~ Karakter információk
Név: Kiril Ancrath (Igazi nevét jelenleg nem használja)
Nem: Férfi
Életkor: 69
Faj: Flügel
Származás: Avan Khaliras (Egy mára elnéptelenedett repülő sziget).
Hűség: Elkiához köti
Foglalkozás: Jelenleg a Királyi Egyetem hallgatója, mint „ember”
~ Karakter tulajdonságok
Megjelenés: Mind magasságra, mind testalkatra átlagos. Bár fajához mérten már szinte izmosnak számít, bestiának nehezen adhatná el magát.
Haját közepesen hosszú, egyesen tincsekben hordja, s bár eredeti színe fehérszőke, rendszeresen feketére festi. Szemei természetes – vagy inkább természetellenes – színével nem tudott mit kezdeni, így azok megmaradtak vörösnek, akár a napfelkelte.
Öltözködése az emberek átlagos stílusát sugallja, mindig az alkalomhoz, s időjáráshoz illő ruhákban jár, de ennek megfelelően leggyakrabban egyetemi egyenöltözékét hordja.
Felszerelés: Semmi különlegeset nem hord általában magánál, csak amire épp szüksége van.
Személyiség: Kirilként tartózkodó, csendes, kissé rideg is másokkal szemben. Nem érti még az emberek, számára szokatlan közvetlenségét, túl könnyű kitárulkozását. Ha megpróbál is segítőkész lenni a javulása érdekében, azt belülről saját ellenszenve fogadja. Így legtöbbször csak az unott, közömbös magatartásforma marad számára, amelyből csak nevelőapja otthonából enged le.
Valós személyiségét próbálja palástolni, temetni magában, de csak olyan mélyre, hogy kényelmesen elérhesse azt, ha szüksége volna az ott lakozó haragra… Persze, fajtársaihoz hasonlóan ő is szereti az új tudást, de ez a férfi egyénekre szabott szolidabb megközelítésben, mintsem a másik nemre jellemző őrült hajhászásában nyilvánul meg.
Szokások, ismertetőjegyek: A derekán, hol valaha szárnyak voltak, most égésnyomok éktelenkednek, amelyek egészen a lapockájáig felkúsznak.
Glóriáját hiába kutatnák már, attól is megszabadult mágikus úton.
Különös megkülönböztető jegye még, hogy a virr használata közben felsőtestén fekete tetoválások futnak végig.
Erősségek: Még a mágiára fogékony flügelek közt is kiemelkedő tehetséggel bírt a varázslatok elsajátításában, klánja sajátos mágiaágában, a virr használatában kilenc shu'ra-t elsajátított a tizenháromból, ami ilyen fiatalon nagy teljesítmény volt. Ám a gonosz energia lemondásával tudását is elvesztette, mára csak az első shu'ra-t uralja, azt is jóval gyengébben, mint egykoron. Mivel a virr nem követelte meg tőle, nem szokott a pecsétek használatához, így azokat fajtársaihoz képest lassan, kissé ügyetlenül rajzolja fel.
Mivel erre a gyengülésre tudatosan készült, sokat edzette testét leginkább a kardforgatás terén, de alapból hátránnyal indulva akad behoznivalója bőven. Lényegében tehát sem mágikus, sem fizikai alapon nem foglalhatna el jelenleg senki sakktábláján egy gyalogénál hízelgőbb szerepet. De legalább megvan a flügelekre jellemző gyors észjárása.
Gyengeségek: Nos, ezeket akarva – akaratlanul is kifejtettem fentebb…
~ Előtörténet
Igaza volt. Hiába hittem, hogy tudom milyen az, ha fáj, erre nem voltam felkészülve…
Még a rémképeimben is érzem a kínt. Minden mozdulat, lélegzetvétel, maga a létezés is gyötrelemmel jár.
- Nem hiszem, hogy soká kitartana még a védelmünk. A készleteink fogynak, akárcsak a bevethető harcosaink is. – A tábornok zavartan helyezte el figuráit a kiterített térképen, rá-rápillantva a mellette elterülő jelentésekre. Túl sok volt a fehér egység…
- El kell hagynunk a repülő szigetet! – Az öcsém sose tanulta meg, mikor beszélhet, és mikor nem. De az esze legalább a helyén volt. – A földművesek és a polgárok elmenekülhetnének, amíg az önként jelentkezők feltartják a támadókat.
- Még ha ez sikerülne is nekik, nem lenne számukra sehol rejtekhely…
- De igen, ha feladják a virrt! Anélkül már elvegyülhetnek a többi háborús menekülttel a… - Ez volt az a pont, amit még neki sem szabadott volna átlépnie.
Édesapánk vezetőhöz méltó tábori székéből felállva minden tekintetet magára vonzott, nyomasztó jelenlétét fekete szárnyai kitárásával is fokozta.
- Mondjunk le a hagyatékunkról? – A sötét energia úgy vonaglott karjain, s egész testén, mintha önálló életet élne. Egymásra épülő minták sokasága harapott a másikba, elsötétítve a férfi teljes alakját. – Elődeink az élvonalban harcoltak, ám a háború végeztével mégis minket üldöz a saját népünk. Pusztán hitvány félelemből, amiért látták, mire vagyunk képesek. – A fekete szempár öcsémre szegeződött. – Nem fiam. Senki nem mond le ezen a szigeten az adottságairól, csak azért, mert másoknak nem tetszik.
Más napokon, más körülmények között egyetértettem volna a kijelentésekkel. Ám akkor más volt a helyzet… Nem dobhatjuk el ezrek életét büszkeségből. Egy is elég lesz…
Ahogy apám kilépett a sátorból, egy, a csuklómon formált pengével utána fordultam...
Magamhoz térve véres tollak látképe fedte teljes víziómat, ahogy leszíjazott testhelyzetem mozgása azt igencsak lekorlátozta.
- Sajnálom, sajnálom! Nem tudtam, hogy ilyen hamar magadhoz térsz! Még nem használtam flügeleken ezt az altatót, így nem mertem más dózisban adni, mint egy embernek tettem volna. – A lány hadarta a szavakat, bár e nélkül is tudtam volna, hogy tényleg meg akart kímélni a látványtól. Mindig is jószívű volt. – Még a beavatkozás sem ért véget teljesen, jobb lenne egy újabb adag a…
- Mi maradt még hátra?
- A sebhelyek. Sajnálom, de nem tudom teljesen eltüntetni a derekadnál a műtét nyomait. Ha valaki meglátja a varrások helyét, gyanút foghat. Persze kiszélesíthetjük őket, mondjuk vágások, vagy égésnyomok képében, nagyobb körben a hátadon. Átlagos sérülésnek fog tűnni.
- Égesd, és ne altass… - Inkább az, mint az álom folytatása.
Hamarosan vége is lett. Kellemetlen volt, és a szíjak lecsatolásával gyengének éreztem magam. Minden összpontosításomra szükség volt, hogy ilyen állapotban is féken tarthassam a virrt.
- Remélem nem tartanak soká az utóhatások. – Ilanda a mellkasomra tapasztotta a kezét, a légzésem vizsgálta. – Viszont a lényegével meg is vagyunk. Örülök, hogy viszonozhattam egy kicsit abból, amit te tettél értem.
- Semmivel sem tartozol nekem Ili. Mindent köszönök. – Ezt könnyebb volt kimondani, minthogy „Igazából már tíz éve felfigyeltem rád, amikor ide vonultam száműzetésbe, mint a nemzeti egyetemetek egyik zseni orvostan hallgatójára. Az életed tucatnyi pontját onnantól én rendeztem meg, direkt úgy, hogy egyre nagyobbá váljak a szemedben, mindaddig, míg be nem teljesíted a feladatod számomra. És nem, nem azért nem lettünk sose többek barátoknál, mert a felfogásodhoz mérten túl kevésnek ítéltelek magamhoz, hanem azért, amit most tenni fogok…”
- Ugyan kérlek, ez csak természetes. Ha pedig nem haragszol, jó pár feljegyzést papírra kell vetnem erről az egészről. A műtétből nemcsak te, de olyan flügelek is nyerhetnek, akik esetleg a jövőben orvosi ellátásra szorulnak majd emberi kezek alatt… - Ez az egyik ok. A lány eszméi naivak, de a közszemlére tett adatok a fajunkról mindenki kezébe eljuthatnának. És nem mindenki jószívű. Továbbá, ő tudja, hogy mi vagyok valójában… És még a virrt is látta. Hiába építette meg a segítségemmel azt a gépet, ami elnyomta a beavatkozás alatt a mágiámat, éreztem, ahogy a fonalak végig vonaglottak a testemen, míg eszméletlen voltam. Öntudatlanul sosem tudom kontrolálni őket.
Igazi megbánással sóhajtottam fel, mikor engedtem a parazita kérésének, s elszabadítottam hatalmát…
Állott alkohol, verejték, és régi, ám folyton megújuló együttlétek szaga keveredett a bordély előcsarnokában. Sosem értettem, miképpen képesek az emberek jól érezni magukat ilyen körülmények közt.
Ám ahogy megpillantottam a szőke, himlőhelyes férfit a sarki asztalnál ülve, rájöttem, nem csak az emberek képesek élvezni az efféle körülményeket.
- Vége? – Csak ennyit kérdezett, de mindent ki is fejezet vele. Csendben elfogadtam mind a helyet, mind az italt, melyet felém nyújtott. Bár az Elkia királyság minden íze szokatlan számomra, amúgy is ideje hozzájuk szoknom.
- Még nem teljesen. De a szárnyaknak vége. – Már a szagából eldöntöttem, hogy a barnás, habzó folyadékkal sosem fogok megbékélni.
- Nem nehezebb így a járás? Ha baj lesz az egyensúlyoddal, minek dolgoztam veled az elmúlt évtized alatt?
- Nem, a kiválasztottam remekül elvégezte a dolgát. Az implantátumok, amiket a gerincembe ültetett olyan érzést keltenek, mintha teljesen egész maradtam volna. Néha önkénytelenül meg is ijedek, hogy még mindig ott vannak. – Késztetést éreztem, hogy a derekamhoz nyúljak, ám elfojtottam. Bár Durzo mágiája eléggé lehalkította ahhoz a beszélgetésünket, hogy az asztalon túl senki se hallja, a gyanús mozdulatokat kerülni akartam. Csak semmi feltűnő… - A családdal mi a helyzet?
- Egy leszolgált ezredes, öreg feleség, és három lány. A legidősebb mostanság megy férjhez, de a másik kettő még túl fiatal az ilyesmihez. – A férfi belebámult korsójába, láthatóan elgondolkozott valamin. – Biztosan sikerülni fog, amit tervezel? Az ezredes rendes ember, és nem örülnék, ha elcsesznél náluk valamit.
Sóhajtottam, nem kívántam meggondolatlan választ adni.
- Miután megöltem apám, az ő virrje is rám szállt. Több ezer élet… Francba, én voltam az egyetlen, aki nem tudta letenni. Túl hatalmas. Minden nap minden percében arra kell összpontosítanom, hogy a tetoválások mintái ne kússzanak fel a nyakam felé, mert ha egy pillanatra is engednék, azok ellepnének a lábujjhegyemtől a fejem búbjáig, de még azzal sem elégednének meg. Feltörnének a bőrömből, tűpárnává szaggatnának… Olyan gyorsan pusztítana el, amilyen hatalmat kölcsönözne. De ez menni fog. Már rég véget akarok vetni ennek, és nem fogom a célegyenesben elszúrni.
- Mindig is egy elcseszett fajnak tartottam a tiédet, de kiharcoltad magadnak az új életet. De remélem tudod, ez mit jelent… - Bólintottam.
- Már tíz éve, hogy megöltem az apámat, a virremmel zúztam össze a saját glóriámat, levágattam és átfestettem a hajam, pár hete pedig a szárnyaimat is lemetszettem. Ezek után már szinte könnyűnek tűnik elfogadni, hogy sose láthatom a klánomat. – Hihetőbb volna ez, ha nem ugrana be a tengernyi arc, élmény, barátság… - Nekik is jobb így. Már sikerült beépülniük a társadalmukba, én csak felforgatnék mindent, amit elértek. Egy igazságtalan háború után megérdemlik a boldogságot.
- Értem. – Aznap a mester különös volt, semmi cinizmus, semmi „Durzo-pillantás”. – Itt találod őket. – S azzal a tenyerembe nyomott egy cetlit.
- Köszönöm.
- Ne tedd. Csak ne feledd betartani a rád eső részt, ha arra kerül a sor. – Ekkor már megkaptam a „Durzo-pillantást”.
Másnap késő délután már az apróbb villa emeleti ablakáról át néztem a lemenő napfényben játszadozó gyerekeket. A szolgálók porontyai ők, egyelőre gondtalan életük élvezve. Egykor mi is ilyenek voltunk Tenninel, elmerülve a nap mint nap felfedezhető tudásmorzsák adta boldogságban. Szerencsére nekünk már nem kellett részt vennünk a Nagy Háborúban.
Persze, minden megváltozott, amikor a flügielek együttes nemzete támadást indított – minket kitagadva maguk közül, félve sajátos mágiánktól, mely a harcokban oly sokszor segítette ki őket. Az ő hibáikért apámnak halottá, nekem pedig gyilkossá kellett válnom.
De ha másért nem is, az elmék babrálásával való tapasztalatért hálás lehetek a flügeleknek. Az ezredes mostanra már rokonának vél, és befogadott családjába. Persze nem lehettem túl merész közös emlékek kreálásával az egyszerűbb kezdetekért, hisz azokkal csak a baj van. Még ha a teljes családdal, és minden szolgálóval is elhitettem volna hasonlókat, egy látogatás porba dönthetne mindent. Hisz az ezredesék egy igazi barátja kérdezősködne rólam, de a történeteiket nem tudnák összehangolni, elvégre azok az egyik fél részéről nem is léteznének.
Itt jött képbe Durzo segítsége. Megosztott adatokat egy bizonyos Ancrath családról, melynek minden tagja egy határ menti rajtaütés áldozata lett, egy olyan támadásé, melyet az ezredes hibája tett lehetővé. Én szerepem szerint mindeddig háborús árvaként nevelkedtem egy nemzeti árvaotthonban, ám a mester leadta a fülest arról, hogy bizony akadt túlélője a mészárlásnak. Mindezt már csak pár kreált emlékkel kellett megfűszerezni, melyekben még kisfiúként rohangálok a férfi katonáinak táborában, kik a birtokunkon vertek tanyát. A lelkiismeret kérdés nélkül rávette az öreg Anthal-t, hogy átvegye nevelésem, s az egész család szívélyesen üdvözölt.
- Már csak te maradtál… - Minden erőm összeszedve megpróbáltam egy pontba tömöríteni a virrt, hogy elválaszthassam testemtől. Elméletben rengetegszer próbáltam már, de gyakorlatban csak akkor először… Ám szerencsémre sikerült. A gonosz energia egy fekete golyóbis képében öltött formát ujjaim közt.
Mivel hasonlóra is számítottam, egy már előkészített ékszeres dobozba rejtettem azt, melyet immáron a saját időmből nyert, apró mágikus pecséttel zártam le. ~ Soha többé…
Kezdőlap 
November 30th 2014, 09:33
