~Karakter információk
Név: Camael
Nem: Férfi
Életkor: 74
Faj: Flügel
Származás: Avant Heim
Hűség: A flügel néphez és a felsőbbrendű szépséghez természetesen
Foglalkozás: Jégszobrász

~Karakter tulajdonságok

Megjelenés: Fekete. Rideg. Magányos. Általában ezen első benyomások érik az őt újonnan megpillantót, ruhatárának nagy része ugyanis csak fekete darabokból áll, ezek közül is elengedhetetlen egy szinte állandóan hordott hosszú, fekete, galléros kabát, ami alatt szintén valami sötét felső helyezkedik el. A változatosság kedvéért lábbeliként is fekete, fajtársainál jóval kisebb lábmérete nyomán aprónak tűnő cipőt hord. Az átlagtól nem csak lába, testmagassága is elmarad. Az ezüst ékszerek szerelmese, legyen az gyűrű, fülbevaló, karkötő, nyaklánc, mindig megtalálható rajta valamennyi. Viszont arra gondosan ügyel, hogy ezek pontosan rögzítve és elkülönítve legyenek egymástól, ki nem állhatja a folyamatos csörgést, zörgést amit mások képesek okozni teleaggatott testükkel. Fekete hajtincsei közé néhány ezüstös árnyalatú keveredik, családi ismertetőjel ez, ahogy sötét szárnyai is. Avant Heim azon kevés famíliájának tagja ahol az átlagos nézettel épp ellenkezőleg, a fehér szárny tulajdonosainak kell furcsa pillantásokat elszenvedniük nap mint nap. Rendkívül nárcisztikus személyiségébe még a sminkelés is belefér, nem lép úgy ki reggel ajtaján, hogy ki ne húzza feketével a szemét, ezáltal kiemelve valamennyire halovány sárga szemét, mely ridegen fürkészi a külvilágot.

Felszerelés: Művészettel, filozófiával kapcsolatos könyvei közül egyet mindig magánál tart (általában) magányos óráira.

Személyiség: Néha egészen lehetetlen megkülönböztetni műveitől, sőt ha igazán elemében van simán túltesz jégszobrai fagyosságán. A megközelíthetetlen jégcsap, arcáról soha le nem olvadó hűvös és közömbös maszkjával. Még a flügelek tudásorientált gondolkodásmódjához képest is kifacsart érdeklődősében semminek nincs helye, csupán a felsőbbrendű, az egyetlen, a megfoghatatlan gyönyörűség keresésének. Ezért falja a könyveket, ezért foglalkozik annyit a saját és alkotásai külsejével. A tökéletes szépséget keresi reménytelenül immár majdnem két évszázada. Ezen kívül teljesen figyelmen kívül hagy mindent, élete során lelkében fokozatosan felépített jégkastélya trónjáról figyeli az általa szánalmasnak tartott lényeket akik szeretnek, nevetnek, éreznek és véreznek. Empátia, szeretet, boldogság, de még a düh és gyűlölet sem mond neki semmit, teljesen elszigetelte magát az érzelmek minden fajtájától, és ezáltal az emberi kapcsolatoktól. Az apátia végtelen türelmével figyel mindent és mindenkit, senkit sem próbál megérteni és magát sem akarja megértetni. Hiszen lehetetlen, hogy őt bárki is megértse.

Szokások, ismertetőjegyek: Ha viselkedése nem lenne elég kirívó tényező, nem mindennapi színű szárnyai és az a néhány fehér tincs hajában mindenki számára felismerhetővé teszi. Szokása meglepően sok figyelmet szentelni az emberek körmeinek, persze nem látszik rajta és nem is adja az illető tudtára, meg van a véleménye mindenki körméről akivel valaha találkozott. Mindenkiéről.

Erősségek: A világtól és társas kapcsolatoktól majdnem teljes elvonulása eredményeként még a flügelek között is rendkívül olvasottnak és műveltnek számít, majd kétszáz év lázas kutatás után azonban még mindig nem bukkant nyomra, miképp juthatna el a tökéletes gyönyörhöz, a felsőbbrendű szépséghez amit egész életében hajszol. Ezen kívül rendkívül jó megfigyelő, mivel mások társasága sosem akadályozta a világ legapróbb rezdüléseire is kiélesedtek érzékszervei.

Gyengeségek: Testi ereje majdnem a nullával egyenlő, kinézetén kívül sosem foglalkozott különösebben lelke börtönével. Ha valami, hát emberismerete még erejét is alulmúlja, a legegyszerűbb érzelmi megnyilvánulásokat is képes totálosan félreértelmezni vagy csak szimplán értelmezhetetlenek számára.

~Előtörténet
Avant Heim mesebeli országában születtem a felszabadulás utáni 180. évben. Családom az előkelőbb felébe tartozott fajunknak, bár ez sosem foglalkoztatott különösebben. A csodás források, vízesések és tájak földjén vajmi keveset számít, éppen milyen társadalmi helyzetben szemlélődsz, a lényeg maga a látvány. Már egészen fiatalon magával ragadott a természet, az élővilág, a világ szépsége. Órák hosszat voltam képes időzni a természet lágy ölén, gyönyörködve mindenben ami körülvett. Egy idő után ki is lógtam ezzel a sorból, míg kortársaim éppen egymás tudását tesztelték különböző agyafúrt játékok végtelen sorozatával, én csak ültem csendes magányomban és nem gondoltam semmire. Az égvilágon semmire. Az évek hihetetlen gyorsasággal szaladtak,  én pedig azon kaptam magam, hogy elértem a felnőttkort, ideje kezdenem magammal valamit, válnom valakivé hiszen nem hozhatok szégyent családomra. Elkezdtem hát aprócska szobrokat készíteni. Jégből, mivel születésem óta közel éreztem magamhoz a víz ezen fajtáját és rendkívül jó eszközzé, hangszerré vált a kezemben amivel lefesthettem egész belsőmet. Eleinte apró dolgokat készítettem, picike virágok, érdekes formájú kövek és más növények képezték repertoáromat. Később tökéletesebbre csiszoltam a jégmágia képlékeny masszáját és egész érzékletes és nagyméretű szobrokat is tudtam már készíteni. A szakirodalomba is beleástam magam, könyvek tömkelegét nyálaztam át éjszakánként, hogy aztán a belőlük szerzett tudással nappal valami megfoghatatlant, valami tökéleteset alkossak.

Mondanom sem kell, sosem sikerült egyetlen művemnek sem megfelelnie elvárásaimnak. Gyönyörű volt a táj, szépek voltak a virágok, a fák, minden növény amik annyira elvarázsoltak fiatalkorom hajnalán, valami mégis hiányzott. Biztos voltam benne, hogy nem az én művészetemben van a hiba, hiszen akkoriban már képes voltam egészen elképesztő transzformációkat is végrehajtani szobraim készítése közben. Egyszerűen csak elveszett az a varázs, az az eufórikus érzés ami hatalmába kerített gyerekként szaladgálva a kertben, vagy feküdve az őszi avarban. Addigra már semmit sem éreztem, akárhogy is próbálkoztam újra felfedezni rég elfeledett önmagamat, a kis srácot aki a nap fényéért, a fák lombjaiért élt, nem pedig azért mennyire kerekedik annak a tulipánnak a szirma, vagy éppen mennyit hajlandóak fizetni egy-egy művemért. A szobraim igazán rideggé váltak. Eddig is jéghidegek voltak, mivel mágiám képes volt megőrizni hőmérsékletüket még a legforróbb nyári nappalon is, viszont nem voltak már többek megfagyott víz különböző mintáinál, nem adtak semmi többet, nem tették boldogabbá az emberek életét. Mindig megjegyezték róluk mennyire szépek, mennyire nemesek és precízek, de soha senki nem derült fel látványuktól, soha senkit nem érintett meg az a varázslatos érzés amit az igazi művészetnek okoznia kell. Megbuktam. Megbuktam az egyetlen dologban ami volt nekem.

A társadalomba sosem tudtam igazán beilleszkedni, sosem voltak barátaim hiszen eleinte a gyönyörködés, majd az alkotás és végül a kétségbeesett kutatás mindig lefoglalt. Nem is éreztem igazán szükségét annak, hogy közeli kapcsolatokat ápoljak akárkivel. Az én világomban nincs helye másnak, csak a tökéletes szépségnek. Nincs szükségem ünnepségekre, társaságra, családra és barátokra, nincs szükségem hatalomra vagy hírnévre. Egyetlen dolog számít csak; megtalálni gyerekkorom rég elveszett szépségét, azt az elemi és mindent átható erőt ami megmozdítja az embereket, ami elfeledteti velük szánalmas kis életük bajos dolgait és egy hatalmas láthatatlan birodalomba repíti őket hol nincs fájdalom, szenvedés, kötelezettségek és elvárások. Csak a természetfeletti szépség mely beragyogja a lelket, megvilágosítja az elmét és értelmet ad az életnek. Ez az egyetlen, ami mozgat és amiért érdemes nap mint nap elviselni a többi undorító lény társaságát. Barbár és ocsmány népek sora él ezen a világon akiknek a legkisebb fogalma sincs a szépségről, akik mindennapjait nem tölti ki más csak a pénz, a nők és dicsőség végtelen hajhászása miközben értelmetlen életük tengetik. Még mi, nemes flügelek bűvkörben élünk, a tudásszomj végtelen börtönében amely nem ereszt hanem egyre jobban magába szippant, s igazi büntetésünk maga halhatatlanságunk. Örökké a tudást hajszoljuk, és ahogy egyre többet tudunk jövünk rá mily keveset is igazán. Én magam is hatalmas könyvtárral bírok, s szomjazom a tudást, vágyom a mindenki elől gondosan elrejtett kincset, a dolgot amely egyedül értelmet adhat létezésemnek; a tökéletes szépség kulcsát. Művek tömkelege szól valamiféle felsőbb szépségről, valamiről amit nem érhetünk el és csak lebeg felettünk örök időkön át megközelíthetetlen célként, míg egyszer az ember belefárad hajszolásába. Én viszont hiszem, hogy létezik egy könyv, egy cetli, egy árva kitépett lap ami közelebb vihet a megoldáshoz, ami felnyitja végre lázasan kutató szemem és segítségével megalkothatom a tökéletes művet, valamit amire a világ örökké emlékezni fog és felülemelkedik mindenen amit csak mostani felfogásunk határain belül ismerünk.