Sylia, Skadi:

Sylia, ahogy olvastam karakteredtől nem áll távol az az igencsak élelmes módszer, hogy tehetségével ingyen szállást és ellátmányt szerezzen magának a fogadókban. Ez jól is van így, hisz a fogadósnak is megéri, ha olyanok is betérnek hozzá a szép énekszóra, akik egyébként nem tennék, és ha már asztalhoz ülnek, nyilván rendelnek is.
Ezúttal is így teszel, előadásod nagy elismerést vált ki a középszerű tavernában, így éjszakátok biztosítva van társaddal. A műsornak azonban másféle visszhangja is akad; egy furcsa megjelenésű törpe bárd is kedvet kap a meséléshez, aki eddig csak a tömeg egy szürke pontját képezte.
Ha ismeretes vagy kollegáid világában, könnyen ráismerhetsz a púpos, ragyás arcú, szőrtelen fejű kisemberre, akit a világ bármely királyi udvarában szívesen fogadnának, hisz híre mindig megelőzi őt. - Az alak nem más, mint Druzzen az "Ezerhangú", kinek hárfája bárkit meglágyít, akárcsak kellő időpontokban mézédessé olvadó hangja, ám ha a feszültség kívánja, képes úgy tombolni baritonja, akár a legvadabb tengeri vihar.
Egy zseni ő, nemcsak játékában, de észjárásában is; kinek csak a teste törött. Ma éjjel pedig egy olyan előadást hallat, melynek regéjét csak kevesen ismerik: egy, a világ hajnaláról szóló legendát. Bizony, Riel és Tet előtt más főistenek is voltak, néhányan ismertek, mások kevésbé... Ám ki volt a legelső? Ki teremtette a világot?
Erről a mese csak ködösen beszél, ám az kiderül belőle, hogy ez az isten pusztán 12 lényt teremtett a világra, és egy angyalt, ki az ő oldaláról nézhette a teremtmények fejlődését, és különös életmódját. Ám egy nap az angyal beleunt az egyhangú ürességbe, ráeszmélt, hogy ez a léttér túl nagy, és túl kihasználatlan ilyen csekély számú élővilágnak. Ezért hát megölte teremtőjét, egy olyan fegyverrel, melyet saját lelkéből tépett ki, s ennek egy apró szilánkja állítólag nemrég feltűnt az alvilág egy pontján. Hogy mindebből mi igaz, és mi regényes fantázia, azt talán csak ő tudja, ám nem titkolt szándéka a bárdnak, hogy ezzel a történettel lelkes jelentkezőket toborozzon egy most készülő expedícióra, mely céljául tűzte ki a szilánk megtalálását.
Nos, mivel vándorkereskedőnek csaptatok fel, akik ritka tárgyak után kutatnak, egy ilyen, minden földi vagyont megérő ereklye a rég elfeledett múltból igencsak hívogató zsákmánynak tűnhet.
(A mese előadásának módját és részletességét rátok bízom).

Astrid:

(Karaktered időbeliségének tisztázása érdekében úgy vedd ezt a kalandot, hogy az még a Riel által vezetett megbízásod előtt játszódik).

Hiába keresed eltűnt öcsédet, ő valahogy mindig kicsúszik a karmaid közül, ha úgy érzed, már közel jársz, akkor minden nyoma tovaszáll, és a procedúra újfent a semmiről indul... Bizony, az ilyesfajta kudarcok egy idő után bárki lelkesedését megtörhetik, olyannyira, hogy egyre kapósabbá válik a kétségbeesettebb megoldások felé is.
Így esik meg az, hogy talán figyelmes leszel egy szóbeszédre, amely egy hangos kocsma falai közt jár-kel. A pletykás népek szerint a vámpírok olyasvalamit találtak az alvilágban, amit nem szabadott volna megbolygatniuk, és jobb lett volna, ha inkább örökre rejtve marad... Hogy mi lehet ez a valami? Mindenki mást mond természetesen. Egy isten lelkének darabja, egy apró szilánk az ismeretlen múltból, egy mindenható fegyver, egy puszta kitaláció... Bárhogy is, egy ponton egyeznek a szóbeszédek. Aki megkaparintja ezt az ereklyét, annak olyan képességeket juttat birtokába, melyekről korábban álmodni sem mert volna.
És mit adnak a deus-ok, az expedíció, ami a szóbeszéd felkutatására indul, tőled alig fél napnyi lovaglásra szerveződik. Ugyan, mit veszíthetnél, ha szereznél magadnak egy kis mindenhatóságot? Az öcséd könnyű prédává válna, utána pedig... Nos, az már csak rajtad áll.

Közös:

Több választás is áll előttetek.
Csatlakozhattok a hivatalos expedícióhoz, amely egy, az Acél Felföld határán fekvő "lejáró" peremén szerveződik. A vállalkozást egy régi vágású, gyakorlatias elf vezeti, aki nem hisz az efféle babonákban, és őt csak a térképek kibővítése érdekli. De mivel mások pénzelik az utat (elég nagyhírű felfedező ahhoz, hogy őt kérjék fel), elvállalta a vezető szerepét, még ha neki mások is a céljai, mint a hozzá csatlakozóaknak.
Mint említettem, gyakorlatias, és csak olyan jelentkezőket enged a soraik közé, akik képességei hasznosak lehetnek odalent. Ha azt akarjátok tehát, hogy a jól felszerelt, sok heti ellátmánnyal, és remekül őrzött társulattal együtt vágjatok neki a kalandnak, bizonyítsatok! Hogy miképp, az rajtatok áll; másokon is megmutathatjátok képességeiteket, vagy egyenesen a vezetőnek, kitúrhattok riválisokat, latba vethetitek eszeteket, harci képességeiteket, ügyességeket, bármit...
Hogy mind a hárman, vagy csak néhányan, esetleg senki se csatlakozik a hivatalos expedícióhoz, az rajtatok áll, a lényeg, hogy aki ezen "út" mellett dönt, postját ott fejezze be, hogy a társulattal megindulnak egy kétes barlang bejáratán keresztül az alvilág ismeretlenjébe.
Kép a vezetőről:

Ha saját magatok szeretnétek nekivágni a túrának, arra is lehetőségetek van. Ez esetben mutassátok be a felkészülés menetét, vásároljatok be a megfelelő ellátmányból mindent (Skadi ilyen téren előnyt élvez), esetleg hozzatok be magatoknak olyan NJK-kat, akik segítségetekre lehetnek, és társatokká szegődnek, mert például már jártak az alvilágban... Szárnyalhat hát a fantázia, a lényeg, hogy a magányosabb út veszélyesebb, és kifizetődő lesz a felkészülés alapossága annak, aki mégis rálép.
Aki így határoz, postját szintén ott fejezze be, hogy alámerül a sötétbe...

Persze, az az eshetőség is fennállhat, hogy valakit teljesen hidegen hagy az egész legenda, nem érdekli a vagyon, vagy hatalom ígérete, és inkább folytatja mindennapjait. Ha valaki így érezne, attól annyit kérnék, hogy vezesse le nekem valahogy, miképp jut a karaktere az Acél Felföld peremére, majd ott fejezze be hozzászólását.

Játéktechnikai infók:

Hogy a két csapat összeáll-e egy esetleges háromfős társulattá, az csak rajtatok áll, ahogy az is, milyen mértékben szóródtok szét a lehetőségek közt. Összebeszélni természetesen ér.
A megbízás köreinek száma azon múlik, hogy milyen hosszúságú és minőségű hozzászólásokat tártok elém. (Tehát, ha esetleg sokat akartok írni, de féltek, hogy amiatt lassan haladnátok, ne aggódjatok, mert nagy léptekben akár 3-4 kört alatt is letudhatjuk a kalandot, kisebbekben ennek duplájával).
A határidő 10 nap, de ha hamarabb írtok, magától értetődően én is úgy fogok tenni.

 
 
Teljesen belemerültem abba a feladatba, hogy megtaláljam elveszettnek hitt öcsémet, akihez megannyi út vezetett, s mikor éppen megtalálnám, akkor csúszik ki a karmaim közül. Lassan, hogy egy éve a nyomában vagyok, de mintha viccesnek találná, hogy bújócskázik velem. Tényleg… mi van akkor, ha csak bújócskázik? Áh, ahhoz már elég idős, hogy benőjön a feje lágya, de el kell mondjam, öcsikém, kettőnk között nem te vagy az okosabb!
Kötelességemnek tartom, hogy épségben vigyem haza öcsémet, úgy nem is mernék igazán apám szeme elé járulni, mellesleg nagyon aggódom miatta, hiszen szeretem őt. Csak egyetlen testvérem van, eszem ágában sincs faképnél hagyni.
Persze már kezd fárasztó lenni ez az örökös kergetés, mintha csak azt akarná, hogy egy hatalmas útra csábítson. Ha jól emlékszem, sokszor panaszkodtam neki, hogy apám nem igazán enged a kastély falain kívülre, s csakis akkor engedne el, ha nagyobb okot talál rá, s tessék, most megtaláltuk az okot! Öcsikém, ha mindez így van, nagyon megölelgetlek, ha megtalállak! A hosszú út és a kalandok így még édesebbek, ha erre gondolok, ugyanakkor a sok kudarc tönkretesz és egyszerűen nem tudok újra talpra állni.
A magányos utazás is megvisel, hiszen csak a lovam van mellettem, egy lóval meg nem beszélgetek, mert az úton sok ember hülyének nézne, de hozzáteszem, már megtörtént. Kezdek megzavarodni, nem nekem való az egyedüllét… és az a sötét!
A nap végén jobbnak láttam megszállni egy fogadóban. Pénznek szűkében nem igazán voltam, tekintve, hogy majdnem hetente muszáj hazatérnem az újabb megbízásokért, s azért, mert ott is látják öcsémet felbukkanni, egyébiránt apámnak szinte mindenhol van egy beépített embere, akitől kapok egy kis alamizsnát, hogyha beütne a kratch.
A fogadóban kicsit távol maradtam a többi idegentől, tekintve, hogy egyedül vagyok, másrészről feltűnő is vagyok, de nem azért, mert ilyesmi viszketegségem lenne, egyszerűen nem tehetek arról, ha vörös a hajam, és máshogy nézek ki, mint a többiek. Na persze, még jó, hogy máshogy nézek ki! Szóval, a lényeg, hogy nem igazán kerülök közel félelmetes alakokhoz, mert kirabolnak, én pedig nem vagyok még elég jó a kardforgatásban, ami ilyen téren csoda, hogy még élek.
- … Aztán egy olyan fénylő kis izét találtak, amit nem tudok még én se, hogy micsoda. Csak azt mondják, hogy annak nem ott kéne lennie – fél füllel hallottam, hogy valamiről beszélnek az egyik asztalnál.
- Össze-vissza beszélsz. Szerintem nem létezik. A vámpírok egyszerűen belefulladtak a saját bájitalaikba, attól hallucinálnak ekkorát!
- Ne magyarázz itt, jóember, hallottam a két fülemmel, hogy megtalálták az elveszett szilánkot – szilánk. A szó felkeltette érdeklődésemet. Ha ilyen nagy odaadással beszélnek róla, biztos valami fontos dolog lehet, még ha nem is tudják, micsoda. Ez nekem csak egyet jelent: újabb kaland, és minden bizonnyal újabb felfedezés is.
- Azt beszélik, aki megtalálja, nagy hatalom birtokosa lesz – no, ez még inkább nagyobb fülekre lelt, elefánt lehetnék. Nem mintha érdekelne a hatalom, leginkább a kutatás miatt keresném meg ezt a tárgyat, amiről annyira beszélnek. Szemügyre venném, hogy megvizsgálhassam, s ha talán még hasznát is veszem, akkor nyilván felhasználom, de szót se arról, hogy nekem hatalomra fájna a fogam. Egyszerűen békét szeretnék a népemnek, s ha itt tartunk, még apám pénzét is inkább a szegényebb rétegnek ajándékoznám, mintsem hagyni, hogy én gazdagságban éljek úgy, hogy az arany garmadájában nem érzem magam kellemesen.
Az előbbi személyek kivonultak a fogadó hátához, hogy ott folytassák tovább a diskurzust, én pedig készségesen követtem őket. Meg akartam tudni, hogy miről van szó, ők pedig mindezt jó nagy dobra verték, bár minden bizonnyal el akarták hallgatni mindezt, hogy maguk menjenek a nagyhatalmú tárgy megkeresésére. Óvatosan nyitottam ki a fogadó hátsó bejáratát, hogy kihallgassam őket.
- Ha engem kérdezel, napkeltekor azonnal útra kelünk. Ha valaki hallott róla, akkor már el is indult. Senki sem juthat oda előbb, mint mi! – ennyit sikerült kivennem a beszélgetésből, de épp elég volt ahhoz, hogy megtudjam, már egy egész csapat a tárgy keresésére indul.
- Az Alvilág nem kis mulatság, nem kerülünk vissza élve, ha nem készülünk fel. Azok a dögök harapnak is! – hm, még jó, hogy engem nem tud egykönnyen bármi is elcsábítani. Na, azt hiszem, ebből elég is volt, eleget tudtam meg mára, azonnal elindulok, mielőtt ők érnének oda. Ezzel csak egy kis baki volt: hátrálás közben megbotlottam a csatornában, és kényszerhelyzetbe kerültem. Ők hallották ezt a huppanást és mondanom sem kell, hogy hétköznapi emberek létére elég félelmetesek voltak a sárga bagófüstös fogaikkal, és a gengszter öltözékükkel, már-már kezdem elhinni, hogy gyilkosok.
- Nicsak, milyen kismadár repült az oroszlán barlangjába! Mindent hallottál? – közeledett felém az egyik, aki a zsebében turkált, majd egy vadászkést vett elő.
- Nem nehéz meghallani, tekintve, hogy zajosabbak vagytok egy robbanásnál is – felfedve a meg nem szeppent énemet, a tekintélyes bandavezér fogcsikorgatva indult meg felém, megragadva a hajam, hogy megszagolja.
- Kár érte, pedig olyan kis finom! – kezét erővel odébb toltam, hozzám ne merjen érni a büdös kezeivel!
- És még vad is! Tetszik ez a kislány – vigyorgott. A vigyorát legszívesebben véresre festettem volna azzal, hogy úgy tökön rúgom, hogy egy hétig szopránt énekel, de a helyzetem nem adta ezt meg nekem, ő pedig egyre fenyegetőbben villantgatta meg késének élét a hold fénye alatt. Már éppen a tettek mezejére lépett volna, amikor a semmiből megjelent egy kard, hogy odébb hessegesse az idetévedt kéjelgő bűzbombákat. Kardjának és erős izomzatának láttán meghátrálva futottak vissza a fogadóba. Megmentőm felém nyújtotta karját, amit készséggel elfogadtam, majd talpra álltam.
- A távolból észrevettem, hogy meggyűlt a bajod a helyi rablóbandával, nem hagyhattam, hogy a kezeik közé kerülj. Hónapok óta már, hogy keresik a bajt, de még senki se kapcsolta le őket. Azt hiszem, itt az idő – én csak álltam és álltam, miközben elmesélte, hogy kikkel is álltam szemben, s hogy milyen merész tett volt, hogy szembeszálltam velük, vagy legalábbis ellenálltam, más nő már rég sikítozva kapaszkodott volna a fogadó falában. Be kell látnom, hogy én nem vagyok más nő, és igenis szeretem megmondani a magamét, lázadó énemből adódóan. Utóbb kiderült, egy harcos lovaghoz van szerencsém, pontosabban Isac-hoz, aki felajánlotta nekem szolgálatait arra az időre, amíg én szépen leszállok az Alvilágba.
- Hallottam egy elfről, aki expedíciót vezet arra. Így talán könnyű lehet, de csakis azokat viszi magával, akiknek a képességei elég megfelelőek ahhoz, hogy egy ilyen utat túléljenek – számolt be a hallottakról.
- Mit nekem a halál! Nem tántorodom meg egy olyan fogalomtól, amitől minden ember fél – tényleg nem. Ha így nézzük, egyenesen a halál szájába rohanok minden egyes alkalommal, amikor az öcsém útjába szegődöm, ugyanis sosem tudom, hogy mit rejteget a következő kanyar.
 
A reggel folyamán mindent felvásároltam, ami csak az útra kellett, leginkább élelmiszert, mert abban sosem lehet hiány, tekintve, hogy a gyomrom olyan feneketlen, mint maga a hely, ahová menni készülök, s ahogy elnézem, társam sem egy éhenkórász, aki megelégszik a napi három adaggal. Most persze muszáj lesz, hiszen ketten osztozunk, s tekintve, hogy velem jön és nála nincs pénz… hát igen, a fele felszerelést ő cipeli, csak mert a másik felét nem engedem. Nő vagyok, persze, de nehogy már csak azért, mert nő vagyok, minden nehézség rá háruljon!
Igyekeztem elérni az említett elf fickót, nélkülem el ne induljon. Felélénkülve, s frissen kerülök a szeme elé. Talán furcsa lehet neki, hogy egy magamfajta indul vele egy ilyen veszélyes útra, de ne tévesszen meg senkit se a külső, ha a belső egy olyan személyt rejt, aki képes szembeszállni a legvadabb viharokkal is, mert ugyan a könyököm hirtelen felindulásból beleszaladhat egy elfajzott vámpír szemébe is. Tisztelettel köszöntöm az elfet, kedvem lenne leülni vele teázgatni, de az idő pénz, nekem pedig az idő fontosabb, mint a pénz, úgyhogy szót se a feleslegesen tett akciókról. Ránézésre tapasztaltnak tűnik, aki sok mindent átélt már, s ha jól hallom, nem is igazán amiatt tart a halálba, hogy megkeresse a legendában említett hatalmas tárgyat.
- Eszem ágában sincs feltartani, felfedező, de ha bármiben segítségére lehetek, ne habozzon engem felkeresni. Akár egy jó társaságra. A külső ne tévessze meg – azért nevezem felfedezőnek, mert nem tudom a nevét, azt meg nem mondhatom, hogy elf uraság, mert olyan lenne, mintha fajgyűlölő lennék, amiről szó sincs, mert tanítóim között megfordult egy elf is, és mondhatom, szívlelem őket. Szeretem is a társaságukat, talán ezért is maradnék meg a közelében, ugyanakkor Isac mellett is. A külsőm tényleg megtévesztő lehet, biztosan kérdeznék is, hogy mit keres egy veszélyes helyen egy kifinomult külsejű fiatal leány, akinek semmi verzátusa nincs a harchoz – ami egyáltalán nem igaz, mert igenis értek a harchoz, bár kevésbé, mint a szóbeli megnyilvánuláshoz, de maradjunk abban, hogy ravasz vagyok, mint a róka, ezzel kiegészítem fizikai erőmet.
Látni itt mindenféle népet: elszántabbat és gyávábbat, mint aminek én tűnök – Riel mentsen, nem vagyok az! -, olyanokat, akit a jó szándék vezérel, de olyat is, aki csak a hatalom busás képében csikorgatja fogait megrészegülve az elképzelt vagyon terhét.
- Na, még szajhák is utaznak velünk! – robog mellém egy sötétlelkű betyár, aki valószínűleg csak pajzán kellékeknek látja a nőket. De nem marad mellettem sokáig; egy „kihívás elfogadva” mosolyt engedek meg magamnak, és egy rúgással a szakadékba taszítom, ami épp mellettünk tátong.
- Még be sem mutatkoztál! – kiáltom utána. Na mindegy.

Hamarosan egy barlang tárul szemem elé. Tudtam, hogy ezen kell most bemenni, s ránézve a vezetőre… nem igazán retten meg. Ahogy én sem fogok.

Az ünnepek miatt bő határidőt szabtam meg az első körre, ám sajnos már az is lejárt.
Felkérném Skadi-t és Sylia-t, hogy legkésőbb jövőhét hétfőig legalább jelezzék nekem, hogy szándékoznak-e írni, és ha igen, mikor.
Ha postot, de még csak üzenetet sem kapok tőlük semmilyen formában, a kaland egyedül Astrid számára fog folytatódni.

Skadi-Sylia:

Sajnos nem írtatok, bár PÜ-ben jeleztétek, hogy technikai okok gátolnak ebben. Még egy olyan engedményt tudok tenni számotokra, hogy ezt a kört az előzővel együtt beadhatjátok, így bent maradhattok a kalandban.

És akkor a folytatás:

A homályba érve hamar felgyúlnak a fáklyák, és az expedíció meg is indul célja felé. A vezető jól láthatóan tudja, hogy merre kell mennetek, ám a haladás így is lassú a sok társzekérnek hála.
Az első napok unalmasan telnek, és egyenletesen tartjátok az ütemtervet, bár a folyamatos félhomály kissé bosszantó lehet. Minden rendben van hát, mígnem egy reggelen(?) a vezetőtök, és pár elf kísérője idegesen fel nem kelt mindenkit, miszerint a tábort kiszúrták.
Egy csapat, igencsak morcos ork tart az alvásra felvert sátrak irányába, közel sem békés szándékokkal. Menekülésre sajnos már nincs esély, az idő túl kevés. Fel kell készülnötök a védekezésre.

A bestiák vagy kéttucatnyian vannak, és bár gyengéjük, hogy nagyon buták, és vadállatiasan gondolkodnak, hatalmas fizikai erejük méltó ellenfelekké teszik őket.
Az expedíció azonban hivatalos zsoldosokat is bérelt a hasonló esetekre, valamint tapasztalt kalandorok is kísérnek titeket, így a harc közel sem olyan kétségbeejtő.
Skadi-Sylia páros, ha folytatjátok, fejtsétek ki az összecsapást, majd annak győzelmes befejezésével zárjátok a kört.
Astrid, te ugyan nem vagy a legjobb közelharcos, Isac védelmez téged, ám balszerencsétekre két ilyen fenevad is kiszemelt titeket magának, ami nagyban megnehezíti helyzetetek. A felfordulásban el is kavarodtok a többiektől, s bár a férfi megöli az egyik orkot, a másik egészen egy üreg szájáig üldözi párosotokat.
Itt döntés elé kényszerültök. Megpróbáljátok gyorsan megölni a fenevadat, ami a kimerültségetek miatt veszélyesnek is bizonyulhat, majd kockáztatva újabb veszélyeket, visszamentek az expedícióhoz? Esetleg megpróbáljátok lerázni a dögöt a járatban, ami közelebb van...?
Döntésedet kérlek küldd el nekem üzenetben, és annak függvényében még egy kicsivel kipótolom a köröd, és megkapod a záráshoz szükséges részt.

Szóval a járatban való menekülést választod.
A folytatás így:

A sötét vájatba menekülve biztosan haladtok előre, mivel csak egy irányotok van, nem kerültök újabb döntéshelyzetbe. Az ork bár próbálkozik, túl nagy, hogy beférjen, így lemarad mögöttetek.
Biztonságban haladtok hát, s majd egy órányi mászás után egy hatalmas föld alatti csarnokban végzitek, hol a természetes világítást a talajból kiálló kristályok biztosítják. Látszólag egyedül vagytok, és megannyi út közül választhatnátok, ám amint beléptek a terembe, nyomasztó érzés kerít titeket hatalmába. Nem tudjátok, miért, de veszélyben érzitek magatokat, hatalmas vérszomj és gyilkolási vágy terjeng a levegőben.
Ahogy beljebb haladtok, az is kiderül, miért... Egy rémálom ölt alakot a homályban, áttetsző vonalait kivehetővé téve számotokra. Ez bizony egy ritka, és nagyon erős bestia, megviselt állapototokban esélyetek sincs ellene.
Zsákmányt látva a lény nektek is rontana, de ugrása közben vagy tucatnyi darabra robban teste, amint egy mágia robbanása végez vele.
Megmentőtök egy különösen öltözött, embernek tetsző nő, akiről azonban lerí a hatalmas mágikus erő.

Külleme ellenére kedvesen mutatkozik be nektek, és elárulja, miszerint ő is a rejtélyes szilánk kereséséért jött az Alvilágba. Ajánlja, hogy csatlakozzatok hozzá, hisz ő érzi, merre kell mennie, és elmondása szerint akadnak még a közelben hasonlóan baljós jószágok.
A párbeszéddel záruljon köröd.

A határidő ezúttal egy hét.

Úgy tűnik már csak ketten maradtunk, de sebaj, akkor egyedül folytatod a küldetést.
A folytatás:

Ahogy haladtok előre a gondtalannak tetsző nőt követve, a veszély elkerülni látszik titeket. Bár érzitek a homályban leskelődő lények jelenlétét, és néha meg is pillanthattok párat, egy sem merészkedik a közeletekbe.
Önjelölt vezetőtök pedig jól láthatóan tudja, hogy merre kell mennie,
Félhomályos járatok tucatjait járjátok keresztül, hol a különös kristályok halvány pislákolása biztosítja számotokra az egyetlen fényforrást. Isac-al nyugodtan beszélgethetsz útközben, ha az egyenruhás kísérőtök felé volna kérdésed, azt nekem felteheted.
Az első helyszín, ahol a nő megakad egy, a korábbihoz hasonló barlangi csarnok, ahonnan három üreg vezet tovább. "Vezetőtök" szerint már közel jártok a kristályhoz, ám a rezgését itt valamiért nagyon gyengén érzékeli, így külön kell válnotok. Add mindkettőtöknek egy kristályt, melyet ha a földhöz vágva széttörtök, akkor a többi kristály felvillan, jelezve a tulajdonosának, hogy valaki megtalálta a helyes utat. A nő elárulja, hogy ezeket a tárgyakat bizony mágiával bűvölte így meg, és a tájékozódás érdekében a különböző tulajokét más szín jelzi, hogy megkülönböztethessétek a villanásokat. Tehát, ha kéken villan a ti kristályotok, akkor a jövevény találta meg a helyes utat, ha sárgán, akkor Isac, ha vörösen, akkor pedig te. És hogy mi alapján jöhettek rá, miszerint tiétek a helyes ösvény? Egyszerű: nem egy zsákutcában lyukadtok ki.
Ha bizalmatlankodsz, hogy ez egy trükk, vagy hasonló, a nő felajánlja, hogy válassz te először utat magadnak, hisz mind ugyanolyan veszélyes lehet. A lehetőség tehát rajtad áll, látszatra semmi különbség sincs a vájatok közt.
PÜ-ben jelezd nekem kérlek, hogy balról jobbra hányadik folyosót választod a három közül, és az alapján kiírom köröd folytatását.

Szóval az első:
A félhomályos folyosó elég üresnek tűnik, az egyetlen érdekesebb objektum, amivel szembetalálkozol, egy, a barlangfal oldaláról kiugró, furcsa házikó.
Ha elég bátor vagy, és besétálsz, felmérheted az épületet, amelyben néhány gyertyafény szolgáltat halvány zsarátnokot. A lakóház persze nem lakatlan, jöttödre egy különös vámpír közelít meg téged felemás mosollyal; hosszú hajának keretébe foglalt arca egyszerre lehet csábító, félelmetes, taszító, és rejtélyes, a pillanattól és felfogástól függően.
Szárnyai még a fajához mérten is méretesek, korban - emberi mércével - a kései húszas éveiben járhat. Nincsenek ártó szándékai az irányodba, bár nem érti, miért zavarod meg remete életmódját.
Ha párbeszédbe elegyedsz vele, a jellemét is különösnek találhatod, hisz van, amikor úgy beszél, mint akinek minden téren szimpatikus vagy, személyesebb témák esetén pedig teljesen elzárkózik tőled. Ha kérdezgetsz tőle dolgokat, elárulja, hogy ő nem tud a szilánkról, nem érdekli az ilyesmi; ez az üreg egy szákutca, itt csak az ő háza van, önkéntesen költözött ide, távol a társadalmától.
Beszéltesd nyugodtan, az irányítás a te kezedben van, ám egy idő után kristályod kéken felizzik.
Köröd itt záruljon.