Elkia nemcsak a legjobb fegyvereknek, de hasonló képességű forgatóknak is otthont ad. Bár sokak szerint az emberek túl rövid ideig élnek, hogy igazán kitanulhassák az olyan művészeteket, mint például a kardforgatás, az, amit a főváros egyik királyi gyakorlóudvarán láttam, kezdett meggyőzni ezen felfogás ellenkezőjéről.
Az emberek még a Nagy Háborúban megalkották a kardmesterek rendjét, melybe csak a legjobbakat fogadták be. Száz veteránból jó, ha egy megfelelt, és azok legtöbbje is megakadt az első vonalnál. Mindeddig csak egy mesternek sikerült elérnie a harmadik vonalbeli címet, mai napig ő a rend, és a királyi gárda vezetője. Persze, mostanra valószínűleg a képességei megkoptak, ahogy az öregedés elragadta reflexeit, érzékei élét, és állóképességét. Az efféle tudásnak nem nehéz utána olvasni…
A Durzóval töltött edzéseknek hála sokat felismertem a baráti mérkőzések folyamán használt technikákból, s mozdulatokból. A Véres Farkas Menedéke, a Táncoló Éjcsillag, Mordrum Harapása… Mind tökéletesen, és precízen kivitelezett vágások, riposztok, valamint ellentámadások. Minderről akaratlanul is beugrottak egykori mesterem megjegyzései a fizikai képességeimről az első években, mikor is mozgásom a lusta kurvákéhoz, és sánta tehenekéhez hasonlította.
- Lenyűgöző, nem igaz? – Anthal ezredes tenyerét a vállamra helyezte, miközben mellém lépett. Közeli gesztus volt ez, olyan, melyet egy apa tenne fiával. Ettől kissé bűntudatom is támadt, de szerencsére hamar tova is szállt, megtartva jó szokását.
- Ühüm. – Bólintottam. – Most már elhiszem azokat a történeteket, amiket az árvaházban meséltek nekünk a határunkat védelmező, hős katonákról. Ilyen képességekkel nem csoda, hogy akár a mágiával is szembe képesek szállni. – Reméltem, az efféle viselkedés nem túlzás egy kicsit a gyerekesség megjátszása terén. Vajon mennyire gyerekes egy fiatal felnőtt korban lévő ember? Olvasmányaim alapján ez személyfüggő…
- Azzal is, valamint a puszta fizikai erővel, amiből nekünk szintúgy kevés adatott más fajokhoz képest. De az ész, és a technika… Az a mi fegyverünk. – Nos, ilyen téren nagyon is hasonlítunk.
- Szóval… maga is itt tanult fiatalon?
- Úgy bizony, itt faragtak belőlem katonát! – Húzta ki magát büszkén a vénember. – De gyere, bent is akad látnivaló bőven…
Igaza volt.
A létesítmény belülről olyan újításokat rejtett számomra, melyeket flügelek csak szórványosan láthatnak. A mi építészeti stílusunk leginkább klasszikus, ám számunkra természetes vonásokat rejt magában, s építőanyagaink is ezt tükrözik. Az emberek ezzel szemben fémmel és gőzzel dolgoznak, ám még ezen, hallásra durva anyagokat is képesek megbékéltetni a szépséggel.
A téli idő hűvösét olyan csövek hivatottak távol tartani, melyeket ügyesen a falakba ágyaztak, s vénákként fonódnak szerte az épületben. A nagyobb termek, s csarnokok oszlopai már nem kerülnek közszemlére, mint otthon a csigázott márványok; itt mindent súlyt láthatatlanul, vagy alig láthatóan vezetnek le.
A sokajtós folyosókon fiatalok tucatjai sétáltak el mellettünk, testhez szabott, mélykék szövetnadrágban, s ehhez illő kabátban, melyen különböző, aranyszövetes jelzések díszelegtek. Öltözékük ezüstcsatos övekkel fogták össze, s magasított csizmákkal egészítették ki.
A képet csak néhány, szabadabb viseletben sétáló ember törte meg, kik idősebb koruknál fogva valószínűleg magasabb rangot foglalhattak el az intézmény hierarchikus rendszerében… Akkor még nem tudtam, de ők voltak az oktatók. S rendszerint megálltak tisztelegni kísérőmnek, ki viszonozta a gesztust.
Mikor kezdeti tudásvágyam alábbhagyott az intézmény architektúrájával kapcsolatban, utunk csendessé, s unalmassá vált, de legalább nem érte megszakítás. Legalábbis egy pontig úgy hittem, így lesz…
- Mi a… ? – Tántorodott vissza egy bestia méretű srác, kin még a rászabott egyenruha is feszült, így kigombolva hordta. A mozdulata azonban elkésett, fellökött engem, s ezáltal a szorosan mellettem haladó ezredest is.
A földet érés nem járt volna különösebb kellemetlenségekkel, de mivel óvni akartam az öreg Anthal épségét, még esés közben visszarántottam a karját, így én kétszeres lendülettel csapódtam a falnak. S lévén az abban futó csöveket acéllal fedték, kegyetlenül fájt…
- Miért nem nézel oda, hová mész, ha már beteszed a lábad a király egyetemére? Ha sérülésem lesz ebből, akkor… - A medveszerű kölyök arcán a harag valamennyi jele feltűnt, még a szájnedvei felett is elvesztette önuralmát. Nem igazán értettem a viselkedését, révén ő hibázott; akárcsak a szürke szemeiben lángoló gyűlöletet sem, ahogy rám nézett. Hisz akkor látott először… ~ Ahhoz pedig elég gyakorlott vagyok, hogy lássam, miszerint szándékosan jött nekem...
- Maga meg mit művel itt, Hansen?! – Kiáltott a fiúra egy hozzá hasonló érzelmi állapotba került, idősödő asszony. – Az egy dolog, ha olyan tájékozatlan, hogy meg sem ismeri az egyetemünk egy elismert tanárát, Samiel Anthal-t, de még ha így is van, bármely erre járó vendégnek meg kellett volna adnia azt a gesztust, hogy elnézést kér az ügyetlensége miatt! – Hansen már szólt volna, de a nő beléfojtotta a szót. – Tűnjön a szemem elől, és azonnal fusson le száz kört a nagyudvaron! Ha pedig csak egyet is kihagy, vagy még egyszer hasonló incidensen kapom, repül innen, bárki is legyen az apja! – Szemmel láthatóan az asszony erőlködve bírta csak megállni egy szitokáradat szabadon eresztését, ám még ez sem gátolta meg „támadóm” abban, hogy távozása előtt újfent megismertessen a tekintetében rejlő gyűlölettel…

- Roppantmód sajnálom a folyosón történt esetet. – Szégyenkezett az igazgató, kinek ruházata inkább egy főnemesét, mintsem egy intézmény oktatójáét idézte. – Hansen már rég nem volna köztünk, ha az apja nem lenne az ország egyik legbefolyásosabb tartományának hercege. Nem ez volt az első eset, hogy meggondolatlansága az egész intézmény hírnevén csorbát ejtett.
- Biztos vagyok benne, hogy majd idővel rálel magára a fiatalúr. Ha más nem is, a gyakorlati évek majd embert faragnak belőle a határon. – Erős biccentés érkezett válaszul az okulárés férfitól, majd rám szegezte fürkésző pillantását.
- Szóval, ő volna az?
- Igen. Azt szeretném, ha ő is itt tanulhatna, hogy a nyomdokaimba léphessen. Ennyivel tartozom a családjának… Bár kissé késve kezdené a szemesztert, behozná a lemaradást.
- A te kezed alatt biztosan. – Mosolyodott el az okulárés. – Akkor a tisztképző szak, ha jól sejtem.
- Úgy van. A jövő héttől fel is veszi a menetrendet. – Csak csendben tudomásul vettem, hogy az emberek gyerekeinek milyen mértékű beleszólása akad saját jövőjükre tekintve...

Az erdő legalább kétszáz méteres közelségben üres volt, ebben biztos voltam. Durzo paranoiája könnyedén ráragad az emberre.
A Hold ezüstujjai csak gyöngéden érintették a sűrű lombkoronákat, így leginkább a hallásomra hagyatkoztam.
A közelben felvonyított egy farkas… Nem, igazából nem is volt közel. Egyszerűen csak ilyen esetekben mindenki azt hiszi, hogy alig száz lépésről hallja a fenevadat, pedig az akár mérföldekre is lehet. Bárhogy is, idejét láttam, hogy nekilássak…
~ Legyen mondjuk a kilencedik… Nem, mégsem. Mindig is szerettem volna már túljutni rajta, de Elkiában aligha találnék olyan célpontot, melyen az a shu’ra érvényt nyerhetne. Még ha volna is ilyen, a feltűnés elkerülhetetlenül vele járna… Akkor a hetedik. Az idézés alsó iskolája… Legyen valami kisebb, ne a Földvájó. Egy átlagos Bukott is megteszi, akin aztán letesztelek majd pár másik shu’ra-t.
Ingem a földre ejtve készítettem elő felsőtestem, – miért ugrott be akaratlanul is, hogy ezért Anthal asszonyság meg fog ölni? – majd mély lélegzetet véve összekulcsoltam alkarjaim.
- Khali vas, Khalivos ras en me, Khali mevirtu rapt, recu virtum defite. – Suttogtam a gyűlöletes varázsigét, majd vártam… Ám semmi sem történt. Nem éreztem a világon semmit, és a Bukott sem mászott elő százszor is elátkozott Poklából. Rideg felismeréssel párosult a gyöngeség tudata. ~ Hát persze, a pecsét. A virr nélkül nekem is használnom kell őket. De miképp?
Bárhogy próbálkoztam, az eredmények elkerültek. Egyre lejjebb adtam a shu’-rakat, de semmi. Én, klánunk egyik legtehetségesebb Vürdmeisterre még az árnyakat se tudta magához szólítani… Egy ponton meg mertem volna esküdni, hogy gúnyos röhögés visszhangját hordozzák maguk közt a falevelek. Egy nagyon is ismerős, kelletlen nevetését… Később betudtam a kimerültség keltette képzelgésnek. Csak az lehetett…
Megvert kutya módjára kullogtam haza, csuklómról kékszerű lángokat – melyek kristálynak tűnhetnek az avatatlan szemeknek – tördelve. A mágiához szükséges pecsétet olyan lassan véstem az éterbe, hogy azért még egy alig tízéves flügelt is megbüntetnének a szülei. És jogosan tennék…
A dühkitöréseimtől csak tudatom tartott vissza… Ha túl sok negatív érzelemmel táplálom, újjászületik. És akkor már nincs az az akaraterő, amely elszakítaná tőlem.



/ Amennyiben elfogadható az iromány, úgy pontokat kérnék. /

Szia! ^^
Nagyon tetszett az emlékiratod, és mivel tiéd az első ezért méginkább megfogott a hangulata. Igazából eleve tetszik a karaktered, így nem tudom megtenni azt, hogy ne érdekeljen minden pillanata az életének.
Várom, hogy minél többet, és többet kihozz ebből a karakterből, és közben szeretettel várom a háttérsztorikat is, mint ez.

Mivel nincsenek benne brutális (sőt, azt hiszem semmilyen) helyesírási és fogalmazási hibák, és a terjedelme is kellemes, ezért nincs is okom elutasítani.

Jutalmad 6 szabadon elosztható pont.

További jó játékot kívánok! ^^

- … azóta is repülő szigeteiken élnek, melyekre ritkán taposhat idegen. Elkia minden barátságra tett kísérlete rideg hallgatásba fulladt, s csak kevesen sejthetik, miért ilyen elutasító királynőjük külpolitikája. Bárhogy is, csak remélhetjük a legjobbakat a jövőre nézve, ha angyalkülsejű felebarátaink kerülnek szóba, és bízunk benne, hogy egy nap megosszák velünk ősi tudásukat, a jövő technológiájáért cserébe. – Taps kísérte az előadást lezáró mondatokat.
Lorien professzor már akkor szimpatikussá vált számomra, mikor még beiratkozásom előtt helyre tette Hansen-t, a nekünk rontó gorillát. Ugyanakkor, benne is ott lappang az alsóbbrendű fajokra jellemző naivitás… A flügelek királynője, aki képes lett volna kiírtani egy egész klánnyit fajtársai közül, csak mert azok akadályozhatták volna céljait; más népekkel sosem osztaná meg könyvtárainak felbecsülhetetlen tudását. Saját akaratából biztosan nem…
- Hé, Kiril! – Erick figyelmeztetésére rögvest reagált elkényelmesedett karom, s ennek jutalmát egy repülő füzet sikeres elkapásában láthattam. – Te valamiért sose jegyzetelsz, hát tessék. De ajánlom, hogy siess, a „tüzérségi mechanika” szemináriumom után szükségem lesz rá.
- Már mondtam, hogy jó a memóriám, így nincs szükségem jegyzetekre! Amúgy se tudná senki se kiolvasni rajtad kívül a macskakaparásod! – Azzal a csomagot visszahajítottam feladójának. – Ha valami mégis kimaradna, a tankönyvek majd kisegítenek. – Tettem hozzá végül, kissé elterelve a gyanút a népemre jellemző emlékezőképességről, hisz egyébként is csak percekkel korábban hallhattunk róla… Persze más diákok is akadtak, kik memóriájukra hagyatkoztak, de ők amolyan „csodabogárnak” számítottak, ujjnyi vastag lencséket hordtak szemüveg gyanánt, és még a járásuk is görnyedt volt… Na meg ők mérnöknek készültek, tőlük az „őrült zseni” szerepköre megszokottabb.
- Ahogy óhajtod. Legalább így szabad a szünetünk. – S a tőle jól megszokott, tenyérbe mászó mosolyával kisétált a folyosóra, elvárva, hogy kövessem. – És, izgatott vagy a gyakorlati pályázat miatt? Én örülnék, ha beválogatnának mindkettőnket a csapatba.
- Nem is tudom… Meglehetősen veszélyes az a határvidék, még akkor is, ha nem közvetlenül a veszélyzónában leszünk. Francnak sincs kedve egy bestia szájában végezni. – Nem akartam gyávának tűnni, de a sebezhetőség látszata mindig is jó álca. Egy flügel sose mutatná magát annak… És különben is, elég gyengén teljesítettem a fizikai felméréseken. Ha nem ragad rám Durzo edzéseinek hála az állóképességem, és egy csöppnyi gyorsaság, meg is buktam volna. Ki képes már akkora súlyokat megemelni…
- Ó, hidd el barátom, vannak olyan bestiák, akiknek a szájában szívesen „végeznél” bizonyos tevékenységeket. – Vigyorgott az állához emelt tenyerébe. – Amúgy meg tényleg nincs mitől félned, a kiválogatott diákok csak segédnek kellenek Roth tábornok keze alá, aki Irongardenben állomásozik, a környék legbiztonságosabb városában. A király nem szeretné, ha a falvak fosztogatása folytatódna, vagy ne adj’isten eszkalálódna, ezért van szükség komoly háttérmunkára a szervezés terén. A tényleges harc természetesen a már teljesen kiképzett katonákra marad. – A fiú kicsit elgondolkozott, pár szőkésbarna tincsét két ujja közé morzsolva. Mintha azon töprengett volna, hogy tényleg ki szeretné mondani azt, ami megfogalmazódott az elméjében. – Ráadásul… azt beszélik, a háttérben, a városon belül is különös események történtek, ezért van szükségük éltanulókra. Már eleve a pályázat témája, ami alapján válogatnak… Igencsak rendhagyó.
- Sejtettem, hogy nem ilyen kérdéskörben kérnek általában beadandót.
- Ne féljetek, majd én vigyázok rátok. – Azzal Erick elválaszthatatlan árnyéka, Serah is csatlakozott társaságunkhoz. A hozzám hasonlóan tiszti szakon tanuló lány szintje teljes ellentéte a mérnöktanonc srácnak, mégis régi barátnak számítanak. Erick még nálam is gyengébb, – bár tőle nem is várnak el sokat, hisz bármely katona kötelességének tekintené egy szakképzett mérnök védelmét Elkiában – de az egyetem egyik legtehetségesebb hallgatójaként tartják számon, aki ráadásul Hansen-éhez hasonló rangú család sarja. Nem csoda, hogy az izomagyú mellett őt tartják a legjobb partinak, bár nála ez nem csak a címe ajándéka. A külseje megnyerő, és természetes kedvességgel viszonyul mindenkihez, legyen az bármennyivel is alatta, bármilyen téren.
Serah ezzel szemben a közelharcban jeleskedik, olyannyira, hogy közrendű származása ellenére is megnyerte a felvételen jelenlévő bírákat. Egyesek szerint, mire végez, akár az első vonalbeli kardmester címét is elnyerheti. Ezzel szemben a jegyei átlagosak, jelleme pedig hűvös, még szemrevaló külleme ellenére sem kívánják sokan a társaságukba.
Ám a legfurcsább a párosban az a pillantás, mely újra és újra felizzik köztük… Ha azt Rianda, vagy még rosszabb esetben Anthal ezredes meglátná…
- Abban nem kételkedem. – Mosolyodott el a mérnöktan hallgató, meglóbálva füzetét. – Nekem viszont most mennem kell, vár a szeminárium.
- Jobb lesz, ha mi is sietünk. Yoshua kardmester nem tolerálja a késést. – A lány egykedvű arckifejezése rám tévedt, így jelezve, hogy kövessem.
- Ugye tudod, hogy ma nem leszek a párod? Még Hansen-nel is szívesebben gyakorolnék, mint veled, az utóbbi után…
- De leszel. Van benned tehetség, csak felszínre kell hozni. Majd én segítek.

- Látod Mary, megmondtam, hogy Kirilnek sikerül, de Riandának nem! – Uli, a legkisebb Anthal lány, aznap este sem találta a modorát. Nemcsak a megszólított arca vörösödött bele a kifejezésbe a vacsoraasztalnál. – Szerinted mindkettejüknek sikerülnie kellett volna, szóval én nyertem! Én leszek Kiril felesége! – Ebbe már én is belevörösödtem… Minden kilencéves kölyök így viselkedik az embereknél?
Marynda persze még kevésbé bírta a feszültséget, homárszerű arccal rohant a szobájába, megpróbálva elfojtani kiáltását… Nem sikerült neki.
A légkörben beálló csend mindezek után felettébb kínossá vált. Uli nemesi büszkeséggel, önelégült mosollyal uralta nagyobbá vált területét; Rianda megszégyenülve bámult leveses tányérjába, Ilanda asszony szigorú arccal méregetett mindenkit; – leginkább legkisebb lányát - míg az öreg ezredes volt az egyetlen, ki őszinte boldogsággal mosolygott.
- Szóval… Ria drágám, mi fogott ki rajtad a gyakorlati pályázat felmérőjén? Ha jól tudom, az orvostan hallgatók teljesen más kérdéskörben lettek megmérettetve, mint az egyéb szakok képviselői. – Ez a ház űrnője lényének magja, férjével teljesen ellentétes léte. Míg Anthal ezredes könnyen leírható a végtelenül türelmes, törődő, odaadó vonásokkal, addig asszonya megkövetelő, akaratos, és nehezen nézi el a hibákat.
- Én csak… Sajnálom… A kérdéskör eléggé kívül esett az általam kedvelt területeken. – Persze, ezt könnyebb volt kimondania a lánynak, mint feltárni a bántó valóságot. Jegyei még elnéző szemmel is csak közepesek voltak, s közel sem tartozott a legjobb gyógyító jelöltek közé.
- Legközelebb igyekezz jobban, kérlek. Az ilyen lehetőségek elmulasztása nem hoz jó fényt édesapád hírnevére. – Rianda bólintott, mire az őszülő, kemény arcvonásokkal bíró feleség felém fordult. – Rád pedig büszke vagyok Kiril. Csak így tovább! – Bár szavai ezt mondták, tudtam, másképp gondolja. Sosem kedvelt…
- Ha megengedi, egy szóra… - Köszörültem meg torkom, felkészülve rá, hogy megvédjem a legidősebb nővért. Mióta kiderültek az eredmények, állandóan dühösen nézett rám, féltékenységét nem tudta kezelni… Ezt kívántam elsimítani. – Bár nem kívánok beleszólni olyasmibe, amit maguk sokkal jobban felmérhetnek, mint én, de talán nem is olyan nagy baj, hogy Rianda kihagyja az orvostan hallgatóknak szánt gyakorlati túrát. Őket ugyanis a sebesülttáborokba küldik, ahol a tábori felcserek kezei alatt kell majd dolgozniuk, bepillantást nyerve a sürgősségi ellátás milyenségébe. De az ilyesfajta tapasztalatokra nem igazán lesz szüksége… A Király Egyetemének diplomájával a kezében valószínűleg csak nemesekkel kell majd foglalkoznia, akik nem levágott lábakkal, vagy harci sérülésekkel mennek majd hozzá. Sokkal több baja lesz a hájas… mármint, túlsúlyos urak ételmérgezésivel, vagy cselédlányaik nem kívánatos magzatainak elhajtásával, mintsem golyók kipiszkálásával. Másrészről, velünk ellentétben az orvostanosok egész közel lesznek a veszélyeztetett zónához, és bár civilizált lény nem ölne sebesülteket, ki tudja mire képes a Fekete Vér? Azt a klánt még a bestiák királynője is száműzte, ezért lopkodnak immár ott, ahol épp tudnak. Simán elhinném róluk, hogy külön csapatokat uszítanak a sürgősségi táborainkra, csakhogy kegyetlenkedhessenek, meg ellophassák az illegális piacon vagyonokat érő orvosi felszereléseket. Egy ilyen rajtaütés során pedig nem szívesen lennék egy fiatal, csinos lány helyében… - Mivel torkom kiszáradt, és amúgy is végeztem mondandómmal, gyümölcslével csillapítottam szomjam.
Válasz nem érkezett, de a feszültségek láthatóan oldódtak. Rianda étvágya megjött, és még az anyja szemei is megenyhültek.
- Na és, mi újság Erick-el? Jól kijöttök mostanság? – Kérdezett rá az ezredes, mikor már a desszertnél jártunk.
Udvariasan úgy tettem, mintha nem tudtam volna, hogy ő szólt a fiúnak, miszerint barátkozzon össze velem, segítve a beilleszkedésem. Mint az egyetem tanára, s leginkább leendő apósa, egy ilyen szívesség elvárása könnyedén jöhetett tőle… És egyébként sem zavart annyira. Eleinte kicsit gépies volt a fiú közeledése, de idővel ténylegesen megkedvelt. Bár ezt nem könyvelhettem el sikernek, hisz egy olyan jóhiszemű valaki, mint Erick, bárkit képes volna megkedvelni, ha elég időt töltene az illetővel. ~ Valószínűleg Rianda-t se csalja meg… Legfeljebb csak szeretné, de nem becstelenítené meg az eljegyzését.
- Igen, remekül. – Mosolyogtam. – Mióta a közelemben van, Hansen se nagyon akar már megközelíteni. Na meg, ki ne akarna az egyik legnépszerűbb tanuló barátja lenni?
- Helyes. – Mosolygott vissza a leszolgált veterán.
- Igaz is… - Szólalt meg Rianda, az étkezés folyamán szabad akaratából akkor először. – A barátnőim elég sokat kérdezgetnek felőled. Ha van kedved, bemutathatlak valamelyiküknek.
- Valószínűleg csak Erick közelsége tesz népszerűvé egy kicsit… - Ezt kimondva gyors ráharaptam egy gyümölcsös szeletre, hisz rájöttem, mekkora baklövés volt. Annak a lánynak mondtam ezt, aki pont Erick-hez akar feleségül menni… Így se szerette sose, hogy a jegyese ennyire vonzza a gyengébbik nem figyelmét.
Persze a másik lehetőség még rosszabbul vette volna ki magát, miszerint mindezt az egyfajta karizmám teszi… Mármint, a lehető legtöbb jelét próbáltam eltüntetni, de mégis csak egy olyan fajba születtem, melyre az emberek angyalokként néznek.
– Úgy értem… Pár napon belül indul a katonai konvoj Irongarden-ba, addig pedig kimenőt kaptunk a felkészülésre. Majd legközelebb.
A barna lány csak hümmögött egyet, mi pedig lassan befejeztük a vacsorát. Persze, Uli nem állta meg, hogy ne fenyegesse meg Rianda barátnőit azok után, hogy érdeklődnek a „nyereménye” iránt, de a jelenete immáron sokkal inkább vicces, mintsem kínos volt.
Mindent egybevéve örültem, hogy újra részese lehetek egy családnak…

Fent a szobámban, a gyertya gyöngéden pislákoló zsarátnoka alatt újfent átfutottam a gyakorlati pályázatról szóló jelentést, és a beválogatottak neveit.  

Erick Landschneight
Jonas Seminson
Serah Smith
Kiril Ancrath
Ithan Fury
Hansen Whitefang

A két ismeretlen név eredetét röviddel az eredmények kihirdetése után meg is tudtam. Jonas az általam korábban felvázolt, „görnyedt hátú, őrült zseni” mérnökök csoportjába sorolható, míg Ithan egy hosszú hajú suhanc, mondhatni Hansen követője volt. Ha már Hansen… Mindenki tudta, hogy csak az apja nyomására válogatták be a programba.
Mióta meghirdetésre került a pályázat, az apró, ámde selyemöltönyében pocakrészt igencsak dudorodó nemes minden nap látogatást tett az egyetemen. Szegény férfi még azt se képes észrevenni, hogy ő képtelen lett volna egy, a fiához hasonló gorillát „összerakni”. A feleségének valószínűleg megvolt a saját kedvenc testőre a ház körül…
Persze, ilyen téren Serah sem volt ártatlan, az ő beválogatásáról a Landschneight ház feje gondoskodott. Valószínűleg úgy vélte, az ő közelében nagyobb biztonságban tudhatja a fiát… Jogosan.
Az én eredményességemről ki gondoskodott? Nos, Durzo… Na persze nem közvetlenül, mint néhányak esetében. Egyszerűen a kérdés, amit ki kellett fejteni a pályázatban, egy olyan témakört taglalt, amelyről egykori mesteremnél jobban igencsak kevesen lennének képesek válaszolni. „Maga hogyan ölne meg egy befolyásos embert úgy, hogy a nyomozás során még csak fel se merüljön a bűnössége?”
Kész tanulmányt írtam a témakörről, a Durzo-ra jellemző beteges részletességgel. Ám rövidebbre fogva beadandóm lényegét, öngyilkosságba hajszoltam képzeletbeli áldozatom, majd rásegítettem a befejezésre.
Mivel a kérdés nem szabott meg időkorlátot, hónapok munkáját fejthettem ki jegyzeteimen, – melyeket mellesleg elég nehézkesen írtam le, hisz mi flügelek mindig is fejben, mintsem könyvekben tároltuk saját tudásunk – s meg is tettem. Alapvetően minden az információgyűjtéssel kezdődik, különös figyelmességgel az áldozat lelki világára és testi adottságaira. Ha borús, depresszióra hajlamos egyénről van szó, az csak megkönnyíti a munkát… Lényegében szép fokozatosan megmérgeztem kitalált áldozatom, olyan szerekkel, melyek nem ölik meg, de az idegrendszerét folyamatosan leépítve egyre türelmetlenebbé, idegesebbé, és szomorúbbá teszik őt. A fizikai tulajdonságok az italokba csempészett adagok miatt fontosak, hisz mindenki más mértékben reagál azokra, de a testsúly és magasság jó alapkőnek számít a keverésnél.
Az idő múlásával azok is elpártolnak emberünktől, kik látogatnák őt, hisz a frissítőkből nyert ingerültségükkel csak tovább növelnék a házban kialakult feszültséget. Nagy valószínűséggel egy idő után az áldozat maga írja meg búcsúlevelét, – ha nem tenne így, az plusz hetekkel járna, de a hitelesség mindenek felett áll – s általában az öngyilkosságot is megkísérlik. Ekkor persze nem árthat neki a segítség, nehogy hibázzon…
Ez jutatott a gyakorlati útra. Ahogy Erick is megfogalmazta, felettébb különös témakör egy olyan csapatnak, akiket szervezési és igazgatási háttérmunkára szánnak a határvédő erők számára. Más gondok is akadnak Irongarden környékén, nem csak a Fekete Vér hordái.
És nekem még a kardom sem fejezték be az egyetemnek dolgozó mesterek…. És Hansen is ott lesz.
Végül inkább csak folytattam a pakolást, elhessegetve a gondolatot, miszerint az apró, szekrényem mélyén lapuló ékszeres dobozt is magammal kellene vinnem…

Képek NJK-król:

Erick - Katt
Serah - Katt

/ Amennyiben elfogadható a szösszenet, újfent csak pontokat kérnék. /

Hm... a terjedelem megfelelő, a minőség úgyszintén, a harcot leszámítva sok mindenből kaptam ízelítőt, s a kíváncsiság is felébredt bennem, szívesen olvasom majd a következő emlékiratot remélve, hogy arról szól majd, amit megalapoztál ebben az irományban. Ami a pontozást illeti, egy mesélő ilyenkor mindig elgondolkozik, hogy vajon meddig húzhatja, halaszthatja, hogy max pontot kapjon valaki. Ha hibát lényegében nem tud felmutatni, akkor mivel indokol meg egy kevesebb pontszámot, azon kívül, hogy "lehetne jobb is". Valóban, egy picit lehetne hosszabb, egy picit lehetne jobb, de a követelményeknek teljességgel megfelel, mégis azt mondom, hogy szükség van motivációra, ezért erre az emlékiratra 7 pontot adok. Remélem megfelel.