valahol, démonoknak pedig híre sincs erre… ~
Kisvártatva rá is lelek a nyüzsgés összetéveszthetetlen akkordjaira, így kiszállok végre a vízből, és megszámolom pénzem. Hetven ezüst… Nos, ez bőven elegendő egy éjszakára a kandalló mellett. Szuper! ~ Meg kell szárítanom magam! Hogyan mehettem bele a vízbe… ilyen sokáig?! Neeeee! Ne… tartsd féken magad. Ha megint tombolsz, most már rád hívjak a rendfenntartókat!
Meg is indulnék, ám akkor újabb hangok zavarják meg az eddigi, mostanra megszokott kánon összhatását. Egy nő sikolya, puffanás, az ellenkezés ütemei. Mindez egy emberektől sűrű helyen, és senki sem lép az egyértelmű erőszak ellen. ~ Akárcsak az előző éjszaka. Ám ezúttal nem szúrom el! „Megmentelek”, bárki is légy... Attól, hogy rossz élményként fogd fel azt, ha megerőszakolnak! ~ mosolyodom el sokat sejtetően, majd pengéim megkocogtatva kezdek sétálni a könnyen követhető hangok irányába, hadd keresztezzem csak útjukat.

(Bocsi, nem vettem észre, hogy már tovább haladtunk, így gyorsan összekapartam valamit, elnézést a hozzászólás rövidsége végett.)

A robot kényelmesen folytatta útját a vizeken át, akármennyire is összekuporodott a hajó közepén, hogy még véletlenül sem érje egyetlen vízcsepp sem. Az ellenére, hogy akkor mi történt, most teljesen nyugodt. Nincs bekapcsolva a pánik mód és egy hajót sem tűzzel áldani, mondjuk azt akkor is elkerülte. Sétál nyugodtan a városba, mintha világéletében ott lakott volna és ez csak egy hétfő reggeli séta lenne. A környező lények sem vették nagy veszélynek, úgy kezelték, mint egy kedves lényt. Pont, mint egy kiscicát, amiről tudják, hogy veszélyt jelenthet a ruhákra és a házak épségére, de hát olyan cuki... legalább is ezt a kifejezést hallani az emberi faj ezen gondolatmenetet folytató egyénjeitől. ETETRP0 útjába ekkor emberek állnak és meg is állítják a prototípust. Csendben, figyelmesen végighallgatja a mondanivalójukat. Beszédük hétköznapi, kicsit nyájas. Mikor végeznek, ETERP0 mintha gondolatmenetbe kezdene.

Segítség. Szükség: 6, ok: kislány, kapcsolat: nem felfedezhető, szükség visszaesik 0-ra. Szükség: 0, motiváció: földi vagyon. Királyi család +3, gazdag polgárok felkérése +1, egész magasabb társadalmi réteg +1. Földi vagyok felbecsült érték: 6-os. 6-os összérték. 6-os összértékért vállalható kockázatok: karcolás, gyengébb kar nem lángszóró részén való sérülés, gyengébb láb sérülés, profit megtartása érdekében maximálisan 5-ös környezetben okozott kár, a megbízás sikerességének függvényében... kalkuláció... 5, 4, 3, 2, 1... végkifejlet: ajánlott.

Nem tudom pontosan mi ment le a fejében, de úgy látszik úgy döntött, hogy a nemesekkel tart és segít nekik.

Kiszemeltem végül megérkezik az elhagyatott utca végére, áldozatát maga után ráncigálva. Vigyorogva veszem tudomásul, hogy az ösztöneim ezúttal sem csaptak be. Az emberrabló bizony egy igencsak csinos zsákmányt ráncigál maga után… egyenesen az én karjaimba… és másra.
Bármiféle figyelmeztetés nélkül mozdulok el a köpenyes alak irányába, ikerpengéimmel lendületvétel közben vágva.
Ám ellenfelem kitér. A reakcióideje meglep, még csak nem is szabadott volna tudnia a jelenlétemről!
Kámzsájával vetett árnyéka alól megkínál mosolyával, majd ellentámadásba lendül. Velem ellentétben nem használ fegyvert, mondhatni… alábecsül?! Ezt a sértést senki sem éli túl velem szemben!
Az idegen gyorsan mozog, vágásimat tenyerének élével csapja félre, döféseim elől pedig szüntelen kimozdul, így épphogy csak súrolhatom azokkal kabátját. Rettentő idegesítően harcol, akár egy árnyék, amely mindig előttem mozdul. Pedig az efféle stílus az én sajátom! Hallom a lélegzetvételét, érzem, mikor akarja mozdítani karjait, látom szemének legapróbb rebbenéseit… De nem tudok lépést tartani a nyomorulttal, túl… Nem is tudom… Tapasztalt, rengeteg balhé nyomja már a vállait. Egyszerűen átlát rajtam, és jobban, mint én őrajta!
Mikor a hátam mögé ugrik, egy utolsó, elkeseredett rúgással próbálom meg tönkretenni az érkezését, ám tervem kudarcot vall. Talpam egy hajszálnyira kerüli el arcát, ő pedig tarkómra csap tenyerének élével. Érzékeny pont, kevés érzékenyebbet találhatna… Nem akarok ennyitől kifeküdni, már a gondolat is haraggal tölt el, érzem ahogy… Kapok egy újabb ütést, ugyanoda...

Büdös, elhagyatott, portól szagos helyen térek magamhoz, tüdőmben kevés levegővel. Egy cseppet érzem magam vidámnak, még akkor sem, ha szemügyre vehetem a nőt, aki miatt egyébként ide kerültem… Csábos arc, vörös haj, és mellek, nem is akármekkorák! Vonzó test, még a kosztól megfogott ruhákban is, valamint érzéki hajlatok. És én megint elcsesztem, remek…
Vízióm gyenge, figyelmet pedig igencsak megosztott, így alig veszek ki bármit is abból, amit a vöröske magyaráz fogvatartónknak. Talán a megerőszakolásáról tárgyal, próbálja enyhíteni a körülményeket magára nézve, esetleg rám terelné szomorú sorsát…
- Hegyes fogak, éles tekintet, biztos nagyobban látsz, mint kellene, hmmm… - motyogja, miután kinyitotta számat, ezzel igazat adva feltevésemnek! Le akarja mérni, hogy mekkora, és ezzel mire leszek képes a… Na nem, én nem esek ám át a másik oldalra!
Bár erőnlétem szánalmas, hisz kétszer is megütöttek egy gyengepontomon, annyi energia még van bennem, hogy a vörös újabb mozdulatát elkerüljem. Biztos vagyok benne, hogy át akart nyújtani ezüsttálcán a két férfinak, még a számat is kipeckelné, vagy lefogna nekik, ha ő ezzel megússza!
Ha mástól nem is, a hisztérikus feltételezésből, hogy engem valaki megerőszakol, nyerek annyi akaratot, amely a közeli sarokig elhúzza lábaimat. Akár egy sarokba szorított vadállat, úgy tekintek a körülöttem társalgó perverzekre, és csak remélni tudom, hogy én nem kerülök a móka szomorúbbik végére.

/ Elnézést kérek a kései, és gyenge minőségű post miatt, ám az ünnepek teljesen felfordítottak mindent errefelé.^^" Így is az éjszakába kellett menekülnöm, hogy írhassak... Álmos vagyok... Még egyszer sajnálom! /

A sarokba húzódva folyamatosan visszanyerem biztonságérzetem, s rájövök, hogy az én bemeneteimre senki sem tart igényt. Persze, az óvatosság sose árt, ám az orgyilkos fazon se tűnik érdekeltnek testemmel kapcsolatban, és félnivalóm csak tőle van javarészt.
A vöröske kisvártatva kap egy listát, majd információkat, melyek szerint mi egy feladatra kellenénk az erőszaktevőknek, és nem másra. Hogy miért nem küldi az állat orgyilkosát a gazdag fickó, az rejtély, ám ilyen „bemutatkozás” után még én sem ellenkezem… Inkább gyilkolok mások kedvéért, és keresek eltűnt hozzátartozókat, mintsem itt maradjak kétes célokra.

Utunk a helyi fejesek katakombáihoz vezet, éjszakai sötétséggel megtarkítva, csakhogy meglegyen az ijesztő mesék hangulata, miket a részeges csövesek mesélnek egymás közt tábortüzeknek használt fémhordók köré gyűlve.
Kísérőink nagy örömömre csak egy pontig tartanak velünk, a föld alatti járatokba már ketten indulunk el. A szagok gyomorforgatóak, mintha rosszul kevert alkoholt ittam volna. Nemcsak az áporodott levegő, a por, és ősöreg hullák bűze terjeng, hanem valami más, leírhatatlan romlás is fojtogatja a légkört, és torkom.
- Ne haragudj az iménti viselkedésemért. Egy feltalálónak mindent szemügyre kell vennie, amit eddig még nem látott. - szólít meg egy idő után a vöröske.
- Én is szemügyre vennék olyan dolgokat, amiket még nem láttam. – vigyorogtam vissza rá, többek között jelezve, hogy nem haragszom már a kísérlete végett.
És persze a kijelentésem is igaz, hisz szívesen megnéznék bizonyos, jelenleg elfedett látványosságokat, amik bizony a közelemben „bujkálnak”. Ám a belépőm sajna már elszúrtam, így jóval bonyolultabbá vált a helyzet…
- Lilin vagyok.– mutatkozik be később, ahogy lejjebb érünk a katakombák útvesztőin, fáklyáinkkal elszórt fényt csempészve a sötétségbe.
- Az én nevem Sieghart. – hangsúlyozom ki, jelezvén, miszerint ezt senki nem rövidítheti, még egy jó idomokkal megáldott vörös sem.
Beszélgetésünk ezt követően elhal, Lilin nem hoz fel további témákat, én pedig a korábbi kudarcom fényében nem hozhatom előtte lehengerlő formám… Hisz hiába vagyok menő, ha korábban a szeme láttára vert szét valaki. Nincs szerencsém a mellek… nők megmentésével.
- Húúú, micsoda fegyver… - szólal fel egy lágy, érzéki női hang hirtelen, egy másik folyosó irányából.  – Nem, nem az, ami a hátadon van. – kuncogja.
- Gyere hozzánk. Játszani akarunk veled… - csatlakozik egy újabb kéjes hanglejtés a korábbihoz.
Vegyes érzelmekkel töltenek el a csábító mondatok. Egy részem szívesen eleget tenne nekik, ám megérzéseim megállás nélkül figyelmeztetnek a baljós szándékokra. Talán ők is csak démonok… hisz miattuk vagyok itt… De mi van, ha nem, és ez a nagy esélyem?
Szerencsémre(?) Lilin megragadja a karom, s úgy vezet tovább a félhomályos járatokban.
Egy ideig semmi különösbe nem botlunk, ám kisvártatva egy réginek tetsző, ám igencsak testes nehézfém-kupac tűnik fel a közelünkben, ami szemlátomást még mozogni is képes.
- Ne bánts minket, kérlek! Küldetést kaptunk a királytól, hogy meg kell találnunk az elrabolt embereket, akiket a démonok hurcoltak el... – szól rá Lilin, kitárva felém egyik karját, gondolom nyugodtságra intve.
Úgy vagyok vele, ő jobban tudhatja nálam, mi is ez a furcsa vashegy, ám azért megfeszítem karjaimat a fegyvereim irányába. Hisz bármikor kiderülhet erről a szerzetről, hogy ő bizony egy démon…

A robot tehát ment tovább útján, minden kérésnek eleget téve, hiszen a kalkulációi ezeket mind megengedték neki. A kérés részleteire igazából nem figyelt, csak a célt vonta le elég egyértelműen.

>>> Procedúra memóriába vésése, memória időtartama: két óra. >>> Királyi család tag bizonyíték faktora 5 vagy afölött... kiszabadítani. Azalatt... megsemmisíteni.

Nézte, ahogyan a titkos könyvespolc arrébb mozdult és úgy látszott, hogy csak engem érdekeltek a részletek. Természetesen hevesen jegyzeteltem őket, de mindhiába, valószínűleg ahogy a robotnak sem, úgy az utókornak sem lesz belőle semmi haszna, nem fognak találni benne semmi érdekeset. Valamiért a prototípust megkérte, hogy egyedül menjen be, pedig rajtam kívül nem volt senki más körülötte. Furcsa, hogy azt feltételezte nincsen egyedül.
Na tehát, akkor beszállingóztunk a furcsa alagútba, ETERP0-nak a nyirkosságtól bár kicsit felállt az áramkör a hátán, de szerencsére átverekedte magát a szinte végtelennek tűnő folyosókon. A hangfogó receptorai azonban hamarosan működésbe léptek és így el is érkeztünk a jelenlegi helyzetünkbe.
A machina ETETRHRP0-ja (Effektív Tűz Ellenállás Tréning Robot Hangfogó Receptor Prototípus 0) türelmesen meghallgatja a női egyed mondanivalóját, majd egy ex machina tökéletes logikájával dekódolja azt.

<<< Korábbi procedúra feltételek betöltése, memória ideiglenes felszabadításának szüneteltetése. Hátramaradt időtartam: egy óra 48 perc. >>> A mondatból kiderült királyi vonalra utaló szavak és kifejezések: 1. Megtalált szó: király... Bizalmi és nem-ellenséges szavak és kifejezések: 2. Megtalált szavak és kifejezése: ne bánts, küldetés... Veszélyforrásra utaló szavak és kifejezések: 2. Megtalált szavak és kifejezések: elrabolt emberek, démonok... Tűzpisztráng lokáció keresése... 3...2...1... sikertelen... Dekódolás megkezdése: királyi vonalra utaló szavak súlyossága és hihetősége: 1... Bizalmi és nem-ellenséges szavak és kifejezések súlyossága és hihetősége: 2, 1... Veszélyforrásra utaló szavak és kifejezések súlyossága és hihetősége: 3, 2... A végérték -1... Kalkuláció, korábbi változók beemelése a végeredmény megítéléséhez...3...2...1... sikeres. Az összérték nem haladja meg az ötöt és negatív értéket ér el... Célpontok bemérése... 3...2...1... a két célpont sikeresen veszélyforrásnak jelölve... 3...2...1... adatok rögzítése a memóriába... adatfelszabadítás nem szükséges a művelethez... védelmi zárak elengedése... 3...2...1... eltávolítási folyamat megkezdése....

Körülbelül egy percig áll ott, ahogyan a kalkulációk végigfutnak fogaskerekei közt, majd szépen előrenyújtja mindkét karját, az egyik lyukat a nőstény, a másikat a hím felé fordítva, majd kiengedi a tisztítás lángjait. Gyönyörű látvány, káprázatos fény kontrasztot készít ebben a sötét alagútban, mintha egy mesterművet szórna karjaiból... csak úgy csillognak a szemeim.