~Karakter információk

Név: Ardea
Nem: Férfi
Életkor: 17
Faj: Tündér – fém elemmel
Származás: Harven Fell környékéről
Hűség: Tündérek, és a Professzor felé
Foglakozás: Kereső, állatidomár

~Karakter tulajdonságok
Megjelenés: Ardeat százhetven centiméter magas, kissé soványka fiúnak alkotta meg a természet. Végtagjai hosszúak a törzséhez képest, akárcsak a Gébeknek, amikről a nevét kapta. Tartása laza, mégis valahogy mozdíthatatlanul stabilnak tűnik. Maga sem érti, hogyan lehetséges, de a haja természetes módon üde zöld színű, míg a szemei narancsos színben játszanak. Arcára büszke a legkevésbé, lévén elég lányos vonásokkal lett megáldva, és fehér bőrrel. Ezt ellensúlyozandó, vagy csak lustaságból, nem ügyel túlzottan a külsejére.
Felszerelés: Egyfajta utazó ruházatott visel. Sok zseb, és viaszosvászon köpeny az elázás ellen. Oldalán lóg tarisznyája, ebben, ha jól megy sora, van néhány falat, legalább egy tankönyv, s a minimális, ami az utazáshoz kellhet.
Személyiség: Zárkózott és csendes. Nehéz kibillenteni a passziójából, de ha mégis sikerül, akkor lavinaként zúdíthat az emberre felesleges információk tömkelegét. Nyugalmát nehéz megingatni, nem minta annyira hidegfejű lenne, egyszerűen csak érdektelennek tartja az egyéb lényeket, így a mondandójukat is. Keményfejű, nehezen látja be a másik igazát. S bár mindennél többre becsüli a logikát, mégis hajlamos az első eszébe jutó gondolat alapján cselekedni.
Szokások: Fém gázmaszkot, és hegesztő szemüveget hord magánál, amiket vele együtt találtak az Ex Machina temetőben.
Erősségek:
-Jól tűri a hideget.
-Az állatok ösztönösen kedvelik, így könnyebben szelídíti meg őket, vagy ússza meg a támadásaikat.
-Különös tehetsége van az alkímiához, amit kamatoztat mágiájában is.
Gyengeségek:
-Nem bírja a hőséget, zárkózott, önfejű, nehezen érteti meg magát másokkal

~Előtörténet
Első írás gyakorlat:
Nem igazán tudom hol is kezdhetném, csak azért görnyedek a pergamen felett, mert a professzor szerint javítanom kell az íráskészségemet. Látszik, hogy ember, mindene a tanulás… Viszont sokat köszönhetek neki, és sosem javasolna ésszerűtlen dolgot, így legalább megpróbálom. Az egyszerűség kedvéért azt hiszem a megtalálásom történetét vetem papírra először.
A professzor szerint hideg téli nap volt. Jeges szél süvöltött Adoalaterm hó borította csúcsai közt. Csontig át volt fagyva mire feltornázta magát a régi törp romváros bejáratához. A legenda szerint hatalmas csata dúlt ott törpék és Ex Machinok közt, s a romok azóta is ott fekszenek. A valóság persze kissé kevésbé prózai. A holtakat ugyan eltemették, de mivel a hely közel fekszik Harven Fellhez, így elkezdték szeméttelepnek használni. Mikor végre bejutott a professzor nyakig gázolt a szemétben. A hideg lassítja ugyan a bomlást, de szellőztetés híján, így is tömény dohszag üli meg az ember tüdejét odabent. Persze a professzort nem a szemét bomlásának agóniája vonzotta a helyre. A helyi pletykák szerint az egyik tárnából időnként fény pislákol fel, s mintha fém csikorgását is hallani vélték. A babonásabbja szerint, a hegy szellemei vannak odalent, és felfalják az oda merészkedőket, a realistábbak, egy ősi Machinát sejtenek odabent, akit még a háború tüze fűt. A professzor is a második tábort erősítette, s reménye szerint értékes infókhoz juthatna a szerkezet talán még ép adatbankjaiból. Erre persze kicsi volt az esély, de nem tudott parancsolni kíváncsiságának.
Apró szakállas idegenvezetője, magabiztosan törte az utat az egekbe nyúló szeméthalmok között. A főcsarnok akkora volt, hogy fáklyafényben nem lehetett látnia a mennyezetet. Hatalmas kapuk, és ház nagyságú fémszörnyek roncsai mellett haladtak el, míg végül egy szinte természetesnek látszó üregig jutottak. Itt már érezhetően keveredett a dohszag, a gépzsír fanyar illatával. A babonás kis törpe, persze elszánt arckifejezést öltve, lecövekelt a bejárat mellett. A professzor egy vállrándítással intézte el a dolgot, és átvéve a fáklyát, kissé görnyedten megindult a járatban. Nagyjából félúton elkanyarodott, s a távolban valamilyen fémről verődött vissza a táncoló lángnyelvek fénye.
Egyre lelkesebben menetelt befelé, s hamarosan egy az előzőhöz hasonlóan hatalmas csarnokban találta magát. A padló fém szilánkokkal, és csontmaradványokkal volt beborítva. Beljebb hatolva a professzor halmokba rakott géptesteket látott, mintha valami elkezdte volna feltakarítani, és rendszerezni őket. Hamar elfeledkezett az időről, miközben végre adatokat gyűjthetett ezekről a rejtélyes gépekről. Csak az utolsó pillanatban hallotta meg a fémes csikorgást a háta mögül. Mire megpördült, egy négy méter magas csupa acél szerkezet tornyosult fölé. Bíborvörösen izzó szemeit a professzoréba fúrta, s hatalmas terhek emelésére készült manipulátorával sújtott felé. Akkor lejátszódott előtte a teljes eddigi élete. Állítása szerint, szinte érezte, ahogy péppé lapul a hatalmas karok súly alatt, de természetesen nem ez történt, hiszen akkor most nem írhatnám itt ezeket a sorokat. Milyen kár… Akarom mondani hatalmas szerencse, hogy a gép az utolsó pillanatban megmerevedett, s furcsa sistergő hangok szakadtak fel belőle. Egyértelműen valami rövidzárlatot kaphatott, még a szemei is kialudtak. A professzor, még percekig nem mert megmoccanni, sőt talán napokig ott marad sóbálvánnyá meredten, ha nem hallja meg azokat a fémes kondulásokat a gép belsejéből. Kíváncsisága lassan legyőzte életösztönét, és közelebb hajolt a monstrumhoz. Egyik kezével megkopogtatta, és majd kiugrott a bőréből, mikor az reakcióként elkezdett remegni, mintha újra életre akarna kelni, de ehelyett csak a fejrész vált el a testtől, s furcsán tömöret koppanva érkezett a padlóra. Más átlagember valószínűleg itt veszti el a fonalat, s rohamléptekben távozik. A professzor azonban túlzottan kíváncsi természet ehhez.
Óvatosan fölé hajolt. Legnagyobb megdöbbenésére először egy zöld hajtincset látott kikandikálni a sisakból, majd ahogy belelátott az egészbe, egy aprócska, és épp csak kúszni tudó babát pillantott meg. A csemete szájából pedig egy tranzisztor kandikált elő, amit hatalmas elánnal rágcsált és szopogatott, majd a professzorral nem is törődve, egy kis nyújtózást követen álomba szenderült.
Nem kell nagy ész, hogy kiderüljön, én voltam az a csecsemő. Persze az odakerülésem valószínűleg örök talány marad. Egy bizonyos, a professzor nem hagyott a romok között. Magával vitt az Akadémiára!

Második gyakorlat:
Hm, hol is hagytam abba? Ja igen, az Akadémia. Azt hiszem legjobb, ha először tisztázom milyen hely is az akadémia. Mert valójában csak mi bentlakók hívtuk így. Magába foglal egy állatkertet, botanikus kertet, és az árvaházat is. Eredetileg csak egy kis ház volt a tündérszigetek egyikén, de már annyi mindet építettünk hozzá, hogy inkább emlékeztet kisebb kastélyra. A professzor rendszeresen utazgat, és sosem tér vissza üres kézzel. Állatkülönlegességek, növényritkaságok, sőt néha árvák is jöttek vele, ahogy én is. Sokakat befogadott, s cserébe csak annyit kért, segítsük ki a ház körüli munkákban, s persze be kell járni az órákra. Amikor úton van, akkor az idősebbek tanítanak minket. Olyanok vagyunk, mint egy nagycsalád. Sárkányok, elfek, tündérek, mind egymásra vagyunk utalva, ha élni szeretnénk. Az élelem nagy részét megtermeljük magunknak, s a kert gondozása után, néha még játékra is marad időnk. Ha jó tanulunk a professzor még az útjaira is elvisz minket!
Persze nem várja el cserébe, hogy az egész életünket az Akadémián töltsük. Vannak, akik felnőve távoznak, de a legtöbben maradni akarnak. A jobbakból tanárok lesznek, a többiekből nevelők, és gondozók. A kalandvágyóbbakból pedig keresők válhatnak! A professzor is csak ember, és tudja, hogy nem róhatja örökké a világot, ezért a vállalkozó kedvű tanítványai segítettek neki. Később ez a problémákból tanulva külön képzéssé vált az Akadémián. Nem akart minket felkészületlenül kiküldeni a nagyvilágba.
Mióta az eszemet tudom én is keresővé akartam válni. Nem mintha a vérem hajtana, én nem vagyok olyan fajta. Úgy éreztem tartozom ennyivel a Proffnak, és lássuk be, furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogyan kerültem abba a bányába. S ha én egyszer a fejembe vettem valamit, akkor addig próbálkoztam, amíg nem sikerült. Láthatod azon is, hogy itt körmölöm az élettörténetem, pedig utálok írni…
Szóval csöppnyi gyermek voltam még, mikor elhatároztam, kereső leszek. Sok mindent el kellett sajátítsak mire letehettem a vizsgát. Az állatgondozástól, a közelharcig. Csak a beilleszkedés ment nehezen. A többi fiú sokat piszkáltak a lányos külsőm miatt, és a tündérek se nagyon akartak befogadni. A fémek iránti vonzalmamban, a törpék, és az emberek természetpusztító életvitelét látták visszatükröződni. Szóval a közeli falu gyerekeivel se voltam jóban. Nem mintha nagyon hiányoztak volna. Annál jobban elvoltam az állatkert lakóival. Ösztönösen, és könnyen barátkoztam bármivel, ami nem tartozott az államalkotó fajok közé. Aztán, ahogy nagyobb lettem, és kötelezőek lettek a kézitusa edzések, végre bosszút állhattam a bosszantásokért. Több évre visszamenőleg megtorolhattam a sérelmeimet, az elememmel könnyen csalhattam az edzéseken. Az edzők ezt el akarják kerülni, főleg nálunk, tündéreknél, nehogy elemésszük magunkat, vagy hasonló. Ettől kezdve én törtem borsot a többiek orra alá, nem mintha ettől kevésbé szigetelődtem volna el. Viszont ennek is megvolt a maga előnye, jelessel tettem le a vizsgáimat, így már tizenhét évesen csatangolhatok a világban! Meg küldözgethetem haza ezeket az írás gyakorlatokat…

Szia!
Üdvözöllek az oldalon. Meg kell említenem, hogy nagyon szimpatikus voltál már a képválasztásnál is, de meg kell, hogy mondjam.. az írásoddal is lenyűgöztél. Nem azt mondom, hogy tökéletes és hibátlan, de személy szerint nagyon szimpatikus írásmód. A történeted, és maga a karakter is nagyon tetszik, így nincs is okom, hogy elutasítsalak. El vagy fogadva! ^^

A kezdő értékeid:

Pontok:
Erő: 2
Állóképesség: 2
Gyorsaság: 4
Értelem: 4
Karizma: 2
Speciális képesség: 2
Ezen kívül 20 pontot oszthatsz el a pontozós témában: https://war-of-change.hungarianforum.com/t60-pontozas
Ezen kívül még kapsz 3 aranyat, melyet arra költhetsz el, amire csak szeretnéd! ^^

Kellemes időtöltést, és jó szórakozást kívánok! ^^