A Nagy Utazás – 1.rész: Vydric
Az utam rettentően hosszúnak tűnt már az első egy-két nap után is. Még el sem hagytam az Adoalatrem-hegységrendszert, de máris úgy éreztem, hogy megjártam a fél világot. Oldaltáskáimat mindig megtömtem elegendő étellel, és itallal, amint egy kisebb faluba, vagy tanyába érkeztem. Tudtam, hogy amint kilépek a törpök biztonságos területeiről, azon nyomban a Felperzselt földeken találom magam, ahol bármelyik átlagos embernek tűnő útitársam egy sárkányt rejthet magában. Nem éppen bíztató gondolat, így gyorsan próbáltam is kiverni a fejemből, de amint elkezdtem egyre több dombsági vándorral összefutni, valahogy mégiscsak felgyorsult a pulzusom az alap tempójáról. A dombságokat egy-két napi járással elhagyva már egyre gyakrabban futottam semleges területeken lévő falvakba, városokba, ami azt bizonyította, hogy már nem volt messze a hírhedt sárkány főváros. Valamiért nem bíztam meg a kihalt falvak kocsmáiban és fogadóiban, így inkább a szabad ég alatt éjszakáztam mindig. Nyugtatóbb volt, mint attól félni, hogy sárkány vacsora leszek. Oké, nem láttam még ilyen lényt, de az őseim gondolom nem hiába vadászták le őket egyesével. Vérszomjasak, és veszélyesek. Nem akarok egy darabbal sem megismerkedni. Ha pedig mégis rám támadna egy ilyen gyík.. akkor megkóstolhatja a rubintjaimat.
Az utolsó városban kértem egy nagyobb ponyvát, amivel felállíthatok magamnak egy tökéletes sátrat éjszakára. Az ételt is ott vettem meg, talán annyira nem elvetemültek azok a lények, hogy megmérgezzenek. A tábortűznél elővettem a húsdarabokat, majd egy botra tűzve elkezdtem pirítani őket. Az ég csillagos volt pont úgy, ahogy szeretem. A sok szép csillag úgy terült szét a mélykék égbolton, mint több ezer ragyogó gyémántdarab. Ábrándozva néztem őket, és közben azon járt az eszem, hogy vajon hol fogok belefutni az első bányával a törp városon kívül. A gondolataim messze elvittek, ami általában nem is ritka nálam.. így nem is vettem észre a közelgő „veszélyt”. A fák közül egy sötét alak bukkant elő, felém kapálózva. Amint észhez tértem, egyből felugrottam a helyemtől, s a kezembe lévő húsos bottal a támadóm felé sújtottam.
- Egy lépést se, vagy megbánod! – mordultam rá, persze a kezem remegett a félelemtől, s csak arra vártam, hogy az idegen alak felvegye ősi sárkány alakját, és megvacsorázzon belőlem. De legalább azt megvárhatta volna, hogy én is befejezzem a vacsorázást. Tele hassal biztos finomabb vagyok.. talán, mint egy töltött hús. De mi a fenéért gondolok én most erre?!
- ..elt. ..telt. É-ételt. – nyújtózkodott továbbra is felém, ám lassan rá kellett jönnöm, hogy az étel alatt nem rám célozgat, hanem a kezemben lévő boton csimpaszkodó húsdarabokra. Fene egye az én jó szívemet. Lassan lebányásztam róla az egyik legjobban megsült darabot, majd a botommal óvatosan odapiszkáltam neki. Nem akartam, hogy átverjen, és végül mégiscsak rám támadjon. A támadóm hálásan kapálózott a kis darab húsért, ami (mivel most szedtem ki a tűzből) még elég forró volt. Ijedten feldobta a magasba, majd szerencsétlenül kapálózott érte, de végül lehűlt állapotában sikerült elkapnia. Csodálkozva néztem az idegen szerencsétlenségét. Elég humorosan hatott, mivel egy fekete csuklya volt rajta, és a gyanús küllemének ellenére mégis elég érdekes tulajdonságokat mutatott.
- K-köszöfnörm széprenm! Meghá..áom! – motyogta teli szájjal, és közben tömte magába a finom húst. Olyan jó ízűen ette az általam adott vacsorát, hogy közben az én étvágyamat is meghozta. Úgy döntöttem felhagyok a paranoiás viselkedéssel, hiszen ha nem a sárkány öl meg, akkor az éhhalál jön el értem. Le is pattanok ismét a földre, és elkezdem sütögetni a maradék húsokat. A támadó is így tesz, s lepattan velem szembe a tűz mellé, s nyál csorgatva bámulja a maradék boton lévő étket. Nem igazán akartam még adni belőle, de azt hiszem nem lesz más választásom. Óvatosan elfeleztem a húsokat, és miután elkészültek a felét ismét átpiszkáltam neki.
- Jó étvágyat.. – brümmögtem oda neki flegmán, mivel nem igazán szeretem a kaját megosztani senkivel. Az étel és a drágakövek a két olyan dolog, amit soha senkivel. Soha. Senkivel. De ez most egy különleges kivétel volt, egy olyan kivétel, ami SOHA többé nem fog megtörténni.
- Amúgy mi a neved? – törtem meg a csendet, hogy legalább a nevét tudjam meg annak, aki majd később jóízűen elfogyaszt.
- Matias. – válaszolta elhadarva, majd folytatta az étel betömését az apró szájába. Azóta sem került le róla a fekete csuklya, így még mindig nem tudom hogyan néz ki az illető, de annyira nem is zavar. Így valamiért kicsit könnyebben tudok vele beszélni, mivel nem tudom még a faját.
- Honnan jöttél, és mióta barangolsz étlen-szomjan? – érdeklődtem tovább. Úgy gondoltam, hogy ezt a kevés információt megérdemlem azért a pár szelet húsért. Na meg persze.. legalább addig sem kell máson törnöm a fejem. A csend valamiért kínos volt számomra ebben a helyzetben.
- Vydricből. Már egy egész napja nem ettem. Tudod milyen borzalmas ez? Úgy fájt a hasam, mint a fene. – mondta kitágult pupillákkal. Tényleg látszott rajta, hogy ő neki is ugyanolyan komoly téma az étel, mint nekem. Ez valamiért rokonszenvet váltott ki belőlem az irányába.
Miután elfogyasztottuk a vacsorát, a csillagos égbolt hamar felhősre váltott, s nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy hamarosan eső lesz. A főváros még legalább kétnapi útra volt, így nem volt szívem elküldeni a francba Matiast. Kénytelen voltam felajánlani neki, hogy aludjon velem a tábortűz mellett, a sátorban. Ő persze boldogan folytatta az ingyenélés remek pillanatait, s ezt valamiért meg is tudtam érteni. Természetesen a biztonság kedvéjért egy-két vörösrubintot elrejtettem a párnám alá, hogy ha esetleg mégis kitárná felém a száját, belenyomhassak egy darabot belőlük, s had lássam, ahogyan a vörös vére kifesti a sátramat. Oké, ennyire morbid azért mégsem vagyok, de túlélni tudni kell.
- Ne próbálkozz semmivel, mert nem jársz jól. – figyelmeztettem a fiút, ám ő már egyből el is aludt, amint a földre helyezte a fejét. Még alváskor sem bújt ki a fekete ruházatából, ami számomra elég különös volt, de nem firtattam ezt tovább.
Másnap reggel már hűlt helye volt a fiúnak, s csak egy cetlit hagyott maga után, amire az volt írva: „Köszönöm a vacsorát, és a szálláshelyet. Meghálálom. Matias.” Valamiért éreztem, hogy soha többé nem látom, de ez az egész helyzet mégis mosolyt csalt az arcomra. Kellemes első esemény volt az utazásom során. Végül tovább indultam a főváros felé, hiszen arra van az úti célom, aminek még jó pár hétig el fog tartani a megtalálása.
Szépen lassan a fővárosba is sikerült megérkeznem, ahol már szinte biztos lehettem abban, hogy minden mellettem elsétáló emberszerű lény.. sárkány. A vörös köveket erősen markoltam apró kezeimben, és minden egyes hirtelen mozdulatnál beálltam hajító pozícióba. Madárrepülés, felkiáltás, ha valaki nekem jött.. kész paranoia ez a hely. A város építészete.. azonban lenyűgözött. Közel az egyik legszebb helynek tűnt, amit eddig életemben láttam, persze ez nem csoda, hiszen a törpök világához vagyok szokva. Ha nem tudnám, hogy ez a vérengző fenevadak otthona, akkor szívesen elélnék itt. De mivel tudom.. ezért megpróbálom minél gyorsabban szedni a lábamat, és elhúzni a csíkot. Nem tudom miért vagyok ennyire félős, hiszen a népünk még kereskedelmi szálakat is nyitott a békekötés alapjai miatt.. de bennem mégis azok a régi legendák maradtak meg amiket a könyvekben olvastam. Mondjuk ha Matias sárkány volt, és belőle indulok ki, akkor nem is olyan vészesek. Persze nem mintha annyira megismertem volna a srácot, de legalább nem evett meg. A Vydricben töltött óráim nem tartottak sokáig, csupán éppen annyi ideig, míg eligazítást kértem egy aranyosnak vélt bácsitól, és feltöltöttem a készleteimet. Ezek után egyből meg is céloztam a városkapu nyugati részét, és megindultam a tenger felé, hogy áthajózhassak az Ábrándok erdejébe, és onnan már csak egy-két köpésnyire van a végállomás. Nem aggódom az utazás miatt, hiszen a sárkányokat már túléltem.. ennél rosszabb pedig már biztosan nem lesz. Remélem..
(Aranyat szeretnék kérni, ha elfogadható! *-*)
Kezdőlap 
December 4th 2014, 08:07
