Egy

Kényelmesen ringtam Tűzfészken. Furcsa név volt ez egy lónak, gyönyörű arany pej volt, és ami azt illeti, egészen békés természetű; úgy tűnhetett, már azelőtt idomítani kezdték, hogy egyáltalán megszületett volna. Nem értettem, miféle logika alapján aggatták rá ezt a nevet, szóval mindenféle spekuláció született a fejemben, hogy kielégíthessem saját kíváncsiságomat. Sok képzelgés után arra jutottam, hogy nyugodt, mint a tűznek a fészke, mely csak parázslik, ám amikor a szél feltámad, és szükség van rá, hű és vad társsá válik a harcban, fellángol a lelke, tűzre kap a…
- Min tanakodsz, Cerys? - Hirtelen felpillantottam; nem is észleltem, hogy a nagy gondolkodásban már a homlokomat ráncolom, és a gyeplőt markolom.
- Felesleges dolgokon. - Végül is valószínűbb volt, hogy ez is egy fantáziátlan név a sok közül, melyet a vöröses szőre miatt kapott. Száz meg száz ló élhet még ezen a néven. - Még hány óra a következő városig? - Sok mindenhez kellett alkalmazkodnom életemben, a legtöbb pedig gond nélkül sikerült is, de a lovaglás sose szerettette meg magát velem. Hosszú út, sose pihenhetsz igazán, mert folyton dülöngélsz, a kemény nyereg megtöri a bőrödet, és érzékeny részeken nyom.
- Sok. - Felsóhajtott. - Tudtad, hogy van egy város elnevezve Hódító Cerys-ről? Egy régi sárkány, akiről a nevedet kaptad. - Lapos pillantást vetettem felé; sejtettem, hogy őróla neveztek el.
- Na és?
- Na és? Hát ez nagyon király! A lánya alapította, a tiszteletére…
- Egy vén sárkány, akit aztán kivégeztek a Sárkánykirályok, mert túl agresszívan terjeszkedett. - Némaság ereszkedett közénk, sokáig csak a paták dobogását lehetett hallgatni. - Igazából nem ez volt az indok, csupán féltették a hatalmukat. Egy nő, aki hármukat megsemmisíthette volna; nem engedhették meg maguknak. - Belélegeztem. - A nép semmit se csinált, csak tűrte, hogy a három uralkodó háromfelé tépje a nőstényt, aki győzelmet hozott nekik. - Kifújtam a levegőt, és elnéztem a semmibe. Az én földem. Az én népem. - Én nem fogok félbehagyni, amit elkezdtem, Fiina. Nem engedhetjük ezt meg.
- Engedhetjük? Mi? - Lágyan elmosolyodott, fejét oldalra döntötte. Összepréseltem a számat, mert még számomra, egy nőnek is túl édesnek, túl vonzónak hatott; szemeiben persze mágia csillogott.
- Nos, ha eddig nem tudtalak lerázni, már nem is próbálkozok. - Vállat vontam, az égre néztem. Viharfelhők gyülekeztek.
Lehunytam a szememet, és hagytam, hadd ringasson el a ló, hadd emlékezzek olyan időkre, melyek már elmúltak.
Már legalább harmadszor rontottam ki a házból azon a héten, és bár eleinte még dühös voltam, addigra már eluralkodott rajtam a közöny. Egyszerűen csak nem akartam ott lenni, nem akartam hallgatni „szüleim” csacsogását.
- Fiina, kérlek, gyere vissza! - Szólt utánam egy velem egykorú fiúgyermek, képtelen vagyok felidézni, ki; régi testvér, barát, vagy csak a színjáték része, mint minden más?
- Ne hívj így! - Hisztérikus sikoly hagyta el a számat, már nem ideges voltam, ez annál sokkal több volt; felháborodott vádak kapargatták a torkomat, szemeim üvegesen csillogtak.
- Tudod, hogy ez a te neved. - Lágyan szólongatott. Utolért, elkapta a karjaimat, magához fordított és odahúzta arcomat a szájához, hogy odaérinthesse ajkait a bőrömhöz. - Hogy hívnak? - Kérdezte nyájasan.
- Nem úgy, ahogy ti szólítotok. Nem anya és apa az igazi szüleink. Az én nevem nem Fiina Everwarden, és nem vagyok a lányuk. - Dacosan néztem a szemébe, hisz megállított, de már nem ő nézett vissza rám; tekintete halott volt, arca kifejezésmentes.
- Megint azzal az árva lánnyal játszottál, igaz-e? - Szája természetellenes vigyorba torzult, arcának többi része nem mozdult, ugyanolyan élettelen maradt, mint pár másodperccel azelőtt volt. - Azzal, aki a te neveden szólítja magát.
- Minden tudok, te mocskos ribanc. - Igazából az én szám volt mocskos, de ő se tagadhatta, milyen romlott nőszemély. Ennek ellenére a nálam alacsonyabb fiú karja élettelenül meglendült, és olyan erővel csapott arcon, hogy meglepetten hátratántorodtam.
- Hogy beszélsz az anyáddal, kisasszony?!
- Nem. Vagy. Az. Anyám! - Lassan, tagoltan kiáltoztam; az utcán, bárhol máshol már rég úgy néztek volna ránk, mint az idiótákra, de ez nem bárhol máshol volt. A lehető legabnormálisabb kisvárosban voltunk, ami csak létezett. - És szállj ki az öcsémből. - Régi, gyorsan feltoluló emlék. Szóval az öcsém volt – de valódi, vagy csak a színjáték része? - Szegénynek ettől olyan záp az agya. - Megint meg akart ütni, de most gyorsabb voltam. - Tudom, hogy Fiina a lányod. - Újabb ütés az irányomba, én pedig kirúgtam az én drága „öcsikém” lábát. - Tudom, hogy az a gazdag ficsúr, akit apámnak kell hívjak, azért dobta ki, mert nem tudott gyereket nemzeni, de egy sötétbőrű elf gyermek feltűnő lett volna. Tudom, hogy a régi, sötétbőrű elf komornyikot nem csak véletlen baleset érte. Tudom, hogy…
Aztán valami lökés az agyam mélyéről. Valami, ami nem engedi, hogy folytassam a beszédet. Valami, ami az emléken kívüli.
Fiina.
- Nem tudom, mit művelsz, de hagyd abba. - Az „öcsémnek” beszéltem, élettelen szemeinek, de körülöttem a város már leégett, neki hűlt helye, én pedig nem voltam már tizenéves. - Hagyd abba.
- Csak engedd, hogy átfolyjon rajtad. - A suttogását hallottam, de őt nem láttam. Minden változóban volt, személyek szaladtak el előttem, néhányan megvető pillantást vetve rám. Újra átéltem minden gyilkosságomat, az utolsó fényeket a szemeikben, a halálhörgéseiket.
- Miért? - Kezdtem elgyengülni. Utáltam őket, mindet, mert görények voltak, de sose akartam őket újra látni. - Gyűlöllek…
- Meg fogod köszönni. - Vágott közbe lágy hangján, hallatszódott, hogy koncentrál. - Engedd, hogy átfolyjon rajtad, mind.
Valami szép lassan leszorított a földre, de ötletem se volt, mi lehet az. Aztán lenéztem magamra; nem borított ruha, testemen nem kacskaringóztak a tetoválások, ezek helyett karjaimat hátraláncolva térdeltem valami hideg csempén. Nem csak azokon volt persze gúzs, ami megköthetne; a béklyó a lábaimra is szép lassan felkúszott, majd eltakarta előlem a testemet, egészen a nyakamig merészkedett. Alig bírtam mozdulni, fulladoztam, könnyeztem, és kezdtem pánikba esni; nincs ijesztőbb, mint mikor semmi esély a szabadulásra, és érzed, hogy valami baljós közeleg feléd.
- Fiina? Mit művelsz? - A harag kezdett kiveszni a hangomból, átvette helyét a kétségbeesés. - Fiina… - Nem jött válasz, helyette viszont dübörgő lépteket hallottam a messzi távolból. Remegni akartam, de a láncok még azt se engedték.
Körülnéztem, hogy felmérjem a terepet; gondoltam, legalább azt tudnom kéne, mégis, hol halok meg. Körös-körülöttem alkonyati félhomály, és áttetsző csempe, mint talaj, semmi más. Nem voltak tárgyak, minden a végtelenbe veszett, minden mozgásban voltam. Nem értettem semmit. Normális esetben álomnak véltem volna azt, ami történik velem, de valami belső késztetés arra utalt, hogy ez a valóság, és amiben addig éltem, az volt az álom.
A dübörgés erősödött, és szép lassan, egy kitörő viharfelhőből materializálódott valami; kifújtam a levegőt, ezek szerint a levegőt csak képzeltem, a mennydörgés volt az. Persze, jó lett volna, ha a felhő megmarad felhőnek, de nem így történt – hamarosan már egy fenevad sétált felém, kitárt szárnyai a zivatart hordozták magukkal, pikkelyein villámok cikáztak, lila íriszeiben úgy vesztem el, mint más a viharos égben.
Megmerevedtem, minden érzelem kiveszett belőlem, ahogy recsegő ordítását szabadjára engedte. Csak néztem őt kidülledő szemekkel, ahogy veszélyesen közelített, minden egyes lépte, mint egy földrengés, karmai alól szikrák pattantak elő és hunytak ki a levegőben.
Aztán elém ért – néhány rövid méter választott el minket, fejét lehajtotta, hogy szemeink egy magasságban legyenek. A pikkelyein táncoló villámok átugrottak rám, végigfutkosva a láncaimon, felállítva hajszálaim sokaságát.
Egy lökés, melyet a fejem hátuljából érzek.
Lüktetett a testem, olyan volt, mintha megtelnék energiával, és a fenevad egyre közelebb tolta felém a fejét.
Valami erősebb lökés, erőszakos, kiterjed a testemre, megtépi a testemet.
„Hagyd, hogy átfolyjon.” – Megtörtént, és végre olyan helyen voltam, ahol nem érdekelt semmi, csak a pillanat. Most mégis minden újra elromlani látszott.
A lökés kihatott a térre, megtépte a láncaimat, és felemelkedhettem. Nem tudtam pontosan, mi is történik, de az előttem magasló sárkány elkapta a tekintetét.

Felébredtem.
- Katherine! - Sipította egyre hangosabban valami ismerős hang. - Katherine! - Felpattantak a szemeim, és nagy levegőt vettem, olyan volt, mintha akkor lélegeznék először. Tűzfészek teljesen megbokrosodott alattam, majdnem levetett magáról, és csak nyugtatgatás közben tudtam felmérni a terepet; úti banditák ütöttek rajtunk, ahogy a Nap szép lassan lebucskázott a hegyek mögött.
- Hány óráig tartottál eszméletlenül, te hülye?! - Felálltam a nyeregbe és leugrottam, mert nem éreztem magam biztonságban. A lehető legjobb akrobatikával is sikerült majdnem kitörni a lábamat, de legalább álló helyzetbe tudtam magam tornászni utána.
Felmértem, hányan vannak a banditák – ketten maguknál voltak, épp Fiinát igyekeztek lerángatni a lovukról, másik három pedig szintén őt nézte, ám ők meg voltak igézve valami illúzió által. Persze, ilyen dekoncentrált állapotban, pillanatok kérdése volt, mikor szabadulnak fel.
- Csak néhányat. - Sikított egyet, amikor a banditák elengedték a lovát és felém indultak. - Úgy hármat. - Meghökkentem; nem tűnt annyinak, de hát, amikor az ember álmodik, az is csupán pár percnek hat.
Nem volt nálam fegyver, így amikor a két férfi lassan bekerített, nem volt jobb ötletem, mint kitárni a két karomat.
„Hagyd, hogy átfolyjon,”
Valami felszabadult bennem – rég nem ismert érzés volt, olyan, mint amikor az ember egy dallamra kíván visszaemlékezni, és sok sikertelen próbálkozás után a fejébe tódul a ritmus, hirtelen, váratlanul, amikor nem is gondol rá.
Villámok cikáztak végig az alkarjaimon, átugorva ellenfeleim fejére, és robbanásszerűen megsütve a bennük lévő létfontosságú szerveket. Egyszerre hullottak a földre, és követtem őket; hirtelen sokkal gyengébbnek éreztem magam, mintha életenergiám felét csak úgy eldobtam volna magamtól. Lenéztem a karomra; hamvas bőröm helyett fehéresen csillogó pikkelyek köszöntek rám, melyek között apró villámok ugráltak.
Mágia.
- Újra tudok mágiát használni. - Nem hittem el, amit beszélek. Felszabadultam ugrottam egyet, és a levegőben maradtam, mintha eleve odaszülettem volna. Repültem. - Mágiát használok, és sárkánytestrészeim vannak. - Nem tudtam nem mosolyogni; az egész helyzet olyan képtelen volt, valóba ez tűnt álomnak, nem az igézet, amelybe Fiina hajított.
Fiina.
Ránéztem, és ő lágyan mosolygott rám, a három, akivel foglalkozott, eszméletlenül hevert a földön. Leszálltam a talajra, odaszaladtam hozzá, lerántottam a lóról és megöleltem.
- Hogy csináltad? Nem értem.
- A te testedben a mágia áramlását nem csak a lekötő pecsétek korlátozták. Sok lelki gátat építettél fel magadban odabenn - a homlokomra bökött - amiket csak kínok között, hosszú munkával lehet ledönteni. Évek óta dolgozom azon, hogy megrepesszek egy gátat, és lám – sikerült. - Kissé morcos voltam, mert a fejemben kutakodott, de a fáradtság legyűrte ezt az érzést; a sárkányszervek levarázsolódtak rólam, én pedig ledőltem a földre, és elnyúltam rajta.
- Az új lovaglóruhám a te költségeiden áll. - Jelentettem ki kacagva ahelyett, hogy megszidtam volna.

Aranyat kérnék.