A látogatás kései volt, meg is lepte a komornyikot. Persze visszautasítani nem merte volna a Landschneight ház örökösének kérését, így kissé zavartan, de beengedte Erick-et.
- Rianda már az alváshoz készülődik. – Szóltam rá a fiúra, a hall bőrkanapéjának kényelméből. – Anthal úr pedig biztos nem szívlelné, ha éjjel látogatnád meg a lányát… Ki tudja, mire vagy képes.
- Még jó, hogy nem hozzá jöttem. – Mosolygott a fiú, s helyet foglalt velem szemben. Nem zavartatta magát olyan apróságokkal, minthogy megvárja a ház urának üdvözlését, vagy az invitálást arra, hogy leülhessen. – Olyan hírekkel jöttem, amik nem várhatnak. Az egyetem egy diákja, aki egyben kedves ismerősöm is, már több hete eltűnt, azóta pedig semmi hír róla.
- Nem lehet, hogy csak lebetegedett, vagy hasonló?
- Nem. – Rázta meg fejét a hívatlan vendég. – Sose ért haza a szüleihez, ez a probléma. A kimenőjét követően hazautazott, de lóháton alig egy nap lett volna az út számára.
- Banditák…?
- Akár. De egy másik lehetőség jóval valószínűbb. – Erick egy térképet húzott elő kabátjából, valószínűleg már jóval előtte felkészítette erre a célra. – Iris-nek ezen a falun is át kellett haladnia hazafelé menet, alapesetben ez lett volna az egyetlen hely, ahol megpihen út közben. – Bökött rá egy bejelölt pontra, elég távol a fővárostól. – Sok pletyka kering arról, hogy a helyiek teljesen megbolondultak. Serah-t már beszerveztem, de te is kellenél, hogy utánajárjunk a helyzetnek. Segíteni akarok a barátomon.
- Serah még egy dolog, de én minek kellek oda? – Tört ki belőlem. – Te vagy az ész, Serah az izom, kész is a mentőcsapat.
- Ez nem ilyen egyszerű… - Kicsit elgondolkozott mondandóján. – A te eszed is a helyén van, néha észreveszel olyasmit, amire én képtelen volnék. Az én agyam fogaskerekekkel és gőzzel működik, míg a tied inkább nyers logikával. Sokat segíthetnél. – Sóhajtottam, hisz ezen a ponton már tudtam, hogy nem lesz visszaút…
Mire Anthal ezredes megérkezett, a beszélgetés már csak formális, udvarias társalgássá vált közte és veje közt, némi süteménnyel és kései frissítővel kellemesebbé varázsolva.

Az utunk kényelmesen telt, hála Erick intézkedéseinek. Az Ancrath villa előtt már egy hintó várt minket reggel, előtte négy jó kiállású lóval befogva. A kocsis ajtót nyitott, rálátást engedve Erick-re és Serah-ra, kik természetesen már vártak rám.
- Még napnyugta előtt odaérünk. – Jelentette ki a fiú, ahogy helyet foglaltam a párnákkal kitömött belső térben.
Mivel ablakaink nem voltak, az utazás meglehetősen unalmasan telt. Erick sok témát felhozott, de mivel Serah természeténél fogva hallgatag volt, a beszélgetések sosem húzódtak el túlságosan. Többször is elaludtunk, vagy épp a drága útravalóba fojtottuk szabadidőnket. Erick-nek legalább a könyvei ott voltak…
Végül, ahogy a fiú megjósolta, még a nap leszállta előtt megérkeztünk a fővárostól távol eső falucskába.
- Három nap múlva térjen vissza értünk. – Hagyta meg a nemes a kocsisának, ki fejét meghajtva el is hajtott a kétes hírű település közeléből.
A falu nem tűnt különösebben veszélyesnek, bár a nagyvárosi fémeket itt felváltotta a terméskő és faanyag használata. A lakóházakat általában több szintesre építették, soraikat egy tágas piactér, valamint egy teljes egészében kőből emelt templom tarkította. Összességében idilli látványt nyújtott az előttünk elterülő település, ahogy az egyre elhaló, narancsos fény áttetsző fátyolként beborította.
- Na, akkor nekilátunk?
- Jobb lesz, ha először inkább sétálunk egyet, majd lepihenünk. Eléggé kifacsart minket ez a zötykölődés. – Vetettem fel. – Az a lakóház szerintem egy fogadót takar, hiába néz ki úgy, mint a többi. A fények és a hangok legalábbis ezt sugallják.
- Igazad lehet. Kipihenten eredményesebbek leszünk… De holnaptól Iris megtalálására kell koncentrálnunk. Minden perc fontos lehet számára. – Bólintottunk, majd laza alakzatban Erick nyomába eredtünk.
Ám alig sikerült megtennem pár lépést, mikor is hirtelen nyomást éreztem a testemen, s a következő pillanatban már fejem a földön csattant.
Az ütés erősen ért, és a fájdalomtól eltorzult érzékeimmel ösztönösen orvtámadásra gyanakodtam… Amíg fel nem mérhettem „támadómat”.
A lány arca a mellkasomon landolt, alakja félig az enyémen, félig a kengyelben vergődött.
- Hogy én mennyire, de mennyire gyűlölök lovagolni... – Sóhajtott, miközben megemelte az arcát. Volt benne valami… elbűvölő.
Máshol, más körülmények közt nem lett volna túl feltűnő jelenség, az egyetemen talán észre sem vettem volna, ha elsétál mellettem… De ilyen közelségből… Volt valami a szemeiben. Mintha még nyugodt, ábrándos felhők tengerébe meredtem volna, melyek bármikor viharra gerjedhetnek, talán még szebbé varázsolva őket. Bár lehet, csak a fájdalom láttatta így velem.
- Azt nem kétlem... – Hunyorogtam, miközben mindkét szemem megpróbáltam kinyitni. A lány sötét, jó minőségű bőrruhát viselt, amely tökéletes választás volt lovagláshoz, hisz a szél így nem lassítja, a nedvesség lepereg róla, és a kosz sem feltűnő a felületén. Ám pont ezen előnyei miatt kell ráfeszülnie a teljesen arányos, homokóraszerű női testre. ~ Még Riandának sincs ilyen alakja, hiába szeret az estélyi ruháiban hivalkodni. Persze ő keveset mozog… Ez csak olyanoknak adatik meg, akik külön tesznek érte, és sokat gyakorolnak, edzenek. Bárki is ez a lány, nem véletlenül utazhat egyedül egy ilyen veszélyes vidéken.
- Jól vagy, Kiril? – Szólított meg Erick, így szerencsére hamar elkaphattam a fejem, mielőtt feltűnő lett volna bámészkodásom.
Csak biccentettem, s megpróbáltam nem mocorogni, ahogy a felettem lévő a karjaira támaszkodott, s négykézláb próbálta meg kipiszkálni beszorult csizmáját.
- Ah, hogy te... - A lány csak ekkor vett észre igazán, mindaddig valószínűleg csapdába esett végtagja kötötte le a figyelmét, na meg saját fájdalmai. Lemaradását azonban bőségesen behozta, többször is végigmért, majd barátaim felé fordult. - Bocsánat, nem így akartam.  – A szóbéli gesztust egy mosollyal erősítette meg, amely meglepően zavarba ejtő volt, figyelembe véve arcának közelségét. A szívem is valamiért hevesebben kezdett verni. ~ Franc, sejtettem, hogy a flügelekkel ellentétben a helyi királyság női sokkal közvetlenebbek, de mégse készültem fel eléggé. Úgy viselkedek, mint náluk a tizenkét évesek… A végén emiatt fogok lebukni!
- Azt hiszem, túl fogom élni... – Megpróbáltam nem a szemeibe nézni, ahogy kissé erőltetetten visszamosolyogtam. ~ Jobb, ha inkább csak oldalra bámulok. De muszáj ilyen módon mozognia rajtam…?
Szerencsére újfent csak közbeavatkozott egy kísérőm a helyzetbe, kellően lehűtve a fejem. Serah ugyanis kimérten odasétált a patáshoz, majd pár gyors kézmozdulattal kioldotta a rakoncátlan kengyelt.
- Öhm, izé, köszönöm? - A sötéthajú lányt kicsit meglepte a gyors beavatkozás, ám hamar magára talált, majd ülésbe helyezkedve porolgatni kezdte felsőjét. Bár, hogy mindehhez miért állapodott meg az én ágyékomnál, azt nem értettem… Persze, minden vércsepp a testemben sürgősnek érezte hirtelen, hogy arra a környékre vándoroljon.
- Nem tesz semmit. – Felelte mindeközben Serah, a tőle megszokott, színtelen hanglejtéssel.
Ez mintha ügyetlen lovasunkat is magához térítette volna, de mielőtt engedett talpra állni, elkapta a pillantásom, s szinte sugallta az arckifejezése, „tudom, mit érzel”.
Mikor már én is leporolhattam magam a saját lábaimra nehézkedve, örültem, hogy nem a vékonyabb egyenruhában jöttünk ide, hanem vastag, utazásra alkalmas holmikba. A nadrág így legalább elfedte… izgatottságom.
- Ugye nincs semmi komolyabb baj? – Kérdezett rá a lány, kissé túl komoly érzelmeket erőltetve hangjába. ~ Ha lett volna, a vérem nem érne rá szórakozni velem.
- Nem, nem vérzik... – Ahogy sejtettem, a tarkómat matató tenyeremen semmi vörös nyom nem maradt. Csak hasogatni fog a fejem… Úgy egy hétig. - Bár fájni fog egy darabig, de ilyeneket gyakran beszerzek. – A vívógyakorlatok emlékei legalább minden téren lenyugtattak.
- Örülök, hogy nem okoztam maradandó dolgokat. – Beszélgetőpartnerem a fejét oldalra döntve gondolkodott el következő szavain, ám azok végül nem hagyták el ajkait.
- Nem, semmi életbevágót... -  Szólaltam meg egy fél perc elteltével, mikor már biztosra vettem, hogy a lány nem akar többet mondani. - Nekünk viszont indulnunk kellene lassan, ha még szobákat is akarunk éjszakára. - Társaim pillantásai is hasonló felfogásmódot tükröztek, persze Serah arckifejezése jóval sürgetőbb volt.
Mikor azonban érdemben is megpróbáltam volna elköszönni az utazótól, ő közelebb intett magához. Kissé értetlenül, de eleget tettem kérésének.
- Bocsánat, hogy ilyen hamar ilyen bizalmas körökbe hívlak. De az a lány nagyon ijesztő. – Suttogta, nyilván kardforgató kísérőnkre célozva. - Csak azt szeretném kérdezni, hogy... hum, szóval, nem tudom mi járatban vagy erre, de szívesen... hum, kárpótolnálak a balesetért. – Vetette fel szokásos, rakoncátlan mosolyával. Volt valami a közelségében, ami kikapcsolta a gondolataimat… Nem hiszem, hogy csak meglepett a flügelektől oly eltérő, női magatartás. Bár nem tartottam túl megbízhatónak, a viselkedése teljesen meglágyított, képtelen lettem volna nemet mondani… Hisz még a szívem is majd kiesett a helyéről ilyesfajta mondatait követően.
- Serah? Ő nem... mármint... – Próbáltam mentegetőzni barátom rideg jelleme miatt, ám aztán rájöttem, hogy csak idegességből teszem. Nem az volt a fontos.. - Öhm, mire gondoltál?
- Ami azt illeti, nem vagyok az a fantáziadús fajta, és a és amúgy is én tartozok neked, szóval gondoltam, az ötleted rád hagyom. – Össze kellett szednem magam, a belső gátjaimat ostromló mosoly ellenében is.
Már rég elhatároztam, hogy nem kezdhetek emberekkel. Nem csak azért, mert a lebukásom kockázata jelentősen megnőne egy közeli kapcsolat kialakításával, de ezen faj képviselői teljesen másképp tekintenek a társas életre, mint mi. Egy flügel nehezen kezd el bárkihez is kötődni, de ha mégis, azt onnantól komolyan veszi… Az emberek érzelmei pedig amilyen könnyen mennek, olyan könnyedén tova is szállnak, vagy épp félresiklanak.
- Nos, nem tudom, mi célból jöttél erre, de ha már így felajánlottad, biztos ki tudnál segíteni minket. – Vázoltam fel immáron kitisztult elmével, jóval kevésbé feszengve. - Egy barátunkat keressük, aki ezen a környéken tűnt el, és úgy véljük, baja is eshetett. Estére le akarunk foglalni pár szobát, hogy utána körbekérdezősködhessünk.
- Hmm. – A lány mintha minden mozdulatával el akart volna bűvölni. Egyik ujját lágyan az ajkára helyezte, így szedte össze reakcióit. Szerencsére, legalább már nem úgy hatott rám taktikája, mint egy idiótára. - Nos, én csak átutazóban vagyok Elkia felé, viszont abba a gondba ütköztem, hogy nem maradt pénzem szobára. Persze, szívesen segítenék, de így lehet, hogy hamar elválnak útjaink... – A célzás elég egyértelmű volt, de annak tárgya legalább könnyen megadható.
- Az nem gond, hoztunk magunkkal elég pénzt szobákra. – Intettem a főnemes Erick irányba. - Bár nem tudom, mennyi szabad szoba van itt jelenleg, de az a srác zsebből megvehetné az egész fogadót, ha azon múlna. – Én legalábbis így tippeltem volna…
- Ah, micsoda hírek! – Az örvendezés látható volt, újdonsült társunk már készen is állt a kisegítésünkre. - Ó, még be sem mutatkoztam. Katherine Venettia, örülök a találkozásnak.
- Engem Kiril Ancrath-nak hívnak. – Nyújtottam kezet, mielőtt barátaimat is bemutattam volna. - A társaim pedig Serah Smith és Erick Landschneight. – Következő mondataim az említetteknek szántam, hogy tudathassam velük a híreket. - A hölgy felajánlotta, hogy segít nekünk a keresésben. Minden ember jól jöhet, ha át akarjuk fésülni a helyet. – A fogadtatás persze kétélű volt: Erick kissé zavartan állt, hisz nem sok mindent értett, de azért örült; míg Serah szemei kétkedést tükröztek.
- Nos, én kikötöm a lovamat itt, a néhány rezemből ami maradt. – Jelentette ki  Katherine… Hmm, vajon hívhatom Kath-nek? Nem, azt hiszem ezt az embereknél csak engedéllyel illik, addig legfeljebb csak magamban szólíthatom így. A lényeg, hogy biccentett társaimnak, majd elvezette hátasát. - Én majd utánatok megyek.
- Rendben. – Azzal, hosszúra nyúlt jelentünk követően végre besétálhattunk a helyi fogadó kellemes melegébe.
Az alsó szintet a csillárban égő gyertyák, s a praktikusan elhelyezett olajlámpások otthonos fénye uralta. A legtöbb kerek faasztalon csak italok tetszelegtek, nem sok helybéli kívánt itt vacsorázni, hisz azzal valószínűleg a feleségük várta őket. Ide csak inni, és beszélgetni jöttek egy fárasztó napot követően.
- Jó estét. – Erick nem húzta az időt, rögvest a szobalányát eligazító, kopasz férfihoz sietett, ki nagy valószínűséggel a hely tulajdonosa.
- Áldjanak az istenek’! – Hajolt meg kurtán a fogadós, hisz szakmájának hála rögvest felismerte, miszerint egy nemessel van dolga. – Vacsorával, vagy szobákkal szolgálhatok a nagybecsű vendégeknek?
- Két szobát szeretnénk kivenni három éjszakára, lehetőleg kétágyasakat.
- Szerencséjük van, még épp akadnak ilyen szobáim. Az emeleten találják őket, itt vannak a kulcsok. – Bár a helybéli bőszen vigyorgott, mind udvariasságától, mind a fizetség látványától felélénkülve, bizonyos mozzanatok nem voltak helyén a mozgásában.
Ahogy forgolódott, s arca kívül esett legtöbbünk látószögéből, vastag ajkai ösztönösen lelankadtak, és valahogy a szemeiből is kiveszett az élet. Ám nem csak az ő mimikája volt zavaros… Minden vendég, nyugodtnak illő mozzanataiban ott feszengtek az idegesség szilánkjai, a nevetések gépiesen erőltetettek voltak, szemeiket jóval gyorsabban rángatták, mint ahogy azt egy biztonságosnak vélt környezet légköre engedné.
- Nos, akkor mindenkinek akad helye. – Rövid terepszemlémnek a nemesi ifjonc vetett véget, miképp Serah-nak adta a két kulcs egyikét. Ezzel minden tisztázódott is, s a hozzánk felzárkózó Kath-el megindultunk a felfelé vezető lépcsőkön.
- Hé, nem akarok ilyen könnyen kaphatónak tűnni, vagy hogy mondjátok ezt, ti fiúk. – Súgta fülembe az említett lány, ahogy a vállamra téve kezét megállította lépteimet, majd ugyanezen testrészemen megemelve magát érte el ajkaival a kívánt közelséget. Ám valamiért minden egyes szó megformálásával hozzá is ért az érzékeny ponthoz, ahogy mondandójával előre haladt. - Viszont ez a Serah úgy néz rám, mint a véres húsra. Nem tudom, van-e köztetek valami, de.. nos, eléggé félnék vele egy szobában lenni. Veled viszont ma már közelebbről is megismerkedtem, szóval... – Különösen jóleső melegség, és bizsergés terjedt végig fülemen, még szinte sajnáltam is, hogy hirtelen abbamaradt. ~ Koncentrálj, alig ismered, és ember! Lehet mindenkivel ezt csinálja, ha akar tőle valamit… És én most talán egy pénzforrásnak látszom… Koncentrálj, koncentrálj…
- Nem, Serah csak... – Rögvest beugrott Anthal gróf csalódott ábrázata, amint megtudta, hogy a vejének miattam kellett egy számára szinte teljesen idegen lánnyal egy szobában aludnia. És különben sem bízhattam meg Kath-ben, lehet csak így akart az éjszaka kirabolni… Mindezt tudtam, de ahogy a lányra néztem, képtelen volt a nyelvem megtalálni a „nem”-et.
Mintha egy elf elmetrükkjei hatottak volna az érzéseimre, minden józan ész ellenére. De Kath nem lehetett tünde. A hegyes füleket szinte lehetetlen volna lepleznie, és még csak nem is mandulavágású a szeme. ~ Csak élveztem volna a közelségét, és nem akartam lemondani róla? Vagy más okok térítettek le a rideg logika ösvényéről? Francba, ennyire gyenge volnék a virr nélkül? Nem csak a mágia terén, hanem mentálisan is… Nem! Flügel vagy, Khali vére, szedd már össze magad! Utasítsd vissza!
- Persze, megoldható. Serah és Erick egyébként is régi barátok, biztosan ellesznek majd. – Nem értettem, miért mondtam mégis ezt… Egyszerűen csak kicsúszott.
Mivel Erick volt a könnyebb célpont, az ő megilletődött ujjai közül halásztam ki a szobakulcsot, majd adtam át Kath-nek, hogy előre mehessen. Serah ekkor már rám is meglehetősen mérgesen nézett, mégis zavar bujkált a tekintetében. ~ Az ő gondolkodásán nem lehet kiigazodni, de Erick esze és becsülete is a helyén van. Nem lesz gond…
Ám a lelkiismeret-furdalás mégis hamar magával ragadott, így mielőtt én is bementem volna a szobánk ajtaján, még visszafordultam barátom felé. „Sodor az áramlat” – Mutogattam neki némán a levegőbe, hevesen gesztikulálva, s hápogva.
Elfojtottam egy mélyről jövő sóhajt, mikor végül én is beléptem a helyiségbe, majd becsuktam magam után az ajtót.
Mivel Kath addigra már kiválasztotta az ágyát, így én a fennmaradthoz lépdeltem, majd annak éjjeli szekrényére pakoltam le holmijaim. A hosszú szárú, barna bőrkabátom; annak a zsebeiben megbúvó élelmem még az útról; az íróeszközeim; pár ajánlólevél, ha esetleg hatósági szervekbe ütköznénk a környéken; az ezredestől kapott pénzem; az otthoni kulcsaim… Francba, mikor került hozzám ennyi kacat?
- Á, messze van a holnapi reggeli, a vacsoraidőnek meg annyi. Remélem legalább fürdővizet hoznak fel... – Motyogtam magamnak, bár biztos voltam benne, hogy addigra már fel is forralták a vizet számunkra, s épp merik ki a dézsába.
- Annak én is szívesen örülnék - nehéz az élet az úton... - Fűzte hozzá Kath, miközben ő is megszabadult utazóköpenyétől. Ezzel még nem is lett volna gond, ám így alakhoz feszülős nadrágjával első soros kilátást nyújtott nekem a fenekére, amint hosszasan nyújtózkodott. Nem értettem, miért kellett minden mozdulatával produkálnia… És magamat sem értettem.
A flügeleknek mindig is a szárnyak imponáltak leginkább a társkeresés során – a tudás után persze. A tollak különálló és összeláncolódott alakja, a mérete, hajlatainak íve… Ám mióta elvesztettem őket, mintha a velük járó gondolataim is emberibbé váltak volna. Mi másért bámulnék ennyire egy feneket? ~ Mi olyan jó egyáltalán a seggekben? Nézz már odébb…
Nem tettem, és persze le is buktam. Bár rögvest félrekaptam a fejem, ahogy Kath megfordult, már csak a mozdulatom hirtelensége is leleplezhetett.
- Öhm...  – Próbáltam szóhoz jutni, miközben egyre forróbbnak éreztem az arcom… Milyen implantátumokat olvasztott a gerincembe az a nő?! - …  te majd nyugodtan fürödhetsz először, addig én elnézést kérek majd Erick-től, elég hirtelen alakultak az események. - Próbáltam elvonni figyelmem, ahogy egyszer csak az útról megmaradt, becsomagolt étellel kezdtem babrálni.
- Hm, rendben van. – A lány persze megőrizte mosolyát, elég volt a szemeivel azt üzennie, miszerint: „tudom, hogy mit néztél”. Mary persze a végletekig vörösödve kifakadt volna egy hasonló jelenet után, de Kath ennél sokkal kifinomultabb játékot űzött.
Legalább a hirtelen gyomorkorgása kizökkentette kissé.
- Ó, bocsánat. Nem voltam túl udvarias, amikor elkezdtem minden itt lévőt evészeti sorrendbe rendezni csakis a magam részére. – Komolyan gondoltam; még ha nem is bíztam teljesen a lányban, Kiril-ként kötelességem volt eleget tenni az udvariasság szabályainak. Rég fel kellett volna kínálnom Kath-nek a vacsora lehetőségét. - Vegyél, amit szeretnél. – Terítettem meg a körülményekhez mérten éjjeliszekrényére. Kissé száradt, de még mindig finom sajtos cipók; füstölt sonkák; drága kolbászok; még drágább sajtok; valamint vajas sütemények kerültek kínálatra, egy tömlőnyi gyümölcsbor kíséretében – Erick tudta, hogy csak ezt vagyok képes meginni az alkoholos italok közül. Igen, minden a Landschneight konyháról jött… ~ Bocsánatot kell kérnem tőle, amiért ilyen helyzetbe hoztam. Nem pusztán a szerepem miatt… Így helyes, és így akarok tenni!
- Óóóó! – Kath szemei felcsillantak, egy pillanat erejéig megfosztva őt buja arckifejezésétől, mondhatni kislányos vonásokat kölcsönözve neki. Azzal a vigyorával még aranyosabbnak tűnt. - Köszönöm! Nagyon köszönöm. A fürdő után lecsapok valamire. – Nos, eddig tartott, visszatért a megszokott mosoly.
Kisvártatva kopogás hallatszott, majd egy tömzsi szobalány kérezkedett be hozzánk. Nem is csodáltam már-már izmos alakját, ha már minden este többször is meg kell járnia azzal a dézsával… Francba, valószínűleg megalázott volna, ha szkanderre kerül a sor!  
- Nos, azt hiszem, a szobát el kell foglalnom egy kicsit. – Helyeslően biccentettem, majd rögvest a szomszéd ajtóhoz vettem az irányt.
Erick-el ezután elfoglaltunk odalent egy üresen maradt asztalt, s megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy nem volt dühös rám a történtek miatt, már alig várta, hogy végigbeszélgethesse az éjszakát Serah-val… Egy darabig legalábbis. ~ Vajon volt bármi beleszólásuk Riandával a kettejük eljegyzésébe?
Bár arra a fiú is figyelmeztetett, hogy nem árt, ha óvatos leszek Kath-el, kiváltképp az éjszaka. Minden segítőkész ember jól jön az ügyünk mellé, ám Erick-nek is feltűntek a különös egybeesések, amelyek nekem korábban szemet szúrtak. Ezt eltekintve azonban jó hangulatban tölthettünk el egy teljes órát.
- Nyugodtan gyere be. – Felelte Kath a kopogásomra, kinek a biztonság kedvéért mindenre elegendő időt hagytam.
Mikor beléptem, a lány már felhúzott takaróval feküdt ágyában, s a fürdővizet is frissre cserélték.
- Kimehetek, ha szeretnéd, míg fürdesz, de... nem vagyok az a leskelődős fajta. – Jegyezte meg mosolyogva, ahogy elkapta a dézsára vetett pillantásom.
Bár ezúttal is meg kellett vívnom egy belső csatát, a tét már túl naggyá vált, és persze az is segített, hogy Kath viszonylag messze volt tőlem.
- Öhm... sajnálom, de ha véletlenül felém néznél, olyan nyomokat látnál a testemen, amilyennel egy fiatal hölgynek sem szabadna soha szembesülnie.. Gyors leszek, ígérem, csak pár perc. – Kértem elnézését, ám az identitásom meg kellett védenem.  És még csak nem is hazudtam… A hátam látványát senkinek sem kívánom. - Elég, ha az ajtó elé kiállsz, és várod, amíg szólok.
- Óh. – Ő persze csalódott lett, így inkább bele sem néztem a szemeibe. - Nos, kibírom.
Ahogy a lány kisétált magára tekert takarójával, ígéretemhez mérten gyorsan neki is láttam teendőimnek.
Ruháim a földön landoltak, s csak a legalapvetőbb kiegészítőt használtam fel a forró vízben – a szappant. Bár a kellemes melegség maradásra csábított, és a szobalány is előkészített még mindenféle fürdőolajokat, – a nemesi szolgáltatások részei? – alig öt perc elteltével már éjszakai váltóruháimat vettem magamra.
A kényelmesen szabott, bő ing, és a hosszú alsónadrág kitűnő az estékre, ha azokhoz ágy is társul. A földön már más volna a helyzet…
- Jó étvágyat. – Tért vissza Kath, miután szóltam neki.
A hideg vacsora is áldás volt megüresedett gyomromnak, hát még a kényelmes ágy ölelése egész testemnek!
Ahogy elhelyezkedtem, azonnal tudtam, hogy a lány felé fordulva kellene aludnom, és legfeljebb félálomban, ha viszonylagos biztonságban akarom tudni magam reggelig. Ám ahogy az ő ágyára pillantottam, rögvest megváltoztattam véleményem… A takarót inkább csak ölelte, így az alig takart valamit, és az a hálóruha… Őt bámulva egy percet se tudnék aludni. Már-már irigyeltem azt a hülye takarót.
- Azt hiszem, ideje kipihennünk magunkat holnapra. – Állapodtam meg végül a falra néző oldalon, Kath hümmögésétől kísérve. ~ Legfeljebb majd éberen alszom… Muszáj pihennem, ha holnap meg akarjuk találni Iris-t. Kath pedig… nem is tudom. Tisztában vagyok vele, hogy milyen az, amikor valaki sok mindent titkol, és ő pontosan ebbe a kategóriába esik. A manipulálása pedig hülyét csinál belőlem… Mégse tudom utálni érte. Van valami elbűvölő a szemeiben, és a közelségében… Bár arra még kíváncsi lennék, hogy miért emlékeztet néha a mozgása Durzo-éra…

Ha van egy dolog is, ami miatt hajlandó vagyok elviselni a lovaglást, az a patadobogás. Na, meg az a csuda jó érzés, amikor egyre közelebb érsz a célodhoz, a távolban összeolvadó massza lassan épületekké válik szét, és hamarosan meghallod a közelgő falu zsivaját.
Már, ha lett volna bármilyen zsivaj; de akármilyen közelre is lovagoltunk, a település csöndes maradt, csak néhol sikoltoztak gyerekek, de aztán az is elhalt, valószínűleg a szüleik bezavarták őket a házba. Hogy miért, arra ötletem se volt – még nem bukott le a Nap a hegyek mögött, és még nagyjából egy óráig nem is fenyegetett ez a veszély, így az utcákon még kellően világos volt.
- Itt ugye megállunk? - Éreztem, hogy régi sebek szakadnak fel a combom belsején, a fenekem sajgott, a lábaim kezdtek elgörcsösödni, és mindez együtt a gerincem mentén is jelentkezett. Hogy én mennyire, de mennyire gyűlölök lovagolni.
- Muszáj lesz - felelte tanakodva Fiina -, mivel az élelmünk a végét járja, italból pedig még annyink sincs. Persze, a nyugodt alvás se lenne hátrány, de alig van valami pénzünk… - Csalódottan sóhajtott, ahogy megveregette a pénzes zacskóját. Együttesen volt vagy hatvan ezüstünk, de az igazán kényelmes fekvés vacsorával nem jött ki belőle kettőnknek.
Lassan beértünk a faluba, a fáradtság már húzott a föld felé. Engem már az se érdekelt volna, ha a lovam mellett hálok egy istállóban, valami bolhákkal és férgekkel teli szénahalmon, ami inkább szúr, mint simogat.
Hátrapillantottam Fiinára, aki több méterrel lemaradt mögöttem, hisz nem fért meg; annak ellenére, hogy csönd volt, az utcákon viszonylag sokan voltak. Mosolyogtak ránk, de a hamis érzelmek mögött kétségbeesés és bizonytalanság bujkált, ha meg is szólaltak néha, akkor csak gyanakodva súgtak össze. Fiina nem nagyon erőltette a lovát, inkább lépett percenként kettőt, minthogy feltűnést keltsen, én viszont nyugodtan törtettem előre, hogy istállót találhassak.
Hamar meg is leltem, amit kerestem; gyorsan átugrattam egy patkán, és átlendültem a nyereg egyik végéről a másikba. Két dologgal nem számoltam: azzal, hogy a fáradtság ennyire lehúz, valamint, hogy a lovaglóruhámat eltakaró köpeny beleakad a lábamba, ezzel pedig én beleakadok a kengyelbe.
Pár hosszú pillanatig csak kinyúlt testtel zuhantam, aztán beleütköztem… valamibe. Nem a talaj volt, ahhoz túl hamar elértem, no meg merőleges is volt rá. Engem viszonyt csak az érdekelt, hogy nem vertem össze magam teljesen, illetve, hogy félig lelógtam a nyeregről.
- Hogy én mennyire, de mennyire gyűlölök lovagolni... – Ismételtem meg pár perccel ezelőtti gondolataimat, miközben felemeltem az arcomat. Szerencsére nem lógott sok haj az arcomba, mivel fel volt fogva, s így bele se akadhatott semmibe.
Csengett a fülem, zengett a fejem; a fáradtság ezzel a zuhanással együttvéve kezdett halálos párosítássá válni.
- Azt nem kétlem... – Egy férfi hangját hallottam magam előtt; lassan pedig kezdtem feldolgozni az információt, hogy nem „valamire”, hanem „valakire” estem.
- Jól vagy, Kiril? – Újabb férfihang, de másé, kissé távolabbról.
Két karommal feltoltam magamat, egyfajta fekvőtámasz pózba, és lassú, körkörös mozdulatokkal megpróbáltam kiszabadítani a lábamat a kengyelből.
Valaki van alattam…
Valaki van alattam?
- Ah, hogy te... – Felnéztem, hisz kezdett kitisztulni a fejem, és már a látásom se volt homályos; többször is végigmértem a férfit, aki alattam feküdt. Fénylő, fekete haj, szálkás test, egyenruha, és a szeme… furcsa, gonosz és vörös szem, ami most mégis jámboran nézett. Albínó lehetett, hisz hunyorgott, bizonyára nem bírta a fényt; vagy csak az zavarta, hogy beverte a fejét?
- Bocsánat, nem így akartam. – Arcomra felkúszott a jól ismert mosolyom, melyet először áldozatom barátai felé villantottam; egy fiú és egy lány, előbbi élettelinek tűnik, míg utóbbi a tipikus rideg megfigyelőnek. Egyikőjük tekintete se tükrözött semmi gyanúsat, átlagos, emberi szemek voltak.
Kezeim alatt – hisz mégiscsak szerencsétlen fiún támaszkodtam, de legalább jól bírta – éreztem, ahogy a szövetek alatt egyre hevesebben ver a szíve. Hüvelykujjamat odaillesztettem, ahol a legközelebbi artériát véltem, hogy érezzem a pulzusát; jó volt tudni, mikor a legsebezhetőbb érzelmileg valaki.
- Azt hiszem, túl fogom élni... – Szép lassan tovább tornáztattam lábamat, akaratomon kívül is mocorogva a srácon, aki úgy tűnt, meglehetősen kényelmetlenül érzi magát – de nemét figyelembe véve, valószínűleg élvezte is.
Csak nem akartam kiszabadulni, ezért áldozatom női kísérője mögém lépett; ijedten rándultam össze, hisz ilyen kiszolgáltatott helyzetben bármi történhetne az emberrel. Ő viszont csak meglepő ridegséggel, kimért összpontosítással kioldozta a lábamat, így rázuhantam a fiúra, aki már annyira beletörődött a helyzetbe, hogy szerintem észre se vette, mi történt.
- Öhm, izé, köszönöm? – Meglepetten rápillantottam, hisz alig tükröződött bármi érzelem az arcán, talán csak valami lappangó feszültség.
Elkezdtem felülni a srác combjain, szép lassan, magamat ide-oda húzogatva, a ruhámat leporolva a mozdulatok közben. Szinte észre se vettem, miképpen mozgok, csak az térített valamelyest észhez, hogy láttam a zavart az arcokon. Túl természetesnek vettem a helyzetet.
- Nem tesz semmit. – Legalább a hűvösségétől magamhoz tértem, ám mielőtt még felálltam volna, elkaptam az alattam fekvő fiú tekintetét, és mosolyogtam – ösztönös, vérből jövő reakció volt ez, mivel a kisugárzása valamiért arra késztetett, tegyek így. Amúgy is sokszor terült volna el orcámon, hisz ez a testem egyik legbegyakorlottabb mozdulatsora; ám ő elérte, hogy őszinte legyen ez a kifejezés az arcomon.
Aztán felkeltem róla, és engedtem, hogy ő is talpra kecmeregjen, megbontva a rövid pillanat varázsát.
- Ugye nincs semmi komolyabb baj? – Igyekeztem nagyon aggódónak, törődőnek tűnni; nem tudtam másképp tenni, nem tudtam csak úgy hátat fordítani és elsétálni úgy, hogy csak annyit mondtam, bocsánat. Ez a fiú egyszerűen nem engedte.
- Nem, nem vérzik... – A tarkójától elemelt kezén nem volt semmi nyoma annak, hogy baja lenne; s bár ez nem volt a szerep része, megkönnyebbültem.
Legszívesebben pofon vertem volna magam. ~Itt áll előttem egy fiú, akit percről percre újra végigmérek, és meg kell állapodnom az arcán. Az ajkain, az orra vonalán, a szemén. A szemén… és mindig mikor belenézek, valami furcsa végtelenség köszön vissza rám, ami el akar nyelni, és arra hív, hogy még többet nézzek rá.
- Bár fájni fog egy darabig, de ilyeneket gyakran beszerzek. – Meg nem mondtam volna, mi volt olyan baljós azokban a szemekben, mindenesetre, nem tudtam megállni, hogy rájuk ne nézzek.
- Örülök, hogy nem okoztam maradandó dolgokat. – Oldalra döntve a fejemet majdnem megszólaltam, de aztán visszanyeltem a mondatokat. Hisz mit is mondtam volna? „Szépek a szemeid, hol szerezted őket?” – ilyen béna szöveg szerintem még egyes zavarba jött férfiak száján se tud kicsúszni.
Mindenesetre, egyre jobban érdekeltté váltam az irányába. Nem tűnt egy utolsó földműves fiának, mint ahogy a barátai sem; valamivel jómódúbb család sarjai lehettek, ezzel pedig jó célponttá váltak, hogy első foknak használjam őket befolyásom lépcsőjén.
- Nem, semmi életbevágót... -  Szólt egy kis szünet után, bizonyára látta, hogy a torkomra forrt a szó, és úgy gondolta, talán még ma kinyögöm. - Nekünk viszont indulnunk kellene lassan, ha még szobákat is akarunk éjszakára. – A szobák…
Ekkor jutott eszembe Fiina, de nem mertem hátranézni, hátha lebukok. Nos, tudtam, ha addig nem jött segíteni, ő maga sem érdemli meg, hogy javítsak a során; én viszont jól akartam aludni, tele hassal és pihe-puha ágyban, lehetőleg mindezt térítésmentesen.
A fiú és barátai már épp elindulni készültek, mikor odaintettem őt magamhoz.
- Bocsánat, hogy ilyen hamar ilyen bizalmas körökbe hívlak. De az a lány nagyon ijesztő. – Súgtam oda neki közelebb hajolva hozzá, és nem is hazudtam; így is volt egy olyan rossz érzésem, hogy talán így is hallja, amit mondok. - Csak azt szeretném kérdezni, hogy... hum, szóval, nem tudom mi járatban vagy erre, de szívesen... hum, kárpótolnálak a balesetért. – Újabb mosoly; direkt céloztam úgy, hogy félreértse a helyzetet. A fiúk szeretik ilyen téren a maguk irányába téríteni a dolgokat, és a végén legfeljebb visszautasítottam volna, és ágyékban fájdalommal, én pedig boldogan tértem volna nyugalomra.  
- Serah? Ő nem... mármint... – A helyzetet próbálta menteni; de minek? Hisz én csak egy idegen voltam a szemében. - Öhm, mire gondoltál? – Ó, pedig tudta ő nagyon jól…
- Ami azt illeti, nem vagyok az a fantáziadús fajta, és a és amúgy is én tartozok neked, szóval gondoltam, az ötleted rád hagyom. – S tovább mosolyogtam, hátha érti a célzást. A folyamatosan zavart tekintet miatt –ezért imádtam úgy megfigyelni az embereket– arra jutottam, hogy igazából már rég megértette, és folyamatos köröket fut magában, vagy azon tanakodva, miképp rázhat le, vagy a taktikáját latolgatva, miként induljon rám.
Persze, nem voltam se ember, se férfiszakértő, így csak néhány megérzésre alapozhattam, meg a mimikára, amit ugyanúgy begyakorolhatott, mint én az évek alatt.
- Nos, nem tudom, mi célból jöttél erre, de ha már így felajánlottad, biztos ki tudnál segíteni minket. – Még mindig futhatta a köröket, hisz válaszából egyik választásra se tudtam következtetni. A bizonytalan ember jó, egy kis noszogatás erre, egy kicsi arra, és máris rátért az útra, amit szerettél volna. - Egy barátunkat keressük, aki ezen a környéken tűnt el, és úgy véljük, baja is eshetett. Estére le akarunk foglalni pár szobát, hogy utána körbekérdezősködhessünk. – Azok a szobák…
- Hmm. – Egyik ujjamat lágyan az ajkaimhoz emeltem, ezzel is jelezve, hogy gondolkodok; valamint, hogy tovább csábítsam, noszogassam őt az általam kijelölt útra. Kellettek azok a szobák, meg az is, hogy az ő közelében maradjak – valami borzongató, láthatatlan erő szinte hozzáláncolt. - Nos, én csak átutazóban vagyok Elkia felé, viszont abba a gondba ütköztem, hogy nem maradt pénzem szobára. Persze, szívesen segítenék, de így lehet, hogy hamar elválnak útjaink... – Egyszerű, nagyon egyértelmű célzás; gondoltam, egyből ráharap, és akkor mind jól járunk.
- Az nem gond, hoztunk magunkkal elég pénzt szobákra. – Fiúbarátja felé bökött, jelezve az érték forrását. - Bár nem tudom, mennyi szabad szoba van itt jelenleg, de az a srác zsebből megvehetné az egész fogadót, ha azon múlna. – Jól gondoltam, hogy magasabb rangúak lehetnek; így tényleg jó úton haladtam affelé, hogy Elkia egy-egy nemesi báljára bejussak, informálódjak, ismerkedjek, intrikázzak. Persze, azt még nem tudom, onnan hogyan tovább…
- Ah, micsoda hírek! – Őszintén örültem a híreknek; nem kellett a lovamnál is rosszabb módon aludnom, férgek meg bolhák között. - Ó, még be sem mutatkoztam. Katherine Venettia, örülök a találkozásnak.
- Engem Kiril Ancrath-nak hívnak. – Kezet nyújtott, melyet rögtön elfogadtam, majd a barátai felé fordult, hogy őket is bemutassa. - A társaim pedig Serah Smith és Erick Landschneight. – Gyorsan memorizáltam a neveket, habár nem kételkedtem abban, hogy Fiina már az elejétől valahol mögöttünk van, és kémlel, úgy, hogy még én se vegyem őt észre. - A hölgy felajánlotta, hogy segít nekünk a keresésben. Minden ember jól jöhet, ha át akarjuk fésülni a helyet. – Aprókat bólogattam, habár nem hittem, hogy ezzel megnyertem őket.
- Nos, én kikötöm a lovamat itt, a néhány rezemből ami maradt. – Szóltam, miközben békésen egy helyben álló hátasomhoz sétáltam, s megfogtam a gyeplőjét. - Én majd utánatok megyek.
- Rendben. – Elsétáltak, én pedig visszavezettem Tűzfészket az istállóshoz, aki ide-oda cikázó tekintettel méregette az utcát. Fura ez a falu.
- Azta! Csini fiút szedtél fel. - Fiina olyan akrobatikus ügyességgel pattant ki elém egy ember mögül, hogy még az addig rejtekhelynek használt személy is összerezzent ijedtében. - Kiril, ugye? - Oldalba bökött, nekem pedig lehervadt a mosoly az arcomról.
- Megjegyezted a nevüket?
- Kiril Ancrath, Serah Smith, Erick Landschneight. - A tekintetét az égre emelte, majd aztán rám. - Miért fontos ez?
- Mert most rögtön elmész a következő városba, és utánuk jársz, bármibe is kerül. - Jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Fiina álla leesett. A lovas inashoz fordultam, aki próbált nem hallgatózni. - Mennyi idő innen a legközelebbi város, aminek irattára van?
- Fél nap, gyors lóval, megállás nélkül, észak-nyugat felé; Indenport a neve. - Társnőm hátasára nézett. - Jól tartott állatnak tűnik, talán vele lehet nyerni pár órát. - Azzal elfordult, és tovább művelte, akármit is csinált.
- Hogy mi? Miről beszélsz? - Az utak során észjárása felért az enyémmel, de addigra már ő is fáradttá vált. - Hisz kapsz egy szobát, szóval én…
- A-a; nem értél rá segíteni, akkor most bepótolod az elmaradásodat. - Visszakozni, ellenkezni akart, de én szavába vágtam. - Apropó, az a srác… Kiril, miattad viselkedett úgy, mint valami kisfiú, akinek élete szerelme elfogadta a vallomását? - Nem találtam rá jobb szavakat, bár tudtam, hogy látta az egész jelenetet.
- Nem piszkáltam bele az agyába, hogy vonzóbbnak lásson, ha erre gondolsz. - Mosolygott. - Neked megvan ez a furcsa… varázsod. - Azzal ujjai közé csippentette egy hajtincsemet, forgatta kicsit az ujjai között, majd a fülem mögé igazította.
- Apropó, lenne itt valami. Kiril nem ember.
Ízlelgettem pár másodpercig a mondatot, de sehogy se tűnt logikusnak.
- Azt akarod mondani, hogy egy ember nem ember? - Aztán a fáradtság leple utat engedett az eszemnek. - Mágiát észleltél belőle?
- Igen, kétfélét. - Hevesen bólogatott. - Volt egy gyengébb forrás, amit alig érezni, és nem tudtam kivenni, milyen fajta; a második, a dominánsabb mágikus erő pedig… nem hasonlított semmi olyanhoz, amit eddig tapasztaltam. - Ez nagy szó volt tőle, hisz mindig is dicsekedett, hogy minden fajból megfordultak már nála, olyan „jó minőségű portéka” volt. Emiatt nagyon sok információ is átfolyt rajta, többek között ezért is tartottam vele a kapcsolatot; s épp emiatt minden faj mágikus erejéről volt fogalma, még az egészen kicsapongó fajtákról is. - Mikor közelebbről akartam észlelni a mágiát benne, jobbnak láttam visszahúzódni, mert olyan émelyítő és gonosz volt, hogy… - Kirázta a hideg, és majdnem engem is. A szemeiben láttam azt a gonoszságot. A mágiát.
- Járj utánuk, én pedig addig átgondolom, hogy mi is ő. - A kezébe nyomtam egy ezüstöt, hogy intézze a lovamat, majd gyorsan hátrafordultam, és újdonsült társaim felé siettem. Ez az egy-két perc, amit itt beszélgetéssel töltöttem, reméltem, nem fog feltűnni nekik.
- Vigyázz magadra… - Hallottam a hátam mögül, de már be is robbantam a fogadóba. Szép hely volt, teli olya fickókkal, akik csak inni szabadultak be egy átdolgozott nap után; nem is értettem sose, hogy ez ilyen tereket minek drága csillárokkal, szépen lecsiszolt falakkal díszíteni, hiszen a megfáradt munkás úgysem azzal törődik.
Épp utolértem őket, mielőtt még elindultak volna a szobák felé.
- Nos, akkor mindenkinek akad helye. – Így Erick, én pedig pánikolva vettem észre, hogy az egyik kulcs nála, a másik pedig annál a furcsa, rideg lánynál van. Ha valakitől féltem volna, hogy álmomban meggyilkol, akkor biztos ráteszem a voksomat, elvégre, úgy tűnt, két számára fontos fiúra tettem túl jó benyomást, és ez talán nem is tetszett neki annyira.
- Hé, nem akarok ilyen könnyen kaphatónak tűnni, vagy hogy mondjátok ezt, ti fiúk. – Felkapaszkodtam Kirilre a vállánál fogva, és számat a füléhez érintve súgtam oda neki a szavakat, ügyelve rá, hogy érintkezzek a testével. Nem csak manipulálni akartam őt; a saját magam jó érzéséért akartam egyre többet hozzáréni. - Viszont ez a Serah úgy néz rám, mint a véres húsra. Nem tudom, van-e köztetek valami, de.. nos, eléggé félnék vele egy szobában lenni. Veled viszont ma már közelebbről is megismerkedtem, szóval... – Mosolyogtam, bár nem láthatta, hisz félig-meddig mögötte voltam. Leereszkedtem a válláról, hogy hagyjam szóhoz jutni, és remélem, pozitív válaszokat kapok.  
- Nem, Serah csak... – Elakadt a szava, talán megint mentegetőzni próbált, de valószínűleg azt a belső harcát vívta, amiből már csakis én kerülhettem ki győztesen. A vágya már rég legyőzte a józan eszét, én pedig egyre beljebb noszogattam a szakadékba, ahová, ha beleesik, nincs menedék, és végleg a karjaim közé zárom.
Aztán eszembe jutott, hogy nem ember, és a széles mosolyom bizonytalanul lelohadt az arcomról.
- Persze, megoldható. Serah és Erick egyébként is régi barátok, biztosan ellesznek majd. – Nyertem; innen már nem tudta visszahozni a józan eszét, ami csak úgy ordíthatott vele, hogy ne dobjon mindent oda egy nőért. De hisz férfi volt, nem tehetett mást.
Kivette Erick kezéből a kulcsot, melyet aztán átadott nekem, így előre tudtam sietni, és amint a szobába bejutottam, és kiválasztottam az ablakhoz közelebbi ágyat, ledobva rá a hátitáskámat, melyben kevés holmimat tároltam. Hamarosan Kiril is utánam jött, bezárva maga mögött az ajtót, és ő maga is elkezdte kipakolni a felszerelését, szinte közszemlére téve azt.
- Á, messze van a holnapi reggeli, a vacsoraidőnek meg annyi. Remélem legalább fürdővizet hoznak fel... – Utóbbiban én is nagyon reménykedtem – egy jó dézsa vízben át lehet mosakodni, és még a koszos ruhát is ki lehet benne sikálni, hogy másnap jobb legyen benne a közérzetem.
- Annak én is szívesen örülnék - nehéz az élet az úton... – Háttal a fiúnak, kicsatoltam a köpenyem brossát, és átlendítettem egyik vállamon a ruhadarabot, majd olyat nyújtózkodtam hátrafelé, hogy a gerincem is belesajdult. Sok pillanatig úgy maradtam, élveztem, hogy végre nem lovon ülök, aztán egy lopott másodpercben hátranéztem – és elkaptam Kiril tekintetét, amint épp az alfelemet vizslatja.
Akaratlanul is elvigyorodtam, ő pedig elkapta tekintetét a fenekemről, de hát mit lehet tenni, már láttam, és ezt ő is tudta, teljesen bele is vörösödött a dologba. Büszkeség töltött el, amint arra gondoltam, hogy mégiscsak megérte karban tartani a testemet, hisz még úgyis tetszek a férfiaknak, hogy nem is az a célom.
- Öhm...  – Ez a zavartság csak fokozta az örömömet, majdnem felkacagtam a szerencsétlen helyzeten. - …  te majd nyugodtan fürödhetsz először, addig én elnézést kérek majd Erick-től, elég hirtelen alakultak az események. – Micsoda szép mentés… lett volna, ha nem ilyen bénán csinálja.
- Hm, rendben van. – Mosolyogva nyugtáztam a dolgot, és szerintem már csak ezzel is őrületbe kergettem; elvégre, mégis, mit vigyorgok én ennyit, pláne, ha valamit ennyire elrontott?
Aztán hirtelen megkondult a gyomrom, én pedig kényelmetlenül rászorítottam az egyik kezemet a hasamra, mintha ezzel megakadályozhatnám a hang terjedését.
- Ó, bocsánat. Nem voltam túl udvarias, amikor elkezdtem minden itt lévőt evészeti sorrendbe rendezni csakis a magam részére. – Nem úgy tűnt, mint egy újabb olcsó kifogás, hogy a fenekemről eltereljük a témát, úgy tűnik, most már tényleg véglegesen áttértünk valami másra. - Vegyél, amit szeretnél. – Rámutatott az ételek sokaságára; az igazság, hogy én akár az egyhetes kutyahúst is megettem volna poshadt vízzel, csak jusson valami a gyomromba, mert az út során rágcsált száraz kenyér nem hiszem, hogy jó hatással lett volna rám. Persze, gazdag ficsúr barátja lévén ennél sokkal jobb étek várt rám: cipók, húsok, sajtok, húsok, sütemények, húsok, húsok… le sem tudtam venni a tekintetemet azokról a nagyon finomnak tűnő sonkákról, hasonló volt a helyzet, mint amikor Kiril bámulta a fenekem… A gondolataim csak visszatérnek ide…
- Óóóó! – Összecsaptam a tenyereimet, csillogó szemmel néztem a húsokat továbbra is, alig bírtam megállni, hogy ne essek neki egyből; de tudtam, hogy fürdés után sokkal jobban fog esni. - Köszönöm! Nagyon köszönöm. A fürdő után lecsapok valamire. – Széles mosolyt villantottam rá, és eszembe jutott, hogy ezt a túlzott vidámságot is le kell sikálnom magamról. Ő csak egy ugródeszka, egy eszköz, nem olyan személy, akivel kapcsolatot alakíthatok ki. A kapcsolatok kötelek, amik a nyakadra fonódnak, és amint megvan a hurok, meg is fojtanak…
Hamarosan bekopogott valaki – egy nagy, izmos nő, kezében magával a mennyekkel, a fürdővízzel. Alig törődtem bármivel is, amint kisétált a szobából, egyből felszólaltam.
- Nos, azt hiszem, a szobát el kell foglalnom egy kicsit. – Azzal Kiril egyből távozott, én pedig gondtalanul vetettem le a ruháimat. Meggyőződtem róla, hogy biztos nem nyit be, és akkor a vászonijaimtól is megszabadultam, kioldottam a hajamat, és belesüllyedtem a vízbe.
Beáztattam az egész testemet, és lágyan dörzsölgettem, hogy minden kosz leázzon róla.
Nem ember. De ha nem az, akkor mi? Vegyük végig a tíz domináns fajt, az Exceed alapján. Sárkány, Flügel, Elf, Tündér, Törp, Ex machina, Szirén, Bestia, Vámpír, Ember. Az utolsó négyet gond nélkül ki lehet zárni – ugyanígy a törpöt is, de ezután kezdődnek a problémák. - A bőröm után a hajamat kezdtem el kitisztítani, majd miután minden tisztának érződött, már csak áztam. Sárkány… nos, a szemeiben láttam volna, de nem szabad kizárnom. Flügel – nincsen se szárnya, se glóriája, de nem szabad kizárnom. Tündér… talán ezt muszáj lesz, mivel Fiina azt mondta, valami gonoszat érzett, és egy tündér mágiája nem lehet gonosz, akkor már nem az lenne, aki. Elf szintén nem, őt egyszerűen megérezte volna, akármennyire gyomorforgató is… talán Ex Machina? - Ez volt a legésszerűbb tippem. Ők lehettek akármilyenek, és ha egy nagyon kifejlett példánnyal találkoztam, soha meg nem mondtam volna, hogy nem ember.
Kiszálltam a dézsából, és beáztattam a vászonkötéseimet, valamint a lovaglóruhám és köpenyemet; kisikáltam mindet, kifacsartam a vizet, és kiteregettem valahová az összes textilt. Előhalásztam egy újabb vászonkötés csomagot, betekertem vele a kritikus pontokat, azaz ahol a tetoválásaim voltak, majd egy viszonylag keveset takaró, ám nagyon kényelmes hálóruhát vettem fel, és enni kezdtem.
Azt mondom, enni, pedig szinte zabáltam – még szerencse, hogy Kiril nem volt ott, mert akkor egyből leromboltam volna az első benyomást, így viszont a kecske is jól lakott, a káposzta is megmaradt.
Hamarosan feljött újra a nő, hogy kicserélje a vizet, nem sokkal később pedig Kiril is megérkezett, én viszont addigra már ágyban voltam, jól betekerve a takarómba.
- Nyugodtan gyere be. – Eresztettem be, mikor kopogott. - Kimehetek, ha szeretnéd, míg fürdesz, de... nem vagyok az a leskelődős fajta. – Mosolyogtam rá, ahogy a dézsára nézett, ezzel újabb belső harcot elindítva benne – de ebben ezúttal én vesztettem.
- Öhm... sajnálom, de ha véletlenül felém néznél, olyan nyomokat látnál a testemen, amilyennel egy fiatal hölgynek sem szabadna soha szembesülnie.. Gyors leszek, ígérem, csak pár perc. – A fenébe… így sehogy se jutottam előrébb a nyomozásban, hogy mi is ő. - Elég, ha az ajtó elé kiállsz, és várod, amíg szólok.
- Óh. – Nyögtem fel csalódottan, majd felálltam, testemen a körbetekert takaróval. - Nos, kibírom. – Gyors léptekkel kisétáltam, becsuktam az ajtót, és tanakodni kezdtem.
Mit rejtegethet a testén – ha sárkány, akkor a tetoválást, ha flügel, nagyjából semmit, ha ex machina, akkor azt, hogy talán nem is fürdik, csak átdörzsöli magát valami tisztító, rozsdátlanító géllel. Amennyiben flügel, miért nincsenek szárnyai? Talán valaki lepecsételte, ezért a gonosz kisugárzás. - Elégedetten bólogattam a gondolatmenetem nyomán. Most, hogy van egy csomó spekulációm, még mindig nem vagyok előrébb.
Hamarosan szólt, hogy bemehetek, én pedig egyből éltem is a lehetőséggel.
- Jó étvágyat. – Biccentettem neki, ahogy elhelyezkedtem az ágyamon, felé fordulva. Többször is végigmértem őt és a szobát, menekülési utak után kutatva, és miután megtaláltam a varázsszámú ötöt, lehunyhattam a szememet.
Miután Kiril végzett az étkezéssel, eloltotta a fényeket, és ő is elhelyezkedett az ágyán.
- Azt hiszem, ideje kipihennünk magunkat holnapra. – Hümmögve osztottam a véleményét, ahogy átöleltem a takarót, és csukott szemmel tanakodtam.
Ki kell derítenem, mi ő, és miért van emberek között – gondolom, azért, mint én, így viszont őt óvatosan kell ugródeszkának használni. Meg persze nem árt az se, ha nem alakítok ki vele közelebbi kapcsolatot; mind tudjuk, hogy az egy kötél…
Persze, az álom nyomása egy idő után erősebb volt, mint a kíváncsiság - de tudtam, hogy nagyon oda kell figyelnem...

Időm mint a tenger... bezárva egy csészébe.

Cerys és Kiril: Az egyértelműen látszik, hogy a faluban elég nagy gond van, de senki nem tud semmit. Ha elmentek a rendfenntartóhoz, ők sem tudnak semmit, csak annyit, hogy teljes családok tűnnek el, már már nyomtalanul. ( Összesen 7 család érintett. ) A dolog különlegessége, hogy a szülők holttesteit megtalálják, a gyermekekét sosem. Átnézhettek több helyszínt amennyiben akartok, de nem találtok mást, csak vérfoltokat és pusztítást. Különös módon, amennyiben a házban volt gyerekszoba az szinte minden esetben sértetlen maradt. A kérdés itt már csak az, hogy ha életben vannak a gyerekek, akkor hova tűntek? Estefelé van már, talán fel is adtátok a keresést Kiril barátja után, amint megpillantotok egy rongyos fiút, aki a házak mellett lopakodik, az erdő irányába. Amikor megállítjátok, talán feltűnik, hogy teljesen önkívületi állapotban van s egy kés van nála. Szótlanul akar tovább haladni az erdő felé és ellenáll, amennyiben megfogjátok. El kell döntenetek, hogy követitek, vagy elviszitek a rendfenntartóhoz. Postotok itt véget ér.

Roderick: Te ugyanúgy nyomozásba kezdesz, de te sem jutsz többre, mint a többiek. Este van már, amikor a rendfenntartó értesít, találtak egy holttestet. Postod akkor ér véget, amikor elmész és megvizsgálod. A részleteket tudod.

Kérdés-t, óhaj-t, sóhaj-t, panasz-t PÜ-ben várok. További Kellemes ünnepeket és Boldog Új Évet.

Határidő: 2015.01.02. Péntek

A szobában hideg volt, mikor lefeküdtem, ám magamhoz térve mégsem éreztem kihűlve testem. Bizonyos részeim persze fáztak, ám a hátam, s oldalam kellemesen meleg volt, puha tapintás óvta a ridegségtől.  
Ahogy egyre inkább magamhoz tértem, annál több különlegességet fedeztem fel helyzetemmel kapcsolatban. Erős esőillat ostromolt, selymes bőr érintését éreztem sajátomon, ingemtől kigombolt mellkasomon pedig egy női kéz pihent.
Kellemes bizsergés lett úrrá rajtam, pár erősebb ingerrel párban járva… Ám mindennek ellenére, a meglepetés érzete sem maradt el. ~ Biztos vagyok benne, hogy egyedül feküdtem le erre az ágyra, elhatározva, hogy éberen fogok aludni…
- Katherine... ? – Kérdeztem rá halkan, végigsimítva a rám fonódó kart.
Csak reménykedhettem egy pozitív reakcióban, hisz ha még csak nem is Kath van mellettem, rögvest mérgek hatására gyanakodtam volna.
- Máris reggel lenne...? – Nyögte erőtlenül, majd tarkómba nyomta arcát.
A mozdulatába erősen belebizseregtem, és bár kétségkívül jól esett, rögvest fel is ültem a sok inger és kérdés hatására.
- Katherine... te mikor...? – A lány második reakciója már kevésbé volt nyugodt, ahogy magához eszmélt önkénytelenül is ugrott egyet.
- Mit keresel az ágya- ... mit keresek az ágyadban?! – Kérdezte fennhangon, majd egy puffanással folytatta.
Halk, aranyos sikkantással a fejére esett, ahogy megismerkedett a padlózattal.
- Nem tudom... – Vallottam meg őszintén. - Hé, jól vagy? – Másztam négykézláb magam is az ágy szélére, hogy felmérhessem, történt-e nagyobb kár.
Kath elég szerencsétlenül ért földet, nemcsak halántékát verte be, de utána még hátát is, ahogy tovább csúszott.
- Nem, ez... ez fájt... – Igen, ezen a ponton már egyértelműnek vettem. - Nagyon...
- Ó... – Szálltam le én is a fekvőalkalmatosságról, felhagyva ingem begombolásával. Bár csak kettőt sikerült a helyére csúsztatnom, helytelennek éreztem azzal foglalatoskodnom. - Nem tudod... Történt valami az éjszaka? – Nyújtottam neki jobbom.
- Valami? – Simogatta sérülését, miközben felhúztam. – Alva jártam volna netán...? Nem tudom.
- Szokásod?
A lány már tegnap is gyanúsnak tűnt, és valahogy a különös ébredést se tudtam elhelyezni magamban. Mi oka lett volna hasonlóra? Nem ölt meg, még csak ki sem rabolt… Sérüléseket sem éreztem a testem felületén, mérgek hatása is elmaradt. ~ Tényleg csak véletlen történt volna? A korábbi viselkedése alapján túl nagy véletlen lenne. De amíg mást nem csinál, nincs okom a kelleténél erősebb bizalmatlanságot táplálnom az irányába…
- Nem igazán, de mindenkivel történhetnek furcsa dolgok. – Mosolyogta kissé fájdalmasan, mikor is észrevettem, hogy nehezen tudja levenni tekintetét az alsómról. - Elnézést, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztalak ezzel az egésszel.
Ó, szóval ezért volt az a görcsös érzés odalent… Megint csak a testi izgatottság, és a vérem, aminek nincs jobb dolga…
Amíg voltak szárnyaim, ennél jóval nehezebb volt hasonló állapotba érnem. ~ Tényleg? Vagy csak szokatlan a közeli, intim érintkezés egy csinos nővel? Nehéz megmondani…
- Semmiség... Az alvajárás akaratlan cselekvés... – Hadartam, s próbáltam minél hamarabb másra terelni a figyelmet. - A legjobb lesz, ha átmegyek a másik szobába átöltözni, Erick-ék már biztosan elkészültek. – Kapkodtam össze utazóruháim az egyik szekrényről.
- Rendben... aztán elkezdjük a nyomozást? – Már meg se próbáltam Kath szemébe nézni.
- Ühüm... – Bólintottam, majd magam mögött is hagytam a szobát.
Szerencsére Erick-ék már elhagyták saját hálójuk, így ott nyugodtam átvehettem a ruháimat. Persze, a hiányuk azt is jelezte, miszerint mi Kath-el a kelleténél tovább aludtunk, ők pedig nélkülünk vágtak neki a nyomozásnak. Ez kellemetlen gondolat volt, ám közel sem annyira, mint pár perccel korábbi élményem. El kellett felejtenem, és ennyi…
Könnyű, barna bőrnadrág; hasonló szabású, hosszúszárú kabát; szöveting; és fémcsatos öv alkotta a szélhez és porhoz tervezett ruházatot, kiegészítve egy pár magasított, vastagtalpú csizmával.
Készülődésem végeztével a fogadó közös helyiségébe sétáltam, ahol azonban csak a pultos, és egy, az éjszakáról ott ragadt iszákos várt rám, ki már nem halogathatta sokáig kidobatását.
Üres asztalt így nem volt nehéz találnom, és szerencsére társaim is megérkeztek hamarosan.
Kath mindössze pár percet váratott magára, mielőtt elegánsan lesétált ő is a lépcsőkön. Csak lopva pillantottam gyönyörű alakjára, hisz tova kellett űznöm a kínos emlékeket.
A lány is helyet foglalt mellettem, és viszonylagos csendbe vártuk ki, míg Erick és Serah beléptek a főbejáraton, ránk körülbelül fél órára érkezve.
- Sziasztok! – Köszönt viszonylagos jókedvvel a fiú, mire visszaintettem neki.
Lány kísérője csendben maradt, amit kissé csodáltam. Persze, sosem volt az a beszédes típus, de az udvariassági formáknak eleget szokott tenni. Ám akkor csak rideg, csendes szemeivel „köszöntött” minket. ~ Esetleg megpróbált felkelteni minket, és meglátta, ahogy Kath és én egy ágyban aludtunk? Elég csúnya félreértés, amit Erick persze sose hozna fel, de még ő is furcsállja valószínűleg, hogy ilyen hamar idáig jutottunk egy idegen lánnyal… Nos, ezt nem árt majd tisztáznom.
- Mivel korán keltünk, elnéztünk a helyi seriffhez, hátha tud valamit Iris eltűnésével, esetleges hollétével kapcsolatban.
- És...? – Sürgettem folytatásra társam, hisz idejét láttam a megannyi közjáték után végre nekilátni valós feladatunknak.
- Megtudtuk, hogy eddig már összesen hét családot "látogatott meg" a helyi gyilkos. A tetemeket mindig megtalálták, kivéve a gyerekekét. – Még ha kevesen is voltunk az előcsarnokban, a fiúnak volt annyi esze, hogy csak halkan, óvatosan közölje velünk mindezt, elkerülve a feltűnést. - Ennél többet még nem tudnak. Ugyanakkor rávettem az emberünket, hogy árulja el, pontosan mely házakban történtek a tragédiák, és mint a Királyi Egyetem hallgatóinak, jogunkban áll ott körülnéznünk, hátha segíthetünk.
Csend vette át uralmát kis társaságunkon, így idejét láttam átgondolni teendőinket. Erick nyilvánvalóan a véleményemre várt, Kath a segítő szerepét töltötte be, azt pedig nem láttam valószínűnek, hogy Serah megszólalna.
- A legjobb az lenne, ha két csapatra válnánk, és úgy vizsgálnánk meg az összes helyszínt. A végére, ha lesznek hasonlóságok, azokat úgyis összekötjük majd, és így hamarabb végzünk. – Egyszerű felvetés volt, ám még csak az út elején jártunk, így feleslegesnek véltem a bonyolítást.
- Igen, ha alaposak vagyunk, talán észreveszünk valamit, amit a helyiek nem. Jelenleg egyébként sincs semmilyen más nyomunk. – Tette hozzá Erick. - Ide vannak leírva, hogy pontosan merre történtek a bűntények. Ha végeztünk, ugyanitt találkozzunk. – Tépet ketté egy papírlapot, melynek alsó felét a tenyerembe nyomta.
Pár gyors pillantással felmértem a helyszíneket, ám többre nem méltattam őket, hisz vajmi keveset mondtak a számomra ismeretlen utcanevek. ~ Majd út közbe megleljük őket.
- Velem tartasz, Katherine? – Fordultam a fekete hajú lány felé kérésemmel.
- Persze. – Felelte könnyed mosolyával. Volt valami baljóslatú, mégis csábító, hívogató esszencia abban a mosolyban.
Mondhatni, részben azért is akartam Kath-el egy csapatba kerülni, mert a gyanús jelek ellenére élveztem a közelében lenni. Persze, ennél összetettebb okok is álltak a hátam mögött. Erick és én valószínűleg hasonló következtetéseket fogunk levonni a helyszíneken, ha tényleg ugyanaz a gyilkos járta végig őket, így szükségtelen kettőnknek ugyanazon a helyen lennie. Ha pedig valami baj történne, neki ott lesz Serah, nekem pedig Kath, aki sejtésem szerint igencsak megállná a helyét a közelharcban.
- Sok sikert! – Fiú társunk ennyiben ki is fejezte egyetértését, majd Serah-val újfent elhagyták a fogadót.
Mi sem maradtunk le sokkal mögöttük, az utcákra érve, pár útbaigazítás segítségével ráleltünk első helyszínünkre, melynek ajtajára egy „Belépni tilos, gyilkossági helyszín!” cégert szegeltek fel, a helyi seriff aláírásával.
- Ez lesz az... – Jelentettem ki az egyértelműt.
Lány kísérőm nem felelt, pusztán felnyitotta az ajtót, majd nyugodt szívveréssel belépett a faházba. Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem egy átlagos vándor ő. Túl könnyen kezelte a gyilkosság tényét, valószínűleg már volt köze néhányhoz, ki tudja, milyen értelemben. Ugyanakkor, amíg mellettem áll, ezt nem fogom felróni neki.
Az első helyiség, amely elénk tárult, egy nappali volt, onnan nyílt bejárat az összes szobába, konyhába, s kamrába.
A mennyezet és a vakolat pókhálószerű repedések egész hálózatának szolgált alapzatául, a közeli fenyvesekből faragott berendezési tárgyak legtöbbje eltörött, s vércsíkok szennyezték őket, valamint a díszítésként használt szöveteket. Testeket persze nem láttam, azokat valószínűleg már elvitték.
- Hát, ez nem éppen profi munka... – Fintorogtam, bele sem gondolva Durzo mégis mennyire fakadna ki mindezen. - A pusztítás nyomai ellenállásra utalnak, szóval a gyilkost megláthatták a végkifejlet előtt, de nem tudták megállítani. A tolakodás mértéke brutális lehetett, vagy csak az elkövető erejének eredménye mindez... – Túlságosan használható nyomra azonban nem bukkantam, mindez annak volt a hátránya, hogy nem mi voltunk ott először.
- Nyomozónak vagy gyilkosnak készülsz, hogy ilyen mély tapasztalattal beszélsz? – Kérdezett rá Kath mosolyogva, bár nem tudtam, komolyan bókolt-e, vagy csak szarkasztikus volt.
- Kérlek, ezek csak alapvető következtetések. – Mosolyogtam vissza rá. - Aztán lehet, csak össze-vissza beszélek a sötétben tapogatózva... – Hagytuk magunk mögött a nappalit, csakhogy ahhoz hasonlóan lepusztított helyiségeken sétálhassunk keresztül.
- Nyilván lehet. – Ekkor már tényleg nem tudtam, hogy értékeli-e a munkámat, vagy csak szórakozik velem a mosolya mögött. - Na ez... furcsa. – Lépett be a következő szobába.
A kíváncsiság persze hamar elkapott, így gyorsan a lány után siettem.
- Ó... – Vettem szemügyre a feltételezhető gyerekszobát.
A helyiség festett vakolata, apró bútorai, faragott ágya, ágyneműi, ruhái, de még játékai is mind sértetlenek voltak, leszámítva egy-két felborult tárgyat.
- Még ha a gyilkos itt is ütközhetett a legkevesebb ellenállásba, ez akkor is különös. Talán a többi helyiséget csak figyelemfelhívásból dúlta fel, hogy ez utána kitűnjön a sértetlenségével. Valamire utalni akar... Kényszercselekvés? – Gondolkodtam hangosan, miközben jobban szemügyre vettem a környezetet.
Persze, az eset szempontjából túl fontos eszközökre itt se bukkantam, de tekintetem mégis megakadt egy gyurmából formált, gyermeteg, angyal küllemű „szobron”.  
- Vagy...? – Szólalt fel lány kísérőm is. - Áh, semmi. Talán itt történtek olyan dolgok, amiről el akarja terelni a figyelmet. Az is lehet persze, hogy ez nem jelent semmit, csak épp így jöttek ki a dolgok... a többi helyszínt is be kéne járnunk. – Találgatott ő is. ~ Nem. Ha innen akarná elterelni az elkövető a figyelmet, semmiképp sem emelte volna ki ezt a helyet a sértetlenségével. Minden rendfenntartó ezt a szobát vizsgálná át a legjobban. Talán valami nincs rendben a gyilkos elméjével, ha a gyerekekről van szó. Pedofil hajlamú erőszaktevő volna, vagy hasonló? Esetleg… valamiképp felhasználta a kölyköket, és innen indultak a bűntények? Találgatásnál többet nem tudok még tenni, túl kevés az információ.
- Ja... – Többet nem volt kedvem mondani, minden lehetséges eshetőségtől felfordult a gyomrom.
Az angyalfigurát elraktam kabátom belső zsebébe, majd Kath-el az oldalamon magunk mögött hagytuk a lakóházat.
Majd napnyugtáig vizsgáltuk a következő helyszíneket, ám újat azok sem voltak képesek nyújtani számunkra. Mindenhol ugyanazok a jelek ismétlődtek.
Kicsit sem lepett hát meg, mikor a fogadó előtt, Erick ugyanazon információkat közölte velünk, melyekre mi is rájöttünk. A nyomozás első fázisa megfeneklett, talán vissza kellett volna térnünk a seriffhez...
- Szerintem nem túl normális, hogy ilyen későn egy gyerek egyedül mászkál... ilyen körülmények között meg pláne. – Adta tudtomra Kath, miután megrángatta kabátujjam.
Ujja iránymutatását követve én is kiszúrtam az épületek árnyékában settenkedő, koszos rongyokban mocskolódó kölyköt, kinek szemei vadállatias ösztönöktől ragyogtak az elhaló napfényben.
- Ó...
Serah a tettek mezejére lépett volna, ám alig tett meg egy lépést, mire a szőke fiú megfogta vállát.
- Hagyd... – Állította meg. - Mindjárt összeesik, de a szemei határozottak. Azt sugallják, hogy valahová el akar jutni mindenáron, valamit el akar intézni.
- Amúgy is sok furcsaság lengi körül a gyerekeket az egész ügyben. – Értettem egyet. - A kölyök úgy néz ki, mint akit valamiféle állati ösztön mozgat egy zsinóron. Értelmetlen lenne az útját állnunk, vagy kikérdeznünk. Bármennyire is kegyetlenül hangzik, úgy a leghasznosabb a számunkra, ha megtudjuk, mit akar ennyire... – Tényleg számító, és erkölcstelen cselekedetnek számított, hogy nem vittük azonnal orvoshoz a gyereket, ám az ő feltűnése új fénybe helyezte az ügyet, és egy talán soha vissza nem térő alkalommal kecsegtetet. Nemcsak Iris élete volt már a tét, de még vagy fél tucat másik kisgyereké.
Minderre Erick is hamar rájött, és biccentéssel fejezte ki beleegyezését.
- Akkor kövessük halkan és diszkréten. Bár, amennyire el van varázsolva, gondolom, észre se fog minket venni. – Kath is hamar túllépte az erkölcsi gátakat, majd kecses mozdulatokkal követni kezdte a kiskölyköt, akár a türelmes, árnyékokban osonó róka tenné azt egy sérült őz után vetemedve. ~ Elég törékeny a kedves mosoly álcája…
- Az erdőbe beérve tartsátok majd nyitva a szemeteket. – Hallatta először hangját aznap számomra Serah, ráébresztve engem is a helyzet komolyságára.
Kath haladt elől, utána Erick és Serah párosa egymás mellett, míg én leghátul, mikor beléptünk az erdőbe. Bár nem kételkedtem abban, hogy a fekete hajú lányt követve nem fogunk lemaradni a gyermek nyomáról, mégis kényelmetlennek éreztem ezt a formációt, tekintve sereghajtó szerepem. Nem akartam én lenni az, akit először hátba szúr a gyilkos, márpedig erre elég nagy volt az esély… Megpróbáltam minden érzékem a lehető legélesebben tartani, ahogy egyre beljebb haladtunk a fák gyűrűjében.

Forróság… biztonság… ez minden, amire gondolni tudok, ahogy szép lassan próbálgatom kinyitni szemeimet. Ám azok még leragadnak, az álom erőlködve rángat vissza a burokba, ahonnét kitörni akarok már.
Arrébb próbálom húzni a kezeimet, de azok nehezen mozdulnak, ujjaim finom, forró anyagon siklanak. Mi lehet ez? Bőr?
A bizarr gondolatot hamar elhessegettem, inkább nyöszörögve túrtam fejemet az akadályba, amely előttem tornyosult.
- Katherine... ? – Egy simítás a karomon, Kiril közeli hangja… Elaludtam volna, ő pedig ilyen lágyan ébresztget? - Halk sóhajt eresztettem el, miközben lágyan nyújtózkodtam.
- Máris reggel lenne...? – Újra belefúrtam az arcomat a valamibe, ami előttem volt; a takaróm lehetett…?
- Katherine... te mikor...? – A barikádom hirtelen eltűnt mellőlem, mire felpattantak a szemeim, és Kirilt láttam kirajzolódni magam előtt. Hirtelen én magam is felültem, és elhátráltam tőle.
- Mit keresel az ágya- ... mit keresek az ágyadban?! – Emeltem fel a hangomat, és igyekeztem volna még tovább hátrálni – de a kezem a levegőt markolászta, én pedig hamarosan közelebbi viszonyba kerülhettem a fapadlóval, ami, meg kell, hogy mondjam, nem volt túl kényelmes. Sajogva próbáltam magamhoz térni, ahogy tekintetem újra a fiút kereste, aki persze még az ágy komfortját élvezte.
- Nem tudom... – Felelte tanácstalanul, habár ez nem nagyon segített a helyzetemen. Ekkor persze bevillant egy apró kép: Fiina. - Hé, jól vagy? – Kukkantott ki az ágy széléről négykézláb, én pedig, ahogy húzott le a súlyom, lejjebb csúsztam a földön. Az elf lány kitöltötte a gondolataim, tudtam, hogy valamiképp köze van ehhez, bosszú, amiért nem biztosítottam neki alvóhelyet. Persze, muszáj volt válaszolnom valamit…
- Nem, ez... ez fájt... – Feleltem őszintén, néha felsziszegve; ezzel nyomatékosítva a mondanivalómat. - Nagyon...
- Ó... – Kiril örömömre lemászott az ágyról, törődése furcsa melegséggel töltött el, és persze könnyed naivitással is. - Nem tudod... Történt valami az éjszaka? – Felém nyújtotta a kezét, én pedig örömmel elfogadtam azt; reggel volt, már akkor fájt mindenem, szóval semmi kedvem nem volt magamtól feltápászkodni…
- Valami? – Sziszegve cirógattam a fejemet, ahogy ő nagy erővel felrántott a földről, majd megállapodtam egyhelyben. Egy kissé remegett, nem volt valami biztos kezű, de úgy tűnt, azt a kevés erőt legalább jól osztotta be, amije volt. – Alva jártam volna netán...? Nem tudom. – Pedig Fiina bosszújának gyanúja pont elég volt. Valószínűleg azzal telt a fél éjszakája, hogy fennmaradt, és mindkettőnket mély álomba taszított, majd engem odairányított Kirilhez, hogy aztán kínos pillanatokat szerezzen nekünk. Sikerült…
- Szokásod? – Nyilván nem volt az. Gyorsan végignéztem a fiún – a hanyagul begombolt ingje által belátást nyerhettem a szálkás testére, illetve arra, hogy az alvónadrágja talán nem olyan vastag, mint kéne lennie, és emiatt láthattam, hogy Kiril mennyire örült az ébredésnek…
- Nem igazán, de mindenkivel történhetnek furcsa dolgok. – Mosolyogtam, és tekintetem akaratomon kívül is vissza-visszavándorolt a tetszetős kiállásra. - Elnézést, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztalak ezzel az egésszel.
- Semmiség... Az alvajárás akaratlan cselekvés... – Hadarta hirtelen, bizonyára elkapta egy kósza tekintetemet. Ó, hát lebuktam… Végül is, rossz kislány voltam, haha… ahj, de korán van még… – Fáradtan túrtam bele hátulról a hajamba, hogy jobban magamhoz térjek. - A legjobb lesz, ha átmegyek a másik szobába átöltözni, Erick-ék már biztosan elkészültek. – Hirtelen fel is kapta a ruháit, egyből szinte indulásra készen, én pedig már-már késztetést éreztem arra, hogy lebiggyesszem az ajkaim, és játszadozzak még vele egy kicsit.
- Rendben... aztán elkezdjük a nyomozást? – Végül lemondtam a dologról, hisz annyira zavarba hoztam az ifjút, hogy már a szemembe se mert nézni, feje csoda, hogy nem füstölgött, olyan forró lehetett. A vörösségéről, mely a mellkasáról kúszott fel az arcára, már nem is beszélve…
- Ühüm... – Bólintott, és egyből kilépett a szobából. Én érdeklődve néztem ki az ablakon, átkutattam a szobát, de Fiina valószínűleg a gonosz terve után valóban célba vette a közeli települést.
Levetettem hát a hálóingemet, ügyelve, hogy ha Kiril esetleg benyitna, mindenképpen rálásson testem előnyös feleire; ám ez nem következett be, így egy idő után csak gyorsan magamra kaptam a lovaglóruhát, a köpenyt viszont a helyén hagytam, nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá.
Hamarosan tehát én is lesétáltam a lépcsőkön, és helyet foglaltam az asztalnál, melyet Kiril lefoglalt nekünk. Én magam csak érdeklődve nézelődtem, hátha történt valami változás, ezúttal nem akartam az ifjúnak kellemetlen pillanatokat okozni. Nem sok idő telt el, amíg befutottak Kiril barátjai is; talán fél óra, addig pedig tökéletes elfoglaltságot nyújtottak nekem a fából lévő falon futó barázdák mélyedései és mintái.
- Sziasztok! – Köszönt nekünk a mindig-vidám Erick, a mögötte kullogó Serah viszont csak csöndesen gyilkolászott a tekintetével. Bizony, nem viccből pártoltam át a minap Kiril szobájába…
- Mivel korán keltünk, elnéztünk a helyi seriffhez, hátha tud valamit Iris eltűnésével, esetleges hollétével kapcsolatban.
- És...? – Unatkozva elfújtam egy tincset az arcomból, és igyekeztem nem a lány szemeibe nézni. Nem tudom, vajon azóta hányszor és mennyiféleképp ölt meg engem, de most épp a zsigerelés járhatott az eszében, abból ítélve, ahogy tekintete le-letévedt a hasamra.
- Megtudtuk, hogy eddig már összesen hét családot "látogatott meg" a helyi gyilkos. A tetemeket mindig megtalálták, kivéve a gyerekekét. – Ahogy elkezdte monológját, hangját lejjebb vitte, ám néhányan, kik reggel még a fogadóban lézengtek, így is felfigyeltek a szavára, és aggódva pillantottak egyből tovább. - Ennél többet még nem tudnak. Ugyanakkor rávettem az emberünket, hogy árulja el, pontosan mely házakban történtek a tragédiák, és mint a Királyi Egyetem hallgatóinak, jogunkban áll ott körülnéznünk, hátha segíthetünk. – Rövid csend állt be; én magam nem kívántam megszólalni, úgyis csupán azért verődtem a csapathoz, hogy kisegítsem őket, Serah el volt foglalva azzal, hogy változatosabbnál változatosabb módokon nézzen rám csúnyán, a két fiú pedig azt latolgatta, melyikőjük szólaljon meg előbb.
- A legjobb az lenne, ha két csapatra válnánk, és úgy vizsgálnánk meg az összes helyszínt. A végére, ha lesznek hasonlóságok, azokat úgyis összekötjük majd, és így hamarabb végzünk.
- Igen, ha alaposak vagyunk, talán észreveszünk valamit, amit a helyiek nem. Jelenleg egyébként sincs semmilyen más nyomunk. – Érdeklődve néztem a fiúkra, mikor már el mertem emelni a tekintetem a lány közeléről. Már csak észrevettem volna, ha valahogy az életemre akar törni… - Ide vannak leírva, hogy pontosan merre történtek a bűntények. Ha végeztünk, ugyanitt találkozzunk. – Kiril kezébe nyomta a papír fecnit, én pedig érdeklődve pillantottam rá.
- Velem tartasz, Katherine? – Fordult felém, én pedig egyből örömmel elmosolyodtam; még leszámítva a vicces ismerkedési játékainkat is inkább vele lettem volna, hisz Erick közelében csak kínos beszélgetések és egymás mellé haladó társalgásvonalak folytak volna, míg Serah talán véletlen megkóstoltatja velem a pengéjét. Persze utóbbit az ember nem hagyja szó nélkül, de egy ilyen esetet nehéz is kimagyarázni később a barátainál…  
- Persze.
- Sok sikert! – Hamarosan fel is karolta női társát, aki így kénytelen volt elszakítani tekintetét rólam, én pedig fellélegezhettem. Persze, mi is utánuk indultunk, csak a saját helyszínünk felé, melyet persze könnyű volt meglelni; egy tábla az ajtaján jelezte, hogy tanácsos távol maradni.
- Ez lesz az... – Jelentette ki a nyilvánvalót, majd elé vágtam, és benyitottam a házba. Nem volt időnk habozni, hisz emberek tűnnek el s halnak meg, ideje volt pontot tenni az ügy végére.
A nappaliba léptünk be, onnan pedig több más szoba is nyílt; de a legérdekfeszítőbb dolog akkor az volt, hogy milyen gyatra gyilkossági helyszín volt ez. Persze, egy gyilkos –már, ha feltesszük, hogy egyedül volt– nem bánik el könnyen két vagy több felnőttel, de akkor nyugodtan settenkedhetett volna, vagy bármi… valószínűleg ezzel groteszk módon fel akarta hívni magára a figyelmet, habár, hogy miért, arra ötletem se volt.
- Hát, ez nem éppen profi munka... – Szólalt meg Kiril, és úgy elmélyedtem a részletekben, hogy egy pillanatra ki is hagyott a szívem. - A pusztítás nyomai ellenállásra utalnak, szóval a gyilkost megláthatták a végkifejlet előtt, de nem tudták megállítani. A tolakodás mértéke brutális lehetett, vagy csak az elkövető erejének eredménye mindez... – Furcsa volt, hogy egy átlagos „ember”, aki valószínűleg nem több, mint katona vagy egyetemi hallgató, ilyen behatással tudjon beszélni egy gyilkosságról. Persze, a tényeket bárki meg tudja állapítani – de az ő hangjában valami más bujkált, szakértelem talán.
- Nyomozónak vagy gyilkosnak készülsz, hogy ilyen mély tapasztalattal beszélsz? – Mosolyogtam rá gyanakodva, hátha kiszedek belőle valami, akár a mimikájából, vagy hangszínéből.
- Kérlek, ezek csak alapvető következtetések. – Viszonozta gesztusomat, de semmi más nem jött le az arcáról; még meglepettség, vagy sértettség se, esetleg elteltség, hogy valaki bókolt neki. Talán épp ez tette őt még gyanúsabbá… - Aztán lehet, csak össze-vissza beszélek a sötétben tapogatózva... – Egy következő szobába tért át, én pedig kecses léptekkel tartottam az iramot.  
- Nyilván lehet. – Feleltem elgondolkodva; talán nem kellett tovább firtatnom a tovább. - Na ez... furcsa. – Szóltam, ahogy beléptem a következő szobába; az előzőekkel szemben ez nem volt feldúlva, sőt, maga volt a nyugalom szigete. Ez a helyszín egyre groteszkebbnek tűnt.
- Ó... – Ő is odaért mögém, és látszólag tüzetesen végigvizsgált mindent. Én is így tettem, de nem láttam semmi gyanúsat. - Még ha a gyilkos itt is ütközhetett a legkevesebb ellenállásba, ez akkor is különös. Talán a többi helyiséget csak figyelemfelhívásból dúlta fel, hogy ez utána kitűnjön a sértetlenségével. Valamire utalni akar... Kényszercselekvés?  
- Vagy...? – Nem sok ép gondolat járt ezzel kapcsolatban a fejemben, ami azt illeti. - Áh, semmi. Talán itt történtek olyan dolgok, amiről el akarja terelni a figyelmet. Az is lehet persze, hogy ez nem jelent semmit, csak épp így jöttek ki a dolgok... a többi helyszínt is be kéne járnunk.
- Ja... – S szűkszavú válasza után el is indultunk; ám a többi helyszínen se találtunk több dolgot, sőt, pont ugyanezen problémákba ütköztünk.
Visszatértünk hát közös találkozópontunkhoz, s sajnos Erick valamint Serah se tudott új információkkal szolgálni számunkra.
Éppen jó szokásomhoz híven felmértem a környezetemet, mikor egy kis alakra lettem figyelmes, amint eltűnni készül az utcákról.
- Szerintem nem túl normális, hogy ilyen későn egy gyerek egyedül mászkál... ilyen körülmények között meg pláne. – Rángattam meg Kiril ruhaujját, másik kezemmel pedig a célszemély irányába mutattam.
- Ó...
Serah már lépett volna, mielőtt Erick megfogta a vállát. Bezzeg, ha én tettem volna ugyanezt, már sújt is felém a karddal…  
- Hagyd... Mindjárt összeesik, de a szemei határozottak. Azt sugallják, hogy valahová el akar jutni mindenáron, valamit el akar intézni.
- Amúgy is sok furcsaság lengi körül a gyerekeket az egész ügyben. – Biccentett Kiril egyetértően. - A kölyök úgy néz ki, mint akit valamiféle állati ösztön mozgat egy zsinóron. Értelmetlen lenne az útját állnunk, vagy kikérdeznünk. Bármennyire is kegyetlenül hangzik, úgy a leghasznosabb a számunkra, ha megtudjuk, mit akar ennyire... – Márpedig mások még rosszabbul használhatták fel a kicsiket, így meg kellett engednünk magunknak ezt a kis erkölcstelenséget.
- Akkor kövessük halkan és diszkréten. Bár, amennyire el van varázsolva, gondolom, észre se fog minket venni. – Azzal át is vettem a vezetést a csapatra nézve.
- Az erdőbe beérve tartsátok majd nyitva a szemeteket. – Majdnem összerezzentem a hirtelen hangtól, bár meg se szólalt volna inkább… úgy el tudtam volna felejteni, hogy ott van.
Elindultunk, én mint, seregvezető, s mögöttem a csipet-csapat; nem tagadtam, kicsit ijesztő volt ilyen körülmények között előremenni, de mindenkinek más szerep jut…