Sokan nem tudják, de Caldorbarduum, miután istenné vált, szenvedélyesen kalandozott továbbra is, gyűjtögetve a különleges lényeket, növényeket és tárgyakat. Sokan azt hitték, mindez csupán gyűjtőszenvedély, de a közelmúltban kiderült, hogy Caldornak sokkal nagyobb terve volt annál. Egy labirintust tervezett, mely minden képzeletet és minden veszélyt felülmúl, egy olyan útvesztőt, melyet csak a legkiválóbb túlélők vihetnek ki élve. Ez a labirintus most elkészült és éhesen várja a próbálkozókat. A kockázat nagy, a jutalom még nagyobb, de a törpök azt beszélik, mikor Harven Fell mellett, az egyik hegyben csodával határos módon megjelent egy kapu, Caldor azt ígérte, hogy az első jelentkezők életét megkíméli. Ez azonban csak egyszeri alkalom és csak a megnyitás miatt van így.

Első körben jussatok el Caldor lábához, egy Harven Fellhez viszonylag közel található hegyhez. Vegyetek részt az ünnepségen, ahol törpök szolgálnak fel étkeket, italokat, istenük dicsőségére, ahol minden más népség is megfordul, várva a nagy pillanatot, hogy a kapu megnyíljék és befogadja a bátor jelentkezőket. Sokan azt rebesgetik, hogy a nyitóünnepségen még maga Caldor is megjelenhet. És ki tudja? Lehet hogy tényleg.

Ha kérdésetek van küldjetek PÜ-t. Határidő: 2014. 12. 18. Csütörtök

- Hreidar szkrazájára, csipküdd talpzad fák bulundza. – Recsegte a törpe, ahogy szőrme kapucniját szőrös arcába húzva megóvta magát a hegy legújabb, fagyos fuvallata elől.
Bár a hágók jól járhatóaknak számítottak, sajnos viharos időt fogtunk ki. A bércesek fekete kampókként kapaszkodtak a szürke, felhőktől s ködtől kivehetetlen égboltba.
- Úgy beszéled a közös nyelvet, mint azok a törpék, akik sose dugták ki szakálluk a tárnáikból egész életükben. – A mondataim sajna kellemetlen utóhatásokkal jártak; szájüregem s torkom rögvest kihűlt, így inkább sálam visszahúzva folytattam, még ha így halkabbá is váltam. – De te egy helyi kalauz vagy, aki az idegeneket vezeti át a veszélyes hegyeken. Akarva-akaratlanul is keverednie kellett az akcentusodnak az ügyfeleidével.
- Hmmmm… Igazad lehet. – Mosolygott vissza rám a csepzett szakállú figura, immáron tiszta, a Felperzselt Földek lakóira jellemző kiejtéssel. – Rémlik már, mi hasznom volt belőled, annak ellenére, hogy úgy harcoltál, mint a sánta kecskék. – A megjegyzést inkább figyelmen kívül hagytam, s alaposabban is szemügyre vettem a férfi illúzióját.
Mivel alapvetően még nálam is magasabb, nehéz lehetett szabályoznia a szemmimikáját. Amikor hozzám beszélt, az égre kellett bámulnia, hogy úgy tűnjön, mintha rám nézne. Ha valójában rám nézne, az a külső szemlélőnek úgy jönne le, mint egy, a talajt bámuló törpe… Ami egy idő után elég gyanús lenne.
Továbbá, óvakodnia kellett, hogy közvetlenül mellette senki ne sétálhasson el, hisz az illető bár látszatra ellendíthetné karját felette, az valójában megakadna a férfi igazi testében… És még sorolhatnám a szemfényvesztés velejáróit. Bárhogy is, a mester talán szereti ezt a módszert, én megelégedtem a hagyományos álcával is, amikor elhívott ide.
Hajam vörösre festette, s bal szemem köré hasonló színű tetoválást vitt fel cinnabarit, vas-oxid, Nydania-n „megénekelt” tüzes rókavér, és egy apró cseppnyi ördöggyümölcs keverékéből. Hatásos arcfestés, nemhogy a víz, de még az alkohol sem hozza le, ha valaki netén az arcomra öntené boros pohara tartalmát. Csak egy külön, erre a célra előállított vegyszeradalékkal sikálható le.
Épp ezért vittük fel szeplőimet is ugyanazon festékkel, ám őket már halványabban természetesen. Így nyertem el egy vérerdei tünde küllemét… Bár a bőröm kevésbé fakó, mint az övék, a mester szerint már vagy száz éve senki sem látott egyet sem közülük, így ez a részlet elhanyagolható. Ó, és a füleik is kisebbek, mint fajtársaiké.
Pont emiatt ezek az elfek  titokzatosak, keveset tudni róluk, és a mágiájuk sem túl ismert, bár annyi bizonyos, hogy nem az érzelmeken alapul, mint rokonaiké. Egy ilyen lénynek álcázva magam képes leszek különösebb feltűnés nélkül használni saját varázslataim, még úgy is, hogyha kívülállók is nyomon követhetik a labirintusba lépők előrehaladását.
- Szóval a nevem Farath, és Vérerdő elfjeinek hivatalos küldötte vagyok, hisz még ők is kíváncsiak arra, hogy milyen az, ha egy isten épít valamit a halandók világában. – Bólintás. – De mi van akkor, ha más vérerdei is megjelenik a ceremónián, mert netán tényleg érdekli őket? Akkor oda minden előkészületed…
- Ez nem fog megtörténni. – A mester akkor volt ilyen szűkszavú, ha fejben épp akcentusát építette fel.
Inkább nem is zavartam tovább, pedig lett volna mivel… ~ Mit keresek én itt egyáltalán? Felőlem a törpék istene bármit építhet ezekbe a hegyekbe, amíg azzal nem tudom legalább leszedni az égről Avant Heim szigetét, addig nem érdekel. Mégis be fogok menni abba a labirintusba… „Mókás lesz, a régi idők emlékére… Persze régen uraltál mondjuk kilenc shu’ra-t, és jóval hasznosabb voltál… Hmm, lehet ezúttal csak nekem lesz mókás, én úgyis csak néző leszek.”
El is hessegettem inkább a bosszantó párbeszéd emlékét, s újfent végignéztem öltözékemen. Magasított szárú, ezüstcsatos csizma; hasonló kiegészítővel ellátott öv; bokáig érő, éjfekete köpeny, elől a Vérerdő szimbólumát – egy pengeszerű levelet – ábrázoló, szintén ezüst brossal összekötve; alatta fekete ujjatlannal, s vászonnadrággal. Egy magas rangú mágusküldötthöz illő viselet.
Persze, az emlékek hamar visszatértek… ~ Mi van, ha meghalok? Elég sok tervem van a jövőre nézve… „Ne aggódj, a törpök azt a hírt terjesztik, hogy istenük labirintusa bár halálosabb, mint bármi ezen a világon, megnyitása alkalmából nem fog ölni. Ez csak amolyan bemutató lesz, mindenki túléli, aki belép. Az se érdekel, ha nem jutsz végig, csak nézz körül, memorizálj mindent, – abba jó vagy – és jelents. Kíváncsi vagyok, mit alkotott az öreg Cald.”
- Várj… - A fejemben visszhangzó férfi a valóságban is felszólalt, akkor már jóval kifinomultabb kiejtéssel, mely a törpék mélyen zengő, „z” hangos mániáját vegyítette egy kevert, magasabb ejtésmóddal. – Fogjuk csendesre, hamarosan beér minket egy másik csapat.
Már rég így tettem, szóval csak vállam megvonva baktattam tovább az enyhén emelkedő, hótól latyakos sziklaperemen.
Kisvártatva kimért, nyugodt jellegű beszélgetés ütötte meg fülem, melyet néha megszakított egy törpe kalauz tájékoztató jellegű közbeszólása. Mivel a három fős csapat jól kivehetően  sietősebbre fogta nálunk, lehúzódtunk, már-már a hegygerincet ölelve, utat engedve nekik.
Ám udvarias gesztusom csak addig tartott ki, míg az idegenek mellénk nem értek, rálátást engedve alakjaikra. ~ Flügelek…
Az elmém elhomályosodott, alig gondolkoztam, mielőtt cselekedtem volna. Épphogy csak felmértem a szárnyas férfi, és női társának körvonalait, tüstént felírtam a levegőbe két pecsétet. Bár a rajzolásuk végtelenül egyszerű volt, a célnak megfeleltek, és a sebességem sokat fejlődött ilyen téren az elmúlt hetekben. ~ Milyen kár, hogy nem tudtok repülni a sűrű havazásban…
- Várj! – Ordított törp vezetőm, de mit sem számított. A hangja messze volt, távolinak tűnt… Elvégre Kirilhez szólt. Vagy Farath-oz? Nem számított. Nem hozzám szólt…
Egy pillanat elteltével két, kékesen pislákoló penge öltött alakot mellettem, melyek golyóként lőtték ki magukat a szárnyas nő irányába.
Meg kell hagyni, gyorsan felhúzott egy pajzsot, de az már nem segített rajta. Az első fegyver azúr lángokat vetve szétrobbant a védelmen, míg a második átvágta jobb szárnyát, majd lapockái közt fejtett ki hasonló hatást. Áldozatom szétroncsolódva zuhant alá a szakadékba...
Férfi kísérője lassan reagált, törpéjük még lassabban. ~ Ezért öltem meg először a nőstény dögöt. Ők mindig gyorsabban haragra kapnak.
Ahogy sejtettem, mivel ezen a ponton már nem volt választása, mesterem is képtelen volt közbeavatkozni. Gyorsan mozgott, lehetetlenül gyorsan. Pár fényes villanás, a vér fröccsenése, s a két életben maradt utazó marionett-bábú módjára esett össze.
- Azt hittem, ezen már túl vagyunk. – Jegyezte meg rideg stílusban a szakállas, nem bajlódva ál-akcentusával.
- Majd túl leszünk… egyszer… - Azzal belerúgtam a hullákba, hadd essenek ők is a mélységbe. – Csak pár szerencsétlen, akit megtréfált az időjárás. Az ilyesmi még a biztonságos ösvényeken is előfordul.
Utunk maradéka csendesen telt, mígnem a távolban kirajzolódtak a Cardol lábának elnevezett hegység tárnái, s kőbe vájt kapui. Durzo ezen pontig volt látható számomra…

Ahogy az elvárható volt, az apró népség hatalmas lakomát csapott istenük tiszteletére, és semmit sem kíméltek, ha az ő megörvendeztetéséről volt szó.
A hegy gyomrába vájt, oszlopokkal megerősített csarnokukban több teremnyi hosszú vacsoraasztalt állítottak fel, minden részét más nép képviselőinek ajánlva. Hisz megfordult erre mindenki… A Síkságok sárkányai, kik még lepecsételve is szomjazzák a dicsőséget; hatalmas bestia hadurak, hátukon emberméretű fegyverekkel; istenüket éltető törpék, mágikus vértezetben ragyogva; az emberek feltalálói, különös felszereléseikkel, s észjárásukba vetett hitükkel; komor vámpírok; de még néhány erősebb szirén is, kik emberi lábakon órákig is bírják a szárazon… És persze a beképzelt flügelek. Amennyire csak tudtam, úgy ültem le tünde „honfitársaim” közt, hogy a lehető legtávolabb kerüljek az angyalszerű férgektől.
Ekkor szembesültem álcám legnagyobb hátrányával, a számunkra felszolgált fogások képében. Szinte erőlködnöm kellett, hogy ne forduljak egy remek illatú, mézzel és borral csöpögtetett, egészben kisütött vadkan után, melyet apró felszolgálók hordtak el mögöttem, megannyi körettel díszített ezüsttálcájukon.
Ezzel ellenben önmagammal szemben csak gyümölcsöket, különböző – de szigorúan húsoktól mentes – salátákat, szegényes ízvilággal kecsegtető kekszeket, apró süteményeket, mézes borokat, s számomra ismeretlen nektárokat véltem felfedezni, az embereknél megszokott zsírok és cukrok leghalványabb ígérete nélkül. ~ Franc, egész nap erre koplaltam… Miért nem jöhettem simán csak Kiril-ként, ha úgyse halhatok meg? Enni akarok…
Unottam fogtam ujjaim közé egy almát, majd pár gyors pillantást követően leutánoztam asztaltársaim lassú, túlságosan is lassú evészeti stílusát.
Ezt követte egy ugyanilyen gyümölcs, ám az már mézben forgatva, s fahéjjal ízesítve. Jóval ígéretesebbnek tűnt, mint elődje. De alig jutottam feléig, mikor kénytelen voltam áldozatom a bűnös kísértések oltárán hagyni...
- Elnézést a zavarásért. – Holdfényként ragyogott a nő ruhája, ahogy aprót pukedlizett irányomba. – Helyet foglalhatnánk? – Mivel a tündék még sajátjaik közt is távolságtartóak, szinte minden képviselőjük két, vagy három üres szék gyűrűjében állapodott meg, így az én környékemen is akadt ülőalkalmatosság bőven.
- Természetesen, hölgyem. – Biccentettem gyengéd mosollyal, ahogy – legnagyobb bánatomra – apró tányérom mellé helyeztem a desszertes villát.
A három elf közt egyértelmű hierarchikus rendszer húzott szakadékot, ezt első ránézésre is könnyedén megállapíthattam. Az engem megszólító nő drága ékkövekből kirakott éjjelit viselt, így az minden apró mozzanatára felragyogott, akár a szivárvány a nyári vihart követően. Kísérői ezzel szemben egyszerű bőrruhát hordtak, olyat, mely az asztalnál, de harc közben is megállja helyét.
- Ritkán van alkalmunk vérerdei testvéreinkkel szót váltani. – A tünde kedvesen mosolygott, ahogy csillagszín hajának pár tincsét helyére igazította. Vannak, kik szerint az elf nőknél nincsenek szebbek e világon… Nos, én sosem osztottam a véleményüket. Igaz, a felszínen ragyognak e teremtmények, de aki veszi a fáradtságot, hogy a-mögé nézzen, felfedheti a hosszúkás arcot, túlságosan is éles, üres szemeket, valamint a szálkás testet, melynél egy formás, a megfelelő domborulatokkal ellátott alakot bármikor előnybe helyeznék. – A Százéves Háború óta egyet sem láttunk, hiába meresztettünk küldötteket fáitok közé. Nagy öröm hát, hogy most megtisztel minket, még ha nem is kifejezetten miattunk van itt. – A kedves szavak mögött megbúvó vádakat könnyű volt kiszűrni, és nem hagyhattam őket válasz nélkül.
- Az erdő veszélyes, mióta a Háború véget ért. – Hangomba bánat és lágy harag költözött. – Sötét árnyak marakodnak a sötét mágiák maradványain, akár a dögevők, minden falatért gyilkolásra kész. Még nekünk is veszélyesek saját fáink; kívülállóknak belépnie közéjük öngyilkosság, legyen bármily jó erdőjáró. – Álcámhoz hű zártságom kissé feloldottam, ahogy rejtélyes mosollyal kínáltam meg beszélgetőpartnerem. – Ha követeket kívánnak terjeszteni városunkba, úgy üzenetet vihetek népemnek, és kísérőket küldünk majd magunk elé.
- Nagy örömmel hallom ajánlatát. Oly sok év után újra együtt táncolhatnánk testvéreinkkel…
- Kérem, uram, tudna nekem segíteni? - Szakította félbe a nőt egy másik elf, hangjával és viselkedésével nagy szükségre utalva.
A lány szemei aranyként ragyogtak világosszőke tincsei keretében, ahogy félelemmel telve rám nézett, s már szinte húzott is volna magával.
Öltözéke teljes ellentéte volt a velem beszélgető, feltehetően nemes elfének, az a ruha maga volt a botrány. Úgy tette közszemlére a tünde mogyoróbarna bőrét és idomait kivágásival, és feszes szabásával, mintha azokat bárki megkaphatná.
- Miféle problémája akadt, hölgyem? - Őriztem meg hűvösségem a helyzet ellenére, bár csak úgy lángolt bennem az értetlenség. Miért zaklatna engem bárki is, mikor a csarnok hemzseg a törpe felszolgálóktól és őröktől?
- Kérem, uram, segítsen! - Már-már a sírás határán volt, ahogy folytatta. - A nővérem összeesett, kell valaki aki idehozza, hogy egy törporvos, vagy bármilyen ellássa, kérem… Pont olyan, mint maga, vérerdei, ezért hittem, hogy segíthet. Nem szabadott volna ide jönnie!
- Jól érzi magát, hölgyem? – Korábbi asztaltársaságom is furcsán nézett a jelenetre, így már nem hagyhattam azt csak úgy leperegni. És mindenképp ki kellett zárnom a lehetőségét egy másik vérerdei jelenlétének. - Nem lehet, hogy…. esetleg olyasmit ivott, amit nem kellett volna? - Reménykedtem, hogy tényleg csak ennyi történt.
- Csak jöjjön, jöjjön! - A lány nem bírta tovább, magával ráncigált, ki az elhagyatottabb folyosókra.
A tündék követtek volna, ám kénytelen voltam leinteni őket. Ezt nekem kellett megoldanom. ~ Ha tényleg van ott egy másik vérerdei, vele, és ezzel a szajhával is végeznem kell, majd vissza kell térnem, mondván, a lány őrült volt, és leadtam őt az őröknek. Ha ez egy kísérlet, hogy esetleg megöljön valaki, mert nem szívleli a fajtám… Nos, akkor elég gyenge a kivitelezés. Hárman is látták, hogy ki cincált el a helyemről, és mind megbízható tanúnak fog számítani. A törpék becsületük megsértésének veszik majd, miszerint egy tiszteletbeli vendégüket istenük ünnepségének estéjén ölték meg, és levadásszák a lányt. Mondjuk, valószínű, hogy ő csak egy eldobható bábú, akit felbéreltek… De akkor miért játszotta volna meg magát ennyire élethűen? Nem… A pénznél valami értékesebbért teszi mindezt. Tényleg a nővéréért, vagy…
Hirtelen ütést éreztem mindkét lábszáramon, majd… semmit. Megszűntek számomra, mintha nem is léteznének. Mire ezt feldolgoztam, karjaimon is átszaladt a csípésszerű fájdalom, majd háttal egy oszlopnak csapódtam, államnál egy szorító tenyérrel, nyakamnál késsel. Mindezt alig másfél másodperc leforgása alatt…
Teljesen megbénultam, úgy éreztem magam, mint egy álomban, ahol csak külső szemlélője vagyok a testemnek. Akár egy rongybaba, akit a gazdája a falhoz csapott… ~ Leengedtem a védelmem. Azt hittem, ha támadnak is, azt csak messzebb teszik majd meg. Alig vagyunk háromszáz lépésre a nagyteremtől!
- Sokkal csinosabb voltál fekete hajjal - Meg se kellett pillantanom a haragos, villámoktól fénylő szempárt, hogy tudjam, kivel állok szemben. A bosszúszomjas nők mindig is veszélyesek voltak… - Kiril.
–Katherine… - A folyosón sötét volt, csak árnyékos foltokat tudtam kivenni a lány arcából, kinek kibontott haja beleolvadt a fekete homályba. – Nyugi, kimosható… - Legalább az ajkaim felett még volt hatalmam, így – akárcsak első találkozásunkkor – fájdalmas mosolyt erőltettem rájuk.
A viselkedésem igen szegényes eredményeket szült, a szorítás erősítése nyomán egyre kevésbé kaptam levegőt, és a kés is egyre közelebb került a légcsövemhez.
- Azt hiszem, nem látod át a helyzetet. - Kath szelíden mosolygott rám, de arca haragos volt, akár a legnagyobb tengeri viharok. - Meg talán beszélgetnünk is kéne arról, hogy mi vagy te. Mit keresel itt. Mi volt az a múltkori. Meg úgy mindenről…
- Mi vagyok? Nos, nem elf… - Kacagni akartam, de ez rossz ötletnek bizonyult szegényes levegőtartalékaimra nézve. Gyönge nevetésem hamar heves köhögésbe torkolt, mígnem ismét fel tudtam emelni tekintetem,  bár a tüdőm egyre csak lángolt. - Annak, hogy mit keresek itt… szintén ehhez van köze…. Ez a ruha, meg minden, egy elvesztett fogadás… Tudod, Erick-en nem látszik, de fura a humorérzéke. - Erőtlen magyarázat volt, de abban a helyzetben csak ennyi tellett tőlem. A tüdőm kezdte feladni…
- Nem elf? Nem mondod. - Apró szúrást éreztem a nyakamon… Fájdalom nem társult hozzá, azt elnyomta a levegőhiány. - De nem is ember. - Honnan veszi…?
- Mi más lehetnék? - Egyre hangosabban kezdtem lélegezni, ahogy a légszomj eluralkodott rajtam. Mosolyom már rég eltűnt, csak a nehézkes szavak megformálására, és a levegővételre tudtam koncentrálni. - Figyelj… sajnálom, ami a legutóbb történt, de nehéz lenne elmagyaráznom, hogy miért tettem… Sajnálom, ha ezzel megszégyenítettelek, vagy hasonló, de nem ilyesfajta szándékok vezettek. Rosszul sült el, nem így akartam… - Ezt már komolyan gondoltam, persze a lány aligha foghatta volna fel a helyzetet. Számára túl sok volt az ismeretlen tényező.
- Nem mintha bármit is jelentett volna! - Kegyetlen vagy, Kath…
Kisvártatva a kőpadlón landoltam, ám ezt inkább csak a tarkóm érezte. És persze torkom, mely végre szabaddá vált.
Mohón szívtam magamba a levegőt, mélyeket lélegeztem, majd hangosan szuszogtam…
- Hogy mi lennél? Démon? Sárkány, flügel, bármi? Nem tudom. - Csak láttam, ahogy kését felkaromhoz szorítja, bár céljait nem értettem. ~ A fájdalmat ott úgysem érezném, ezt ő tudja a legjobban. Ki akar véreztetni, hogy lassan haljak meg?
- Démon? - A tüdőm mohó volt, túl mohó. Túl sok oxigént akart, így újabb köhögésroham kapott el, kellett egy kis idő, míg megnyugodtam… Hát így érezhették magukat azok a szerencsétlenek abban az őrült faluban... - Tudom, hogy nem volt helyes, amit tettem, de azért annyira rossz nem vagyok… - Halvány erőt éreztem jobb tenyeremben, így tettem egy próbát, hátha meg tudom mozdítani kisujjam. Olyan volt, mintha ezer apró tűt szúrtam volna hirtelen abba a pontba… Inkább nem is erőltettem, egy szisszenést elfojtva visszatértem mondandómhoz. - Egy sárkány, vagy egy flügel nem lenne ilyen védtelen tudtommal… Honnan veszed egyáltalán, hogy nem vagyok ember? Mármint, az álcám leszámítva… - Ez tényleg érdekelt, hisz a legutóbb is különösen ügyeltem, hogy Kiril minden tekintetében embernek tűnjön. Nem hibáztam.
- Annyit se tudsz az elfekről, akiket te imitálsz éppen, hogy érzékelik a mágiát? - Úgy nézett rám, mint a tudatlan szemétre, pedig a felvetése téves volt. Elgondolkoztam, hogy vajon ez a rideg, gyűlölettel teli Kath az igazi, és csak akkor képes kicsikarni magából bármi érzelmet, ha ahhoz érdeke köti? Valószínűleg nem, csak a harag megbéklyózta… Legalábbis reméltem. - Legalább próbálnál meg jól hazudni, ha mindenképp azt a módszert választod… - Egy másik oszlop felé mutatott, melynek árnyékából épphogy ki tudtam venni a barna bőrű tündét, ki ide csalt. A kis szajha persze még integetett is… - Mozogni pedig meg se próbálj, mert sokkal erősebbet verek rád.
- Tudod, a vérerdei elfek másféle mágiá… Á, nem érdekes… - Hamar elojtottam a vágyam arra, hogy kioktassam. Komolyabb gondjaink is akadtak. – Kérlek… Ne avatkozz bele olyasmibe, amit nem értesz. Nem akarok neked rosszat, és ez nem fog változni. Csak felejtsük el, rendben? - Próbáltam őszintének tűnni a fájdalmaim ellenére, hisz tényleg az voltam. Igen, egy verést valószínűleg megérdemeltem, amiért faképnél hagytam, de nem értettem, miért akart a végére járni mindennek. Azzal csak veszített volna…
- Beleavatkozni valamibe, amit nem értek? - Úgy tűnt, ezen a ponton eluralkodtak rajta érzelmei, és ezt hajkoronáján vezette le. - Nem akarsz rosszat? Felejtsük el? Ezek közül melyik hazugság még? -  Újfent belemart szegény tincseinek zuhatagába, majd szinte leugrott mellém, rám vicsorított, s eltemette arcát térdei közé. - Miért nem mondasz el ennyit? Semmi sem fog változni. Miért jöttél ide álruhában? Erick és Serah is csak az álcád részei?
- Azt hiszem, én kicsit magatokra hagylak titeket. - Az elf elsétált, ahogy a rideg légkör egyre személyesebbé vált.
Furcsán néztem a fejem mellett leguggolt lányra, ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat. Miért volt ennyire dühös? ~ Végig közeledett felém, persze éreztem, hogy részben csak megjátssza, bár nem értettem, mit akarhatott pont tőlem a szabad szobán, és ingyen kaján kívül. Tudni akartam, hogy ki ő, és mik a szándékai, ezért kellett megérintenem az ajkait… a sajátjaimmal. Nem, nem volt csók, csak hozzáértem, de ott meg is álltam. A mágiám nem működött a virr nélkül, így leblokkoltam, és ott kellett hagynom Kath-et. Igen, egy-két pofon azt hiszem kijárhat hasonlóért, talán még egy halálhoz közeli élmény is… De az érzelemkitöréseket nem tudom hova helyezni. Miért nem hagy itt egyszerűen, ha már végzett velem?
- Szeretek barátaimként gondolni rájuk… - Tértem vissza a korábbi felvetéshez, bár rossz érzéssel, hisz tudtam, Erick és Serah Kiril-t tekintik a barátjuknak, aki csak egy maszk. - Semmi sem fog változni? Két flügelt öltem meg ma, hogy ez így legyen! – Emeltem fel hangom, hogy a lány rám nézzen, ne a padlóra. - Ne tégy úgy, mintha te az első pillanattól kezdve őszintén közeledtél volna hozzám, én pedig csak kihasználtam az ártatlan érzéseidet! Csak tudni akartam, hogy mi igaz belőled… Nem jött össze…
- Miről beszélsz? - Kath felém hajolt, hangja furcsán érdeklődő lett, ahogy készültem elé tárni az igazságot. - Miről beszélsz?
- Ez egy hosszú történet… - Kénytelen voltam félre nézni, nem tudtam belemondani azokba a szemekbe, hogy mit is jelentett számomra az, amit ő csóknak hitt. - De ha abban a pillanatban a régi önmagam lettem volna, azzal az apró érintkezéssel rájöhettem volna, mennyire vagy őszinte, és miért viselkedsz úgy, ahogy tetted… Nos, nem jött össze. Mára már ténylegesen lehetnék akár ember is, nem vagyok sokkal több náluk.
- Ki akartad lopni az emlékeimet? - Micsoda…? - Most rögtön mondd el, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél és mi a célod, vagy nem leszel senki. - A lány sajnos félreértett kissé, újfent felvette a rideg gyilkos maszkját, ahogy tőrével megfödte az alkarom… Nos, legalább azt már éreztem.
- Lopni? Kérlek, olyat csak a „tiszta” flügelek tesznek… - Megvetően horkantottam, mintha csak Durzo magyarázta volna el, hogy mi a különbség a veszejtő és a bérgyilkos között. - Az én módszereim annál jóval kifinomultabbak… voltak. Még csak nem is éreztél volna semmit. – Véget akartam vetni a játszadozásnak, és eldöntetni Kath-el, hogy mit is szeretne igazán. Mivel karjaimba visszatért már kissé az erő, és a véráramlásom is egyre erősödött, remegő tenyeremmel megfogtam a lány kést szorító öklét, majd lassan, számára veszélytelen tempóban a torkomhoz toltam azt. – Semmi sem leszek? Azt már megszoktam…
- Ezt nem értem. - Mivel az ujjaim közt tartottam, éreztem, ahogy keze remegni kezd, s tekintete is elgyengült. - Nem értelek téged…
- Khali vérének egyenes ági leszármazottja vagyok, flügel, és mégsem az. Ha nem hallottál még erről, kérdezd majd a barátnőd. – Mutatkoztam be mosolyogva, magam se értettem, miért… Egyszerűen csak túl akartam lenni rajta, és érdekelt, mihez kezd Kath az információval, ha már ennyire kétségbeesetten vágyott rá. – Az erőmről önként mondtam le, mint mindenki más a klánomban, amikor az önelégült királynő rájött, hogy tőlünk még ő sem lehet biztonságban. Egyszerű száműzött vagyok, aki egy barátja kérésére jött ide, és viseli ezt az álcát. – Megálltam, úgy véltem, ennyi elég lesz. – És te, Katherine Venettia, őszinte voltál-e velem végig, vagy olyasvalamiért tartasz haragot, ami tőled sem áll távol?
- Hah, micsoda fordulatok. - Elvigyorodott, mintha eddigi kétségei semmissé váltak volna. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen értékes zsákmányra teszek szert. - Nem igazán tetszett a szóhasználata… - Talán a nevem nem igazi, de hát abban te sem különbözöl tőlem. De hogy mondtam-e olyat, ami hazugság? Nem, én jobban megválogatom a szavaimat. - Hát ennyi lett volna? ~ Egy sokarcú vadász, akit a puszta haszon mozgat, és kiszagolta, hogy velem jól járhat? Az az idióta királynő még ki is fizetné neki a súlyom aranyban, csakhogy a talpnyalói előtt törhessen kerékbe…
– Zsákmány? – Csalódottságot, s enyhe szánalmat éreztem, mindez pedig arcomra is kiült, ebben biztos voltam. Valahogy másra számítottam, de még túl keveset éltem az emberek közt… – Talán nem hallottad, amit mondtam. Már rég nem vagyok az, aki voltam. Értéktelen vagyok még az önmagam számára is, nemhogy másoknak… - Próbáltam még menteni, ami menthető.
- Nem gondoltam volna, hogy az életvidám és viccelődő Kiril mögött egy ilyen depresszív, önmarcangoló „valaki” rejtőzik.
- Mindenkinek több oldala van. Kiril az az oldalam, amit szívesen mutatok másoknak, és mások is szívesen fogadnak. Másra se vágytam, csak hogy ő maradhassak, legalább egy kis ideig… - Rápillantottam arra a bosszantó késre, s megszorítottam az azt tartó tenyéren az ujjaimat. - Aztán jöttél le, akár egy kislány, aki megsértődik, ha más is beszáll az önző játékába, és elveszíti felette egyeduralmát. Ha ezért akartál lecsupaszítani, hát tessék, egy silány darab abból, ami régen voltam. - Kezdett bosszantani az elhúzódó jelenet, már csak a végét kívántam, bármilyen formában. - Ha pedig nem haragszol, befejezhetnéd, amiért jöttél. Az asztaltársaságom mostanra már biztosan jelentette az őröknek, hogy mióta elvezetett egy különös lány, még nem tértem vissza…
- Nem. - Visszahúzta fegyverét, mit se törődve erőtlen szorításommal. - Nem érdemelsz ilyen gyors és könnyű véget. - Tessék…? - Én csak, én… áh. - Egy pillanatra teljesen tanácstalanná váltam, ahogy Kath elhelyezkedett a lábaimon, csak úgy, a „régi idők” emlékére.
Egyetlen értelmes magyarázat rajzolódott ki előttem: A lány egy érzelmi nyomorék. Valószínűleg több trauma is érhette gyerekkorában, utána pedig sötétebb körökben kezdett dolgozni, ahol megszokta, hogy a manipulációja mindig az ő egyoldalú sikereivel záródik… Pénz, befolyás, vagy épp hullák képében. Én pedig megtörtem ezt a kis kört, amikor olyasmit tettem, amire nem számított… Felül kemény, belül túlságosan is sebezhető lelki világ. Persze, mindez csak tipp volt, ám más indokot nem láttam a jelenetére, és viselkedésére. ~ Vagy alábecsülöm, és olyan jól csinálja, hogy még mindig csak manipulál? Esetleg elkezdett ragaszkodni hozzám valamiért? Franc, bár használhatnám a virr-t… Nem, a vágy a hatalomra a legnagyobb forrása. Gondolj másra…
- Könnyű és gyors véget? Ennyire ügyetlen voltam? - Próbáltam visszatérni Kiril szerepéhez, ahogy kedvesen elmosolyodtam.
- He?
- Nézd el kérlek, csak az érintkezés volt a fontos… Nem akartam túlzásba vinni. - Örültem is, hisz végre újfent érezhettem az egész testemben az áramlást.
- Mármint arról a múltkoriról beszélsz? Ami még ezelőtt történt… - Félrepillantott, próbált pontosan visszaemlékezni. - Ügyetlen?
- Vagy azért büntetsz, mert nem mondtam igazat? Kérlek, ezt már megbeszéltük, kedves Katherine-m. – A nevét kicsit megnyomtam, csakhogy érezze, miszerint az övé is hamis. – És igen, arra gondolok természetesen. Ilyen téren hiányosak a tapasztalataim.
- Nem, talán nem volt olyan ügyetlen… de gondolom, rágyakorolhatnál kicsit. - A célzása aranyos volt, hát még kapkodó pillantása, mellyel előadta. Ám bármennyire is csábító volt gyámoltalan arca, nem tehettem meg, amire burkoltan megkért.
Igazat mondtam, amikor kijelentettem, hogy nem akarok ártani neki. Ha ténylegesen sérült az érzelmi világa, valószínűleg maga sem tudta, mit akar, én pedig már eleget ártottam neki korábban. Nem akartam mást, minthogy elvégezhessem Durzo hülye feladatát, majd hazamessek… A hegyekben olyan hideg volt!
Nehézkesen, de rátámaszkodtam karjaimra, majd felálltam, s kinyújtóztattam zsibbadt végtagjaimat. Kath-re pillantottam, s bár komikusnak hatott, én nyújtottam neki segítő kezet, hogy elhagyhassa guggoló helyzetét.
Bár nem adhattam meg neki, amire vágyott, – és én is vágytam – az tagadhatatlan, hogy szerettem a közelében lenni. Lágyan megérintettem a tarkóját, végigfésültem selyemszerű hajszálait, majd közelebb húztam magamhoz.
- Gyere, ha szerencsénk van, még nem késtük le a táncot. – Súgtam a fülébe. – Bár a törpök zenéjével kicsit nehéz azonosulnom, a dobok túlzott mértékű használata… Öhm… Mindegy, nem fontos. - Jókedvűen visszavezettem a nagyterembe, miközben ő csak a lábait bámulta.
Rögvest intettem az addigra már az őrökkel társalgó tünde hármasnak, hogy jól vagyok, bár tudtam, ennyivel nem fogom megúszni… A vérerdei elfeket mindig is különcnek tartották, de itt teljesen másról volt szó. Csak azért nem támadtak még le, mert jól láthatóan egy partnerrel tértem vissza.
Erről eszembe jutott, hogy a szobrok által markolt, hatalmas kőfáklyák zsarátnokában is szemügyre vehetném a lányt, ha már korábban alig láttam belőle bármit is.
Bár egyszerű, testéhez simuló öltözéket viselt derékig érő köpenye alatt, a szépsége ezúttal is a szívembe mart. Első látásra egyszerűnek titulálhatná valaki az arcát, de csak egy barbár lenne képes figyelmen kívül hagyni az égbolt ezernyi árnyalatában ragyogó szemeit, és egyedi hajszínét, mely mintha minden egyes szálában egy leheletnyivel más aspektusát tükrözné a holló tollazatának. Az alakja pedig… Ne, ne bámuld!
-  Szóval, tudsz táncolni? - Vezettem őt a csarnok egy üresen hagyott szegletére, melyet erre a célra alakítottak ki.
Körülöttünk már megannyi páros járta sajátos lépéseit a törpék egyszerű, de mulatságos zenéjére, igazi látványossággá varázsolva a palettát.
- Sok mindenhez értek. – Prbáltam nem célzásnak venni a zavarodott mosolyban rejlő szavakat… Valamilyen téren még fájt is. Ha ez a lány tényleg ilyen instabil érzelmileg, vajon hányan használták már ki? Ne… A harag túl nagy forrása a virr-nek… - Szóval igen, táncolni is tudok. Remélem nem azért kérded, mert gyorstalpalót akarsz kérni tőlem, mert sose voltam jó tanár.
- Nos, a sajátjaim táncát itt nem igazán tudnám eljárni, bár az utóbbi időben kénytelen voltam megtanulni Elkia kedvenceit is... - Bár valószínűleg képes lettem volna előadni a Khali ünnepségén megtartott, hagyományos rítusunk, de nem hiszem, hogy a jelenlévők rajongtak volna az ötletért. - De mint mondtam, a törpék lépéseit sosem sikerült kiismernem... Nincs benne semmi rendszer, csak úgy csinálják... - Próbáltam megfejteni egy, a közelünkben forgolódó apró párocska mozgásának mibenlétét, de harmincnégy lépés után feladtam… Nem volt ismétlődés, minden mozzanatuk valami újat mutatott.
- Szórakoztató lehet - Mosolygott rám Kath, ahogy bátorítani próbált. - de megpróbálhatsz egyszerűen csak alkalmazkodni a lépésekhez. – És tényleg ment neki…
Úgy lépdelt a dobok és sörszagú énekhangok ritmusára, mintha azt egy vonószenekar ütemére tenné; kecses maradt, és megőrizte a ritmust. Már-már mulatságos volt, hogy milyen szépen táncol a humoros, egyszerű nótákra, melyek legtöbbször a mézserről, vagy épp az ércek szépségéről szóltak.
- Miért is ne... – Nem tudtam megállni, hogy ne csatlakozzak a lányhoz, még ha engem hosszú palástom is hátráltatott. - Amúgy se látni minden nap "elfet" törpe zenére táncolni, így legalább elnézik, ha béna leszek.
Bár nem voltam igazán méltó párja Kath-nek, legalább megnevetettem a közelünkben lévő törpéket, és az egyikük még külön tapsolni is kezdett a lábam ütemére.
Ám a lány valamiért elkomorodott egy idő után, mosolya pedig nyom nélkül eltűnt.
-  Kérlek, ne kérdezd meg az újdonsült elf barátaidat, ki vagyok. - Kérte halk, keserű hangon.
- Mert, ismered netá.... Óóó... – Hamar rájöttem, mire céloz. Nem a pontos kilétét féltette, hanem az emberi álcáját. Mindig is sejtettem, hogy más, mint akinek kiadja magát, de valamiért ezt sose vetítettem ki faji hovatartozására. Nos, csak remélhetem, hogy nem egy démon, aki a lelkemet akarja… - Rendben... -  Bár kíváncsivá váltam, mint azt korábban kijelentettem, nem állt szándékomban bántani a lányt. - Ennyivel tartozom, ha már nem öltél meg.
Mintha csak megérezte volna hangulatunk, a fő zenekar stílust váltott, s ünnepi nótáik után komor, szomorú témájú darabok következtek, mély, fúvós hangszerektől kísérve.
- Köszönöm. - Kath mosolyát ezúttal csak egy pillanatra láthattam, mielőtt arcát a vállamba temette.
Hamar belefeledkeztem lassú, de közös lépteinkbe, ahogy apró köröket írtunk le a régi törp királyok, és nagy csaták elesetteinek emlékére. Valószínűleg csak az tudott volna felriasztani, ha tényleg megjelenik Caldorbarduum, mint ahogy azt néhány helybéli hangosan híresztelte.
A világ Kath derekának érintésére, és hajának illatára korlátozódott…

Munkára népek! Ha nem postoltok hamarosan akkor baj lesz!

Szemeimet a földre szegezve tapostam a havat magam előtt. Jó volt ez a szél, örömmel töltött el, hogy egyre közelebb kerülök a viharos felhőkhöz, egészen olyan magasra, hogy mikor kinyújtom a kezemet, letéphessek belőle egy darabot és megehessem.
- Mondd csak, miért is jövünk egy teljesen elhagyatott útszakaszon? - Fiina minden szava megremegett. - Egyáltalán miért jövünk? Hideg van, és ezen az úton nem véletlen nem jár senki, és hideg van, és ez egy elzárt útszakasz, és hideg van, és omlásveszély, és hideg van…
- Talán nem fáznál annyira, ha normálisan felöltöztél volna. - Megálltam és végignéztem rajta. - Úgy nézel ki, mintha a „munkásruhád” lenne rajtad…
- Ebben érzem jól magam! - Fakadt ki, mire egy nagyobb hókupac esett le a háta mögé. Egyből lejjebb vette a hangerőt.
- Amúgy azért jövünk erre, mert senki más nem választaná ezt az utat. - Vontam meg a vállamat. - Semmi kedvem olyan törp kalauzokkal összefutni, akik egy kis plusz zsebpénzért végigvezetnek egy olyan úton, ahol még a hülye is végig tud menni. - Sóhajtottam, és felpillantottam az égre. A hópelyhek lágyan hullottak az arcomra, simogatták a bőrömet. - A turistákról már nem is beszélve. Minden tájról jöttek szórakozni, vagy épp szerencsét próbálni. Én pedig… - Bezártam egy hópelyhet a markomba, s mire újra kinyitottam azt, már nem volt ott semmi. - Én megnyerem ezt az egészet, túlélem, és megmutatom, hogy kit kell tisztelniük. Egy apró győzelem, de a sok ilyennek hála szárnyra fogok kapni, és császárnő leszek, mire bárki észrevenné. - Fiina némán rázta a fejét, aztán újra elindultunk. Természetesen, ő se hitt az álmomban; nem is hibáztattam érte, eddig egy személyen kívül senki se fektetett erőt az álmaimba. De még ő is becsapott…

Persze, belépve a törpök hegybe vájt nagycsarnokába elállt a szavam is; sok helyen jártam már, bizony e faj képviselőinél is szerencsét próbáltam párszor, de hogy ennyire kirittyentsék a helyet, ahol néha megfordulnak ünnepelni… nem, ilyet még nem láttam. Fiina persze sokkal mérsékeltebben csodálkozott mint én, ő itt is inkább ügyfeleket kutatott, és hát, amilyen szerelésben jött, valószínűnek tartottam, hogy mikor távozunk, akkor azt megnövekedett vagyonnal tesszük majd.
Számomra viszont fontosabb a környezet megfigyelése – felmértem az oszlopok, ezzel a csarnok magasságát, hol lehet elbújni, merre a legkönnyebb a menekülés, milyen apró zugokba vonulnak el az emberek, ha beszélgetni akarnak.
Lágy léptekkel vonultam oda egy asztalhoz, és felkaptam egy tányért, majd megpakoltam azt hússal, úgy, ahogy nem szégyelltem, majd nekidőlve az egyik oszlopnak elkezdtem elfogyasztani az ételt. Amint a nagyja eltűnt, leraktam a tányért az asztalra, és felkerestem Fiinát; éppen valami hozzáillő elf fiúcskával flörtölt, nagyon úgy tűnt, hogy célegyenesben van. Már épp úgy döntöttem, hogy nem zavarom őt, mikor meglátott engem, és rémültem odafutott hozzám.
- Van egy kis gondunk. - Megragadott a vállaimnál. - Emlékszel még Kirilre, igaz? - Hogy ne emlékeztem volna; elkapott, megalázott, otthagyott… - Az előbb elment mellettem… nem úgy nézett ki, mint a múltkor, de az a mágikus energia… nem tagadhatja le sehol sem.
- Fiina, - szóltam hűvösen - tudod, hogy hol van most? - Nem szabadott felmérgelnem magam, még nem.
- Persze, végig figyelemmel követtem. - Egy pillanatra elpillantott. - Ugye nem akarsz semmi butaságot csinálni, Ce…
- Nem, semmi ilyesmit. - Elmosolyodtam, hogy ne aggódjon annyira, majd a hátam mögé böktem. - Ott leszek, csald oda; döntsd el, hogy miképp. - Elfordultam tőle, és elindultam az irányba, amit mutattam. Persze, kegyetlenül elbántam most a társammal; ő nem értett úgy a manipulációhoz, mint én, így fel kellett találnia magát, és hát ő nem ezekhez a helyzetekhez értett. Olyan volt, mintha ő kért volna meg, hogy szedjek fel valamilyen jött-ment csávót pár pillanat alatt, és még vágjak is hozzá jópofát.
Végre odaértem az árnyakba burkolózott folyosó belsejébe, és egyből egy oszlopnak vetettem a hátamat, majd lecsúsztam annak tövébe. Szememet lehunyva várakoztam, számoltam a perceket – egy, kettő, három…
Léptek csosszanását hallottam, majd ahogy felnyitottam a szemeimet, elsuhant szemem előtt egy köpeny. Nem gondolkodtam, csak ahogy guggoló helyzetből lassan felálltam, úgy vittem be kezeimmel az ütéseket – lábszár, térdhajlat, comb, és máris megbénult a láb. Amint teljesen álltam, a kéz következett, felkar, könyökhajlat, alkar. Gyorsan áldozatom álla alá támasztottam az egyik karomat, majd azzal a lendülettel fel is nyomtam őt az oszlopra, ahol addig rejtőztem, másik markomban kést szorongattam, mely most a torkához szegeződött.
- Sokkal csinosabb voltál fekete hajjal - Felemeltem a fejemet, hogy megbizonyosodjak arról, ki is az áldozatom; szinte csak a mélyvörös, gonosz szemeit ismertem fel benne. - Kiril.
– Katherine… - Meglepetten pillantott rám, arcán minden tükröződött, csak az nem, hogy számított volna erre. – Nyugi, kimosható… - Fájdalmasan elmosolyodott, nekem pedig haragomban elszorult a szívem.  Még jobban odatoltam őt a falhoz, szinte hallottam, ahogy recsegnek a porcai, a késem a nyakán apró vérpöttyöket fakasztott.
- Azt hiszem, nem látod át a helyzetet. - Lágyan rámosolyogtam. - Meg talán beszélgetnünk is kéne arról, hogy mi vagy te. - Nem tudtam tovább elrejteni, mennyire érdekel, mi is ő, ha nem ember.- Mit keresel itt. - S miért nem néz ki úgy, mint Kiril? - Mi volt az a múltkori. - Mióta úgy fáj a szívem, mint soha máskor… - Meg úgy mindenről…
- Mi vagyok? Nos, nem elf… - Kacagni próbált, de nem sikerült, hála annak, hogy satuba fogtam a torkát. - Annak, hogy mit keresek itt… szintén ehhez van köze…. Ez a ruha, meg minden, egy elvesztett fogadás… Tudod, Erick-en nem látszik, de fura a humorérzéke. - Te meg furán hazudsz…
- Nem elf? Nem mondod. - Már nem hasított, hanem inkább késem élével szúrtam a nyakát, valamiért fájdalmat akartam neki okozni, hogy érezze, min is mehettem én keresztül, talán. - De nem is ember.
- Mi más lehetnék? - Lepillantott, majd sóhajtott. - Figyelj… sajnálom, ami a legutóbb történt, de nehéz lenne elmagyaráznom, hogy miért tettem… Sajnálom, ha ezzel megszégyenítettelek, vagy hasonló, de nem ilyesfajta szándékok vezettek. Rosszul sült el, nem így akartam…
- Nem mintha bármit is jelentett volna! - Sziszegtem, ahogy lerántottam őt az oszlopról, és a földre dobtam. Igyekeztem minél érdektelenebbnek tűnni, de kezdtem elveszteni az önkontrollt.  - Hogy mi lennél? Démon? Sárkány, flügel, bármi? Nem tudom. - Csikorgattam a fogamat, a késemet a kezéhez illesztettem, és hallgattam, ahogy mohón kapkodjak a levegőt.
- Démon? - Kis szünet. – - Tudom, hogy nem volt helyes, amit tettem, de azért annyira rossz nem vagyok… - Felszisszent; biztos próbálta mozgatni a tagjait. - Egy sárkány, vagy egy flügel nem lenne ilyen védtelen tudtommal… Honnan veszed egyáltalán, hogy nem vagyok ember? Mármint, az álcám leszámítva…
- Annyit se tudsz az elfekről, akiket te imitálsz éppen, hogy érzékelik a mágiát? - Haragos, szánalommal teli pillantással ajándékoztam meg őt. - Legalább próbálnál meg jól hazudni, ha mindenképp azt a módszert választod… - Fiina felé biccentettem a fejemmel, aki önelégülten integetett vissza nekünk. - Mozogni pedig meg se próbálj, mert sokkal erősebbet verek rád. - Figyelmeztettem; ha felidegesített volna, talán a szívét iktatom ki legközelebb.
- Tudod, a vérerdei elfek másféle mágiá… Á, nem érdekes… - Kezdte volna el, de pár mély sóhaj közepette inkább elfojtotta a tudálékosságát. – Kérlek… Ne avatkozz bele olyasmibe, amit nem értesz. Nem akarok neked rosszat, és ez nem fog változni. Csak felejtsük el, rendben?
- Beleavatkozni valamibe, amit nem értek? - Idegesen beletúrtam a hajamba; egyre nehezebb volt leplezni, mit is érzek. - Nem akarsz rosszat? Felejtsük el? Ezek közül melyik hazugság még? - Rámorrantam, majd újra beletúrva a hajamba levágtam magamat a földre, és arcomat a térdeim mögé temettem. - Miért nem mondasz el ennyit? Semmi sem fog változni. Miért jöttél ide álruhában? Erick és Serah is csak az álcád részei?
- Azt hiszem, én kicsit magatokra hagylak titeket. - Fiina lassan odébb sétált, több teret hagyva nekünk.
- Szeretek barátaimként gondolni rájuk… - Szólt keserűen. - Semmi sem fog változni? Két flügelt öltem meg ma, hogy ez így legyen! – Végre rám nézett azokkal a vörös szemeivel, és most nem is akart elereszteni a tekintete, miközben már hangosabban beszélt. - Ne tégy úgy, mintha te az első pillanattól kezdve őszintén közeledtél volna hozzám, én pedig kihasználtam volna az ártatlan érzéseidet! Csak tudni akartam, hogy mi igaz belőled… Nem jött össze… - Nagyot dobbant a szívem; olyan dolgok törtek elő belőlem, amiket rég el kellett volna már felejtenem. A helyzet mégis felidézett egy-két kellemetlen emléket.
- Miről beszélsz? - Hunyorogva felé hajoltam, mintha addig nem is hallottam volna tisztán, amit mond. - Miről beszélsz? - Elcsuklott a hangom, leeresztettem az álcát. Nem tudtam többé olyan érdektelen maradni.
- Ez egy hosszú történet… - Szégyellősen elnézett, és nem engedte, hogy újra megkaparintsam a tekintetét. - De ha abban a pillanatban a régi önmagam lettem volna, azzal az apró érintkezéssel rájöhettem volna, mennyire vagy őszinte, és miért viselkedsz úgy, ahogy tetted… Nos, nem jött össze. Mára már ténylegesen lehetnék akár ember is, nem vagyok sokkal több náluk.
- Ki akartad lopni az emlékeimet? - Csak tipp volt, de a belső késztetésem egyből ezt hozta elő belőlem; beugrott egy régi kép, ahogy ott fekszek egy ágyon, testem gúzsba kötve, pedig nincs rajta kötél. Mozdulnék, de valami nem enged, elmémben lyukak tátongnak; Durzo tekintete azt üzeni, „sajnálom”, mégis, engem arra kényszerít, hogy csak a csöndet hallhassam. - Most rögtön mondd el, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél és mi a célod, vagy nem leszel senki. - Kizártam minden érzelmet a hangomból, pedig legszívesebben ordítottam volna. Kiril helyén már csak a kötelet láttam, ami magát bogozza össze.
- Lopni? Kérlek, olyat csak a „tiszta” flügelek tesznek… - Felhorkantott, kimutatva felháborodását. – - Az én módszereim annál jóval kifinomultabbak… voltak. Még csak nem is éreztél volna semmit. – A késemre pillantott, és lassú mozdulatokkal ráfonta markát a csuklómra, az eszközt pedig a nyakához vezette. – Semmi sem leszek? Azt már megszoktam…
- Ezt nem értem. - Flügel, Tudtam, mégis tudatlannak hatottam; felfogtam, de mégse dolgoztam még fel teljesen. - Nem értelek téged… - elgyengülni látszik
- Khali vérének egyenes ági leszármazottja vagyok, flügel, és mégsem az. Ha nem hallottál még erről, kérdezd majd a barátnőd. - Szemembe nézve mosolygott, úgy mutatkozott be, mint más egy újdonsült barátnak. – Az erőmről önként mondtam le, mint mindenki más a klánomban, amikor az önelégült királynő rájött, hogy tőlünk még ő sem lehet biztonságban. Egyszerű száműzött vagyok, aki egy barátja kérésére jött ide, és viseli ezt az álcát. - Gondolkodás közben szünetet tartott. – És te, Katherine Venettia, őszinte voltál-e velem végig, vagy olyasvalamiért tartasz haragot, ami tőled sem áll távol? - Tartotta a vigyorát, és ez tetszett, belém is visszahozta az életet. Az érzelmek egészségtelen módon kavarogtak és váltakoztak bennem; túl régóta nem éreztem semmit.
- Hah, micsoda fordulatok. - Vigyorogtam én is. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen értékes zsákmányra teszek szert. - Bár a testem már nem remegett se idegtől, se bizonytalanságtól, a kést nem vettem el a torkától. - Talán a nevem nem igazi, de hát abban te sem különbözöl tőlem. De hogy mondtam-e olyat, ami hazugság? Nem, én jobban megválogatom a szavaimat. - Végre kezdtem megbékélni a helyzettel. Nem tetszett, de attól még bele kellett törődnöm.
– Zsákmány? – Ó, nem tetszett neki a dolog. Pedig még csak nem is tudta, mire értem… – Talán nem hallottad, amit mondtam. Már rég nem vagyok az, aki voltam. Értéktelen vagyok még az önmagam számára is, nemhogy másoknak…
- Nem gondoltam volna, hogy az életvidám és viccelődő Kiril mögött egy ilyen depresszív, önmarcangoló „valaki” rejtőzik. - Érdeklődve oldalra döntöttem a fejemet.
- Mindenkinek több oldala van. Kiril az az oldalam, amit szívesen mutatok másoknak, és mások is szívesen fogadnak. Másra se vágytam, csak hogy ő maradhassak, legalább egy kis ideig… - Lepillantott a késre, és megszorította a csuklómat, bár még mindig nem tükröződött ki belőle elég erő. - Aztán jöttél le, akár egy kislány, aki megsértődik, ha más is beszáll az önző játékába, és elveszíti felette egyeduralmát. Ha ezért akartál lecsupaszítani, hát tessék, egy silány darab abból, ami régen voltam. - Újabb pillantás az eszközre; ijesztő volt az a határozottság, amivel beszélt. – - Ha pedig nem haragszol, befejezhetnéd, amiért jöttél. Az asztaltársaságom mostanra már biztosan jelentette az őröknek, hogy mióta elvezetett egy különös lány, még nem tértem vissza… - Hogy mit akart? Befejezni? Ennyire depresszív lenne?
- Nem - Kissé leeresztettem a kést. - nem érdemelsz ilyen gyors és könnyű véget. - Nem tudtam, mit kéne tennem, de valamiért most ez illett ide. - Én csak, én… áh. - Feljebb emelkedtem, de egy pontnál megálltam; képtelen voltam sokat mozdulni. Végül én mutatkoztam gyengébbnek, amiből az érzelmeknek egészen széles skáláját ki lehet húzni, ha elég kitartóak vagyunk.
- Könnyű és gyors véget? Ennyire ügyetlen voltam? - Elmosolyodott, mintha minden a régi lenne és mi sem történt volna; ez túl gyors váltás volt nekem…
- He? - Értetlenül felültem, úgy néztem vissza rá.
- Nézd el kérlek, csak az érintkezés volt a fontos… Nem akartam túlzásba vinni. - Milyen kegyetlen…
- Mármint arról a múltkoriról beszélsz? Ami még ezelőtt történt… - Elnéztem végre. - Ügyetlen?
- Vagy azért büntetsz, mert nem mondtam igazat? Kérlek, ezt már megbeszéltük, kedves Katherine-m. - Az utolsó szót fájón megnyomta. – És igen, arra gondolok természetesen. Ilyen téren hiányosak a tapasztalataim.
- Nem, talán nem volt olyan ügyetlen… de gondolom, rágyakorolhatnál kicsit. - Úgy vontam volna meg a vállaimat, mintha nem is érdekelne, mégse bírtam ki, hogy ne nézzek rá lopva a fiúra, mielőtt még elkapom a tekintetemet.
Ironikus módon, Kiril állt fel először, és még tovább fokozva a furcsa helyzetet, még kezet is nyújtott nekem; én pedig zavaromban elfogadtam. Szép lassan felhúzott, majd a hajamba túrt, ezzel még közelebb hozva arcainkat egymáshoz.
- Gyere, ha szerencsénk van, még nem késtük le a táncot. – Súgta nekem. – Bár a törpök zenéjével kicsit nehéz azonosulnom, a dobok túlzott mértékű használata… Öhm… Mindegy, nem fontos. - Elmosolyodott, és szép lassan maga után húzott a csarnokba, én pedig egy kicsit önkívületi állapotban követtem őt. Túl sok dolog történt túl rövid idő alatt, amit én nem tudtam feldolgozni; volt valami Kirilben, ami felkavarta bennem az állóvizet, és egyre nagyobb hullámokat keltett.
Furcsa, élettelen mozdulatokkal követtem őt, csak akkor eszméltem fel, hogy talán normálisabban kéne mozognom, mikor észrevettem a minket körülvevő személyek gyűrűjét. Szóval most tényleg táncolni fogunk?
-  Szóval, tudsz táncolni? – Lassan egy olyan térfelére értünk a csarnoknak, ahol teret hagytak a magunkfajta, táncos népségnek; voltak már páran, akik előttünk elkezdték használni ezt a részt, néhányan pedig a példánkat követték.
- Sok mindenhez értek. – Mosolyogtam, belegondolva, hogy mennyi mindent tanultam meg életem során, és mennyi mindent nem aknáztam ki még. - Szóval igen, táncolni is tudok. Remélem, nem azért kérded, mert gyorstalpalót akarsz kérni tőlem, mert sose voltam jó tanár.
- Nos, a sajátjaim táncát itt nem igazán tudnám eljárni, bár az utóbbi időben kénytelen voltam megtanulni Elkia kedvenceit is... De mint mondtam, a törpék lépéseit sosem sikerült kiismernem... Nincs benne semmi rendszer, csak úgy csinálják... – A mellettünk lévő, törp párosra pillantott, hátha kikutathatja, miért is csinálják; én nem fáradoztam ezzel.
- Szórakoztató lehet – újabb mosolyt villantottam rá, bátorításként. - de megpróbálhatsz egyszerűen csak alkalmazkodni a lépésekhez. – Elkezdtem; egy dobszóra egy lépés, aztán két gyors, három egyszerű, majd megint valami más… furcsa volt, persze, de könnyebb volt arra figyelni, hogy mit diktál a zene, mint azt, hogy mire gondolok.
- Miért is ne... – Csatlakozott hozzám, habár sokkal ügyetlenebb léptekkel, mint én. - Amúgy se látni minden nap "elfet" törpe zenére táncolni, így legalább elnézik, ha béna leszek. – Igaza is volt, nem ment neki olyan jól – de legalább másokat kellemesen elszórakoztatott ügyetlen lépteivel, amikkel igyekezett hozzám felzárkózni.
Persze, a jó hangulatom nem tarthatott örökké, ahogy végignéztem a vacsoraasztalokon – egyből megláttam egy nagyobb halom elfet, kik közül jó páran érdeklődve figyelték Kirilt; talán az asztaltársai lehettek, mielőtt még Fiina elrángatta tőlük.
-  Kérlek, ne kérdezd meg az újdonsült elf barátaidat, ki vagyok. – Kértem tőle halkan.  
- Mert, ismered netá.... Óóó... – Először nem érthette, mire célzok, és talán magától rá se jött volna, hogy ezt megkérdezheti; de féltem, hogy az elfek elé állnak majd, és megkérdik őt, tudja-e, mégis kivel táncolt. - Rendben... Ennyivel tartozom, ha már nem öltél meg.
- Köszönöm. – Dőltem neki vállának, ahogy a zene hamarosan lassabbra váltott, jelképezve ezzel a hangulatom borúságát is…[/color]

Ardea ha nem postolsz vasárnap éjfélig, kizárlak a küldetésből. No offense.

Ardeát kizárom a küldetésből, sajnálom, de nem tudok tovább várni. Ráadásul még csak nem is jelentkeztél.

Kiril és Cerys, táncotokat a zene hirtelen elhalkulása, dobpergés és kürtszó szakítja meg, ugyanis pár törp érkezik a terembe, egy míves faemelvényt letéve a csarnok túlsó végében levő hatalmas kapu elé. A törpöket követve, egy újabb törp jelent meg, aki magasabb volt mint a többi és csupán elegáns szőrmeruházatot viselt, mindenfajta páncélzat nélkül. Egy korsó volt nála, melyet lehúzott, mialatt a törpök elhelyezték az emelvényt, amelyre fellépett. Átnyújtotta az üres edényt egyik fajtársának, majd elővett egy pipát és meggyújtotta. A teremben feszült csend honolt, s ő végignézett a társaságon, miközben kifújt egy jókora adag füstöt. Majd felnevetett. Nevetése betöltötte az egész csarnokot, elhintve a jelenlévőkben a jókedv parazsát.

- Nem erre számítottatok igaz? - mosolygott bajusza alatt a törp. Kifújt egy füstkarikát, majd folytatta.
- Arra számítottatok, hogy megnyílik az ég, megremeg a föld én meg megjelenek valami varázslatos módon... - szólt. - Nos ha más deus lennék, valóban... de én úgy gondolom, hogy amíg van lábam, addig használom is. - nevetett fel újra. Néhányan vele együtt nevettek, de még sokan nem kerültek ki révületükből, hogy az igazi Caldor áll előttük, arról nem is beszélve, hogy a megfelelő képességű résztvevők érezték azt a tekintélyes mennyiségű mágiát, melyet a törp árasztott. Mivel újra csönd lett, a törp folytatta.
- Üdvözöllek titeket a csarnokomban. Aki még nem ismerne, a nevem Caldorbarduum. Én építettem a hátam mögött megbúvó labirintusrendszert, mely a legjobb harcosok és kalandorok tudását hivatott tesztelni. Remélem hű törpjeim jól elláttak titeket és mindenki kipihente magát, ugyanis szükségetek lesz rá. Én magam kitűnőnek találom népem vendégszeretetét. - rövid éljenzés törte meg a csendet, majd Caldor folytatta. - Talán már tudjátok, hogy az első alkalommal, megmentek mindenkit aki halálos veszélybe kerül, de az azt követő alkalmakkal már nem. Ez a kirándulás a legjobbaké, legbátrabbaké és legrátermettebbeké, s nem másé. Így gondolkozzatok, mikor beléptek Caldorbarduum útvesztőjébe. A kapu pontosan hajnalhasadtával nyílik meg, onnantól bárki beléphet, kinek kedve szottyan rá, én nem állok az útjába, de mint mondottam, kegyelmet csak egyszer kaptok.
- Mit fogunk találni odabenn? - jött a hirtelen kérdés a tömegből s ha volt is olyan etikett, ami megszabta hogyan kell megszólítani egy istent, a törpöt ez nem érdekelte.
- Veszélyt. Rémségeket, csapdákat és kincseket. - suttogva ejtette ki az utolsó szót, még is tisztán halhatta mindenki. - És még több veszélyt! - nevetett. Néhányan megint vele együtt nevettek, egészen addig, amíg Caldor a kezével állj-t nem parancsolt.
- Elég legyen a komorságból most már, folytassátok a zenét és az ünnepet, van még időtök az útvesztőn agyalni. - szólt, majd helyet foglalt az egyik asztalnál, az egyik szabad helyen. Szemlátomást az sem érdekelte, hogy kik mellett ül, teljesen úgy viselkedett, mintha nem lenne más, csak egy közönséges törp. Amennyiben beszélni akartok vele, megtehetitek, ez esetben jelezzétek felém, a kérést. Egyébként pedig haladjunk tovább. Az ünnepség lassan csitulni látszik, a vendégek elfáradnak és ha nem a csarnokban szeretnétek aludni, a törpék adnak szállást, persze nem ingyen.

Éjszaka semmi különösebb nem történik, reggel viszont már jól látható a nyitott kapu, melyből mágikus fény árad. Bizonyára voltak már, akik beléptek, de csak ők tudják mi található a túloldalon. Old deus barátunk már nincs a teremben, csak pár törp takarítja készségesen a hátramaradt romokat. Néhány nézelődő is van, aki kíváncsi arra ki mer belépni az útvesztőbe, ha már ők nem. Amennyiben ti együtt léptek be, fehér fénybe kerültök és forogni kezd a világ. Hamarosan egy tisztáson találjátok magatokat, ahol fehér márványból készült romos oszlopokat és talapzatokat pillanthattok meg. A levegő szokatlanul hűvös és furcsa, noha nem kellemetlen, Kirilnek különösképp ismerős lehet. Sokat ugyan nem láttok, mert a hely ködös, de azért feltűnik, hogy pár lépéssel mögöttetek, eltűnik a talaj. Mikor közelebb araszoltok, látjátok, hogy igen magasan vagytok az égben. Nincs más hátra mint előre menni az égben lebegő szigeten és remélni, hogy a felhő hamarosan elvonul rólatok. Postotok itt véget ér.

Határidő: 2014.12.27 Szombat

A borús zene keserű ritmusát hirtelen kürtszó és dobpergések orkánja akasztotta meg, melyre nem csak mi, táncolók, de a terem valamennyi jelenlévője figyelmes lett.
A csarnok óriási, hegybe vájt kapuján, melyen akár több sárkány is átsétálhatna egymás mellett, hatalmas mágikus erő birtokosa tűnt fel. Az energia mennyisége émelyítő volt, ám természete jó, és „építésre” szánt… Ha nem így lett volna, már az a puszta kisugárzás sokakat megfojt a jelenlévők közül. Ekkor már tisztává vált számomra, hogy a híresztelések igazak voltak, és egy old deus fog megtisztelni minket jelenlétével.
Mivel a jelenet a helyiség másik végében játszódott, keveset tudtam csak kivenni annak lefolyásából, és az istenség külsejéből. Magas volt, testén és arcán is szőrmével, bár old deus mivoltára „csak” aurája utalt.
- Nem erre számítottatok igaz? – Szólalt fel, miután jó kedélyűen felnevetett.
A terem akusztikája kiváló volt, s bár a törpék istensége talán varázzsal is kivehetőbbé tette hangját, annyi bizonyos volt, hogy mindenki úgy hallhatta, mintha mellette állna.
Kath és én megmaradtunk a tánc közben felvett, közeli testhelyzetünkben, így csak érezhettem, ahogy vállamról felpillantva, hűvös nyugalommal kémleli a nem mindennapi jelenséget.
Én érdeklődőbb arckifejezéssel szemléltem a történéseket, bár szívesebben is tanulmányoztam volna az istenség viselkedését jobban kivehető távolságból, próbáltam arra figyelni, amire tudtam.
- Arra számítottatok, hogy megnyílik az ég, megremeg a föld én meg megjelenek valami varázslatos módon... Nos ha más deus lennék, valóban... de én úgy gondolom, hogy amíg van lábam, addig használom is. – A magyarázatot mély nevetésével öblítette le, melyhez már sokan csatlakoztak.
Az old deus jókedve sokakra átragadt, a legtöbben megkönnyebbültek az efféle közvetlen hozzáállástól, hisz ahogy a „törpe” is fogalmazott, a legtöbben ténylegesen mást várhattak.
- Üdvözöllek titeket a csarnokomban. Aki még nem ismerne, a nevem Caldorbarduum. Én építettem a hátam mögött megbúvó labirintusrendszert, mely a legjobb harcosok és kalandorok tudását hivatott tesztelni. Remélem hű törpjeim jól elláttak titeket és mindenki kipihente magát, ugyanis szükségetek lesz rá. Én magam kitűnőnek találom népem vendégszeretetét. – Az aprónép persze nem állta meg, hogy ki ne fejezzék hangos egyetértésük, mély torokhanggal, esetleg kupáik összecsapkodásával, vagy társaik hátának megveregetésével. - Talán már tudjátok, hogy az első alkalommal, megmentek mindenkit, aki halálos veszélybe kerül, de az azt követő alkalmakkal már nem. Ez a kirándulás a legjobbaké, legbátrabbaké és legrátermettebbeké, s nem másé. Így gondolkozzatok, mikor beléptek Caldorbarduum útvesztőjébe. A kapu pontosan hajnalhasadtával nyílik meg, onnantól bárki beléphet, kinek kedve szottyan rá, én nem állok az útjába, de mint mondottam, kegyelmet csak egyszer kaptok. – Csak egyszer… Ez életbevágó információ. ~ Durzo azt mondta, elég csak bemennem, és megfigyelnem, amit tapasztalok. Nem muszáj végigcsinálnom… A legjobb az lesz, ha kiszállok valahogyan, miután felélem a lehetőségem. Közel sem vagyok megfelelő formában a nagyobb megmérettetésekhez, így szinte biztos vagyok benne, hogy úgyis felélem…
- Mit fogunk találni odabenn? – Kiáltott fel egy hang, kitüntetve tulajdonosát a szürke tömeg egyszerűségéből.
- Veszélyt. Rémségeket, csapdákat és kincseket. – Az utolsó, leghalkabb szavacska volt az, melyet a legszívesebben hallott szinte mindenki. - És még több veszélyt! – Mint a kisgyerekek az apjuk viccein, újfent csak úgy kacagtak az egybegyűltek Caldor felszólalásán.
Persze nem lehetett volna hibáztatni őket, ilyen egy isten jelenlétének az ereje. Ha haragos, mások félnek tőle; ha közönyös, mindenki kedve elvész; ha pedig vidám, valamennyien azok akarnak lenni, vele együtt. Még én is elmosolyodtam az igazi, „törpös” old deus viselkedésén, ám Kath végig csak vállamon nyugtatta az arcát, annak kifejezése alig változott.
- Elég legyen a komorságból most már, folytassátok a zenét és az ünnepet, van még időtök az útvesztőn agyalni. – Ezen végszavak zárták a Labirintus felvezető beszédét, majd Caldor, amolyan nemtörődöm házigazda módjára leült a nagyasztalhoz, pár megdöbbent vendég társaságába.
A nemtörődömség mondjuk rossz kifejezés lett volna, hisz az istenség szívesen szóba elegyedett bárkivel, ki felkereste őt helyénél, márpedig nem kevés ilyen vállalkozó akadt, valószínűleg mindenféle kérdéssel felfegyverkezve. Inkább tényleg csak közvetlen volt, egy vérbeli törpe…
- Ez nem volt egy mindennapi jelenet, és mégis annak tűnt. - Kath lágyan elhúzódott tőlem, ekkor már csak karjaink értek össze a táncoló pároknak fenn tartott terület szélén.
Szemei enyhe értetlenséget tükröztek, ám ez a körülményeket figyelembe véve aligha volt meglepő, sokakhoz képest így is teljesen érzelemmentes reakciót mutatott.
- Hát, most már elmondhatjuk magunkról, hogy láttunk élőben egy deus-t. – Mosolyogtam rá, valahogy ez természetesnek tűnt a lány arcát látva. - Egyébként... A labirintus miatt vagy itt?
- Igen. – Bólogatott. - Más nem nagyon hozott volna ide engem.
- Az mondjuk igaz. – Nem is számítottam másra, hisz a legtöbben ezért voltak ott. - Nos, mondanám, hogy vigyázz majd magadra, de szerencsére ezúttal még akad egy kis "védettségünk". – Ez a tudat ténylegesen megnyugtatott, mindkettők miatt. - Ahogy elnézem, kezd laposodni a hangulat. – Ahogy teltek a percek, egyre többen hagyták el a csarnokot, s leginkább már csak Caldor környezetében tartózkodtak sokan egyszerre; a táncos párok is feloszlottak szép lassan.
- Előbb-utóbb minden partinak lejjebb kell adnia a hangulatból. – Kath is elmosolyodott, szemének kivehetetlen felhőcskéi lágyan csillogtak. - Eddig mindig volt valami misztikus dolog, ami megvédett, remélem, most sem hagy majd cserben. Egyébként... merre van itt bármiféle szállás?
- Hát, reméljük nem fogysz ki a szerencséből akkor. – A „misztikus dolog” mellett valószínűleg sokat nyomnak latba a lány harci képességei is. Én is első kézből tapasztalhattam már őket. - Nos, a törpék gondolom árulják "kényelmes" szobáikat az éjszakára, aki szerencsés, az megússza kőágy nélkül. – Az ilyesmi viszont nem tesz jót az égett bőrfelületnek a hátamon. - De persze vannak hivatalos, más fajoknak fenntartott fogadók is, kényelmesebb körülményekkel. Remélhetőleg a barátom, aki miatt itt vagyok, elintézte nekem a foglalást... – Bár a mester megannyi téren szeret precíz lenni, az efféle „kényelmi” kérdéseket hajlamos másodlagosnak, mondhatni feláldozhatónak tekinteni, ha idő szűkében van.
- Ó. – Fordította el partnerem bizonytalanul a tekintetét. - Sajnos, a múltkori formámat hozva, én semmi ilyenről nem gondoskodtam… – Ahogy mondta, a helyzet tényleg ismerősen hatott.
- Hát, akkor maradhatunk a múltkori forgatókönyvnél. Persze, ha a barátom nem feledte a szobámat... – Mivel más választásunk egyébként sem volt, szép lassan kibontottam ujjaimat párom tenyereiből - bármennyire is hidegnek érződtek utána - s elindultam az említett fogadó felé.
- Persze, nekem tökéletesen megfelel. – A lány lassan követésemre szegődött.
Bár odakint már éjszaka volt, a hegybe vájt város látképét ez kevéssé alakította. A világítást mindenképp az épületekre, vagy külön állványokra szerelt fénykristályok szolgáltatták a szürke kőfalak árnyékában.
Pár utcányi, csendesen telt gyaloglás után meg is pillanthattuk a környezetétől eltérő építészeti stílusú fogadót, melynek megalkotásánál még fát is igénybe vettek, igencsak ütközve a helyi szokásokkal. Ám a „Világ Égköve” névre hallgató taverna már csak ilyen, szánt szándékkal fel akarta magára hívni a külhoni utazók figyelmét.
Belépve kellemes, olajlámpásokkal megvilágított, s könnyű füstölőkkel illatosított előhelyiségben találtuk magunkat, melyből hiányzott minden „kocsmai” légkör. A jelenlévők mind jómódúak voltak, hangos röhögéseket elvétve sem lehetett hallani; drága italokkal töltött poharak kísérték a kimért beszélgetéseket.
- Üdvözlöm. – Szólítottam meg színtelen hangon a drága ruhákba öltözött, fiatal tünde recepciós lányt, kinek küllemét szintúgy a fogadó magasztos hangulatának szánhatták részesévé. – Ha nem tévedem, Farath néven foglaltak korábban egy szobát számomra.
- Máris megnézem. – Ígérte a hölgy, kellékként használt mosolyával, miközben gyors ujjai lapozgatni kezdtek egy bőrkötetes füzetet. – Igen, a harmadik emelet négy szobája közül az ön nevére foglalták le a másodikat. Egyszemélyes, minden kényelmet kielégítő lakosztály, az Ábrándok Erdejének világát igézve bérlőjében. – Nyújtotta át a kulcsot, melyet egy biccentéssel el is fogadtam.
Farath szerepét könnyű volt mások előtt megjátszanom. Kevés beszéd, nemes tartás, közönyös szavak…
A szobába felérve tágasnak véltem a helyiséget, a berendezést illetően pedig nem kímélték a költségeket. Sok száz mérföldről hozatott faanyagból faragott ágy, bútorok, valamint ajtó és ablakkeretek sugallták a távoli erdők hangulatát.
- Nos, ez várható volt... – Jegyeztem meg, miután felmértem, hogy a hálóhoz csak egy ágy járt. Persze, másra nem is számíthattam, a mester csak rám számolt. - Hát, a könnyűfából faragott kanapén még mindig jobb aludni, mint a kőágyon. – Hajtogattam le köpenyem az említett berendezése, annak valamennyi tartalmával. - Igaz is, az elf társadnak van szállása az éjszakára? – A kérdés hirtelen ötlött be, a környezet valamiért eszembe juttatta, miszerint Kath-et egy másik lány is kísérte.
- Ó, hogy ő! Basszus, basszus, tudtam, hogy valamit elfelejtettem... – Kísérőmtől még nem láttam hasonló reakciót, tényleg hirtelenül érhette a kérdés. Hát, annyi biztos volt, hogy a barna bőrű tünde már nem kerül elő egy darabig… - Valószínűleg talált már magának, ami azt illeti. Viszont... én igazán nem szeretném, hogy miattam a kanapén aludj... – Kedves kijelentés volt ez a lánytól.
- Értem. Végül is, elég leleményes... – Hamar felötlöttek az emlékfoszlányok, mikor is a szőke elf elcsalt az asztaltól, bele egy csapda szájába. - Ne aggódj emiatt, amúgy se hiszem, hogy az ágy különösebben kényelmes lenne, mint a kanapé. Az álcám egy elfé, de már hozzászoktam az emberek puhán kitömött ágyaihoz... – Adtam Kath tudtára enyhén vágyakozó hanglejtéssel, hisz emiatt tényleg nem szabadott volna aggódnia. Bármin is aludtam volna, az nem közelítheti meg az otthoni nyughelyem kényelmét, ami hamar hiányom tárgya lett.
- Nem, én úgy értettem, hogy minek aludnánk külön? – Korábbi partnerem bár határozottan teszi fel a kérdést, a szavak többségét elhadarta, majd el is fordult inkább, a fallal szembe, s nekem háttal.
Az első másodpercekben nem is igazán értettem a felvetése lényegét… Majd utána annak miértjét sem. Végtére is, Kath alig pár órával korábban majdnem megölt, néhány pillanatában tényleg közel járt hozzá. Utána pedig ez… ~ Ennyire zavarosak megint az érzelmei?
- Én... nem azért hívtalak ide, hogy visszaéljek a lehetőséggel, vagy ilyesmi... – Ekkor még jobban megbántam, amiért a múltkor a mágiám egy félreérthető módjával próbáltam meg kiigazodni rajta. Ha volt bárki a lány életében, aki valahogy feltörte a sosem múló mosolya, és álcaként használt viselkedése szilárd felszínét, törékeny táptalajt talált alatta, melyet könnyű felkavarni, bemocskolni… Én nem akartam ilyesmit tenni. - Lehet most nem is vagy igazán önmagad, elég sok minden történt korábban. Nem szeretném, ha... Mindegy, tényleg jó nekem itt. – Mosolyogtam az ülő alkalmatosságra, melyen aludni terveztem, s szinte gépiesen kezdtem hajtogatni a korábban lerakott köpenyem.
- Ha csak nem akarsz, azt is mondhatod… – Már nem néztem oda, ám felvetése egyértelműen sértettnek hatott, majd egy puffanás adta tudtomra, miszerint beleborult az ágy ölelésébe.
- Nem, nem akarok... Mármint, nem úgy nem! – A megfogalmazásom esetlen volt, túl hirtelen próbáltam megcáfolni a lányt. - Gyönyörű vagy, és szívesen... – Egy újabb elszólást megelőzve inkább csendbe maradtam egy darabig. - Csak nem akarlak megbántani később, vagy ilyesmi...
Féltem, hisz nem akartam felelőtlen lenni egy lelkileg egyébként is meggyötört lánnyal. Nem voltam biztos benne, hogyha el is végzem Durzo megbízását, utána vele maradhatok-e. Tudtam, hogy vissza kell majd mennem az egyetemre, az ezredes villájába, az új életembe, amelyet felépítettem magamnak. Kath-ről pedig keveset tudtam, nehéz lett volna hasonló döntésre jutnom… Ám nem szándékoztam egy újabb csalódása megtestesítőjévé válni.
- Mert, te az a fajta vagy? Aki később megbántja a nőket? – Vakargatta meg arcát, ritka aranyos látványt kínálva számomra bizonytalan kifejezésével.
- Nem! Úgy nem... – Flügel-ként sosem értettem, más fajok képviselői miért vágynak a múló örömök hajszolására, ha a tartós kapcsolatokban jóval több tudást és megértést nyerhetnek.
- Úgy nem? Hogy nem? – A lány helyezkedni kezdett az ágyon, miközben kigombolta felsőjét, kényelmesebbé téve elnyúlását.
A látvány lelassította gondolataim áramlását, bele is telt egy kis időbe, mire választ adhattam.
- Nem szokásom érzelmeket kihasználni... – Nem, azokat nem. Ám más módon már bántottam nőket… Megöltem őket, és összetörtem a lelküket. Ennyit jelentett a virr-el együtt élni.
- Ebben reménykedtem... – Sóhajtotta Kath, bár nem tudtam, szavaim okoztak neki megkönnyebbülést, vagy az, miszerint megszabadult felsőjétől.
Többet már nem szólt, csak hassal belemerült a keménynek tetsző matracba, többféle néznivalót is elém tárva.
Már a legutóbb is különösnek találtam, hogy mennyire magára szegezi tekintetem a feneke. Mikor még implantátumok helyett szárnyak nehezítették gerincem, nem érdekeltek annyira az efféle külsőségek; ám akkor nagyon is tetszettek a még nadrágon keresztül is tökéletesnek tűnő dombocskák.
Ugyanakkor, mivel Kath felsőteste már fedetlen maradt, képtelen voltam nem észrevenni az azt fedő kötések rendszertelen vonalait. A lapockáinál - így elől a melleit fedve -, a derekánál, a szegcsontjainál…
- A tested...? Történt veled valami...? – Kérdeztem rá erőtlenül, és azt kívántam, bár segíthetnék rajta. Ám hiába voltak a Vürdmeister-ek mindig is vitathatatlanul erős csatamágusok, a virr pusztító iskolái közt egy sem ad otthont a gyógyító igéknek. Semmit se tehettem volna…
A lány élettelenül felkacagott, ám rövidesen elhalkult, gyönge nevetése semmissé lett.
- Igen, így is mondhatnánk... sok-sok önző ember hibája csattant le rajta...
A válasza jeges tőrként vájt a szívembe. Nem értettem, miért ébresztett mindez ekkora kínt bennem… Ám megtette. Korábban is féltem ettől, és szemem előtt volt a bizonyítéka, hogy Kath érzelmei nem maguktól torzultak.
- Sajnálom... – Sziszegtem a padlóra szegezett tekintettel, ökleimet összeszorítva.
Elkapott az émelygés. A gyomromban maró sav ámokfutását éreztem, a vérem lángolni kezdett, a szemem fehérjét tintaként öntötte el a sötétség… A harag túl erős volt, a virr pedig szólított. Kitéptem magamból, de új gyökereket akart vájni a lényembe. Nagyon közel járt…
- Mindjárt... visszajövök... – Erőszakoltam ki magamból a szavakat, ahogy megfordultam, majd betértem a szobához csatolt fürdőhelyiségbe.
Képtelen voltam Kath-et tovább nézni, ha megteszem, a szenvedése bizonyítékai addig táplálták volna haragom, míg már nincs visszaút.
A tisztálkodásra szolgáló eszközök egyébként már a törpék keze munkáját sugallták, a kőből faragott kádon többféle kristály is ragyogott, mind más-más célokkal. Pár próbálkozás után rájöttem, melyikkel tudok vizet engedni, majd a kellő hőmérsékletig melegíteni azt.
Majd fél óráig áztam a legkisebb mozzanat megtétele nélkül, mire sikerült lehiggadnom. A hányingerem elmúlt, a haragom lángjai is már csak parázslottak… Úgy éreztem, képes leszek újfent ránézni a lányra, anélkül, hogy felszabadítanám magamba megtagadott örökségem.
Bár felettébb sajnáltam őt, az együttérzés más, mint a hirtelen felizzó düh, és az ismeretlen bűnösök iránt táplált gyűlölet.
Egy alvásra szánt ingben, s hosszú alsóban tértem vissza a helyiségbe.
Kath ekkorra már törökülésben birtokolta az ágyat, minden ruhaneműjétől megszabadulva, pusztán kötéseivel fedve magát.
A combjain, a lábszárán, de még a lábfején is… Mi történhetett vele?!
- Baj van? – Próbálta szorosabbra húzni egyik kötését, ahogy felém fordult.
- Már nincs... -  Foglaltam helyett mellette, vegyes érzelmektől ködös fejjel. - Ha szeretnéd, itt leszek melletted. – Adtam tudtára.
- Hogy érted ezt? – Kérdezett vissza mosolyogva.
Ilyen közelségből nem tudtam mit tenni, éreztem őt, láttam a géztől eltekintve csodás alakját, s a halvány kristályok fényében fürdőző hajzuhatagát, mely kibontva teljesen befedte hátát. Szinte önkénytelenül mozdultam, ám nem hagyhattam őt csak úgy, ahhoz túl gyönyörű, túl elhagyatott volt…
Átöleltem, arcomat az övé mellé helyeztem, hogy állát a vállamon pihentethesse meg.
- Megvédelek! Ígérem... – Bár nem ismertem őt még igazán, teljes lényemmel ezt akartam tenni. Tartani őt, és megóvni mindentől.
- Hogy engem.. izé... – Meglepte a viselkedésem, ám reméltem nem fog visszautasítani. Mikor önmagával egyetemben lehúzott fekvőhelyzetbe, megnyugodtam. - Köszönöm.
Átkaroltuk egymást, éreztem testének melegét, hajának esőillatát, bőrének selymességét. Csak feküdünk, behunytam a szemem, és minden teljessé vált.

Nyugodtan, szinte mozdulatlanul aludtam a gyorsan tovaszálló órák alatt. A reggel eljövetelét a szobát bevilágító kristályok élénkebb pulzálása jelezte, egyfajta könnyed, fokozatos ébresztőként.
Kath ekkorra már testének valamennyi pontjával hozzám dörgölődzött; érintése könnyed, kellemes hőmérsékletű, és puha volt. Csodálatos érzés volt így ébredni.
Pár ujjamat tarkójához csúsztattam, igazgatni kezdtem egyenes tincseit, és simogattam nyakánál vékony bőrét. Álomtól ittas arca aranyos volt, és örömmel töltött el közelsége. Szemei csukva maradtak, csak ajkait kezdte mozgatni cirógatásomra.
- Ha be akarsz menni a Labirintusba, indulnunk kell hamarosan. – Súgtam.
- Igen, tudom, de így olyan jó... – A lány persze csak a nyakamba dúrta arcát, hátrálva az ébredés elől.
Már a legutóbbi, egy szobában töltött éjszaka után is feltűnt, hogy elég nehézkesen vág neki egy új napnak, ha ahhoz el kell válnia az ágytól.
- Hát, nem kell mindenkinek korán nekivágnia... – Hagytam rá mosolyogva, hisz bár tudtam, indulnunk kellene, a viselkedése túl aranyos volt ahhoz, hogy ne legyek jókedvű.
Inkább csak tovább simogattam vállainak vonalát, ügyelve kötéseire, hogy azok felületét szinte alig érintve haladjak tovább rajtuk. Csodálkoztam, hogy már a géz közvetlen peremén is milyen selymes a lány bőre…
A percek lassan vánszorogtak a meghitt közelség tudatában, míg végül Kath megemelte fejét, s leheletnyi távolságból rám nézett. Szemei nyugodtak voltak, a különös, szürkés foltok szinte már fehéres árnyalatban pihentek egymáson.
- Szeretnél... mondani valamit? – Bár beugrott egy kósza sejtés a lány célzásával kapcsolatban, inkább maradtam a szavaknál.
- Nem, nem... semmi ideillő szó nem jön a számra... – Pislogott rám, én pedig már majdnem előre mozdultam, szinte önkénytelenül… Ám csak épphogy megmoccant a nyakam, hamar elejét vettem a kísértésnek.
Inkább csak végigsimítottam korábbi partnerem arcát, majd két ujjam közé hajtottam egy, a füle előtt lelógó tincsét. A végét kissé megmozdítottam, majd végignéztem, hogy változik annak árnyalata a kristályfényben; kezdve a szürkéstől, egészen a legsötétebb hajnal fekete igazságáig. ~ Természetellenes, de mégis gyönyörű, akárcsak a szemei.
- Remélem nem bántad meg, hogy lerántottalak magammal... – Motyogta nézelődésem közben, apró vonallá hajlítva száját.
- Nem. Nagyon kellemes így aludni. – Nyugtattam meg könnyűszívvel, hisz egyértelműen így gondoltam.
- Segítesz felkelni? – Kérdezett rá egy fél perccel később, ahogy arcán végigfutottak az „erőlködés” jelei, hogy leküzdhesse fáradtságát.
- Persze. – Bal karommal szorosan magamhoz öleltem a lányt, hogy jobbomat a matracon lesúlyozva ülőhelyzetbe nyomhassam magunkat. Kissé nehézkes volt kivitelezni a mozdulatsort, az egyensúlyomra is ügyelnem kellett, ám megérte.
Ennek eredményeképp Kath az ölembe került, s nem úgy nézett ki, mintha fel kívánná adni ezt a helyzetet. Csak az állát mozdította meg, hogy tekinteteink keresztezhessék egymást, miközben mellkasa egyenletesen mozgott lassú lélegzése nyomán. ~ El is felejtettem, mennyire benne volt minden mozzanatában a csábítás ígérete, már a legutóbb is.
- Köszi…
Ekkor már nem csak megcsókolni akartam őt. Birtokolni akartam, sajátommá téve a testét, a lelkét, az általam okozott élvezetektől elborítani ártatlannak tetsző arcát… Ám épp ezért nem tehettem. A vágy, a kapzsiság, bujaság… Mind-mind őt hívták.
- Nem tesz semmit. – Végül előremozdítottam a nyakam, ám arcomat újfent csak a hajába temettem. - De lassan ideje tényleg felébredned, vár a Labirintus. – Olyan volt az illata, akár a vihartól nedves éjszakákat követő, álmos reggeleknek.
- Velem leszel ott is? – Kath kérdése még nem is okozott volna gondot, ám ő valamiért nem elégedett meg testhelyzetünkkel.
Úgy mozdult, hogy ismét egymásra nézhessünk, s még ajkaink is összeérhessenek. Bizsergés futott át a tarkómon, már majdnem feladtam… ~ Egy csókkal még nem lehet gond. Biztosan akarja, és egy ilyen kifejezése az érzelmeknek közel sem kell, hogy negatív legyen.
Tudtam ezt, ám mégsem akartam. Még… Nem úgy, nem akkor, az álcám végett kifestve, egy más személynek feltüntetve.
- Persze... – Ahogy sejtettem, a lány nem bizonyult túl nehéznek, ahogy vele a karjaimban két lábra álltam. - Bár sajnálom, ha jelen állapotomban nem leszek túl hasznos. De igyekszem majd segítségedre lenni, bármit is akarsz a Labirintustól... Most viszont ideje magadhoz térned, bármilyen rosszul is ébredsz. – Mosolyogtam rá, miközben megpróbáltam úgy elhelyezni őt a talpaira, hogy ne essen össze.
Elég esetlen jelenet alakult ki, hisz Kath úgy viselkedett, mint egy rongybaba; engedte, hogy mozgassam, ám a stabilitásnak jelét sem adta. ~ Bár remélem, hogyha jelen harci készségeimmel nem is leszek sok hasznára, lesznek olyan pontok, csapdák, esetleg fejtörők, melyek esetében az olvasottságom előrébb juttathat minket.
- Nem akarok… – Ezen halk nyöszörgésben merült ki minden reakciója.
- Ha utoljára megyünk be, a sok kincskereső semmit se hagy neked a végén. – Próbáltam őt feltüzelni.
Végül sikerült úgy-ahogy a saját lábaira állítanom őt, bár látszott rajta, hogy bármely pillanatban elborulhat. Ezt megelőzve, gyorsan összehajtottam az általa gondtalanul elhajított felsőjét, majd a kezébe adtam.
Ezt követte a nadrágja, majd kabátja, s harisnyái; mind kisimítva a gyűrődésektől. Bár ügyeltem a ruhadarabokkal kapcsolatos precizitásra, az átadási sorrendem rossz volt… ~ Franc, nehéz így kitisztult fejjel gondolkodni.
- Már megtaláltam a kincsemet... – Nyögte Kath, majd ahogy azt elvártam, visszazuhant az ágyra.
Először a ruháin akadtam fenn, melyeket így újfent csak a padlóra ejtett, kárba emésztve a rájuk szánt munkámat. Ám utána a szavainak jelentése is eljutott hozzám.
- Örülök... ha így gondolod. – Feleltem lassan, mellkasomban egy ismeretlen, újszerű érzéssel. - De... biztos céllal érkeztél ide. – Próbáltam feleszmélni a hála, cselekményeimet lassító bilincseiből, szóval ismét eltereltem a figyelmem inkább. - Hajtsuk végre. – Újfent csak összeszedtem Kath öltözékét, majd teste mellé rendeztem őket.
Ezután már a saját ruhadarabjaimat is felkészítettem, hisz álcám csak a sötét mágusviselettel volt teljes.
- Ühüm, ühüm... – Hallottam a lány egyetértését a hátam mögött, majd azt, miképp hirtelen két lábra szökkent. Meglepő volt a hirtelen ébredés a korábbi viselkedését figyelembe véve. - Én még nem tisztálkodtam meg. – Rohant be előttem a fürdőhelyiségbe, ahol átöltözni terveztem. Nos, így már érthetőbb volt…
Ugyanakkor nem bántam mindezt, hisz a szoba is tökéletesen megfelelt a céljaimnak.
Éjszakai viseletem visszahajtogattam táskámba, majd fokozatosan magamra öltöttem a sötét szövetanyagú ruhadarabokat.
- Kész! – Tért vissza Kath is, meleg gőzt eresztve szabadjára a fürdőből.
Enyhén vizes testén ezúttal már új, feszes kötések feszültek, s minden mozzanata azt sugallta, miszerint tudja, hogy őt nézem.
Bár még saját köpenyem csatjai, övem, s csizmáim is igazításra vártak, nehéz volt teljesen azokra figyelnem, miközben a lány is öltözködött. Érzéki hajlatai, feszes idomai, és ragyogó bőre túlságosan is megkívánták tekintetem.
- Én is. – Tettem hozzá pár perc múlva, az utolsó simításaim is befejezve.
- Akkor ideje indulni. – Bólintottam, majd magunk mögött hagytuk a fogadó hálóját, mely ilyen rövid idő alatt is nagy jelentőségre tett szert emlékeim közt.
Sétánk ezúttal is rövid volt, a város nagycsarnokától pár utca választott el pusztán minket.
A tegnap még oly életteli helyiség addigra már csak törp munkások lábaitól kongott, kik a lakoma után takarítottak. A Labirintust kihívók hamar átmehettek az élénken fénylő kapun, nagy tömegnek nemigen volt esélye felhalmozódnia.
- Lépjünk be. – Fogtam rá társam kezére, mielőtt én is beléptem volna a ragyogásba.
A lány erősen belém kapaszkodott, miközben környezetünk megváltozott, s egy nedves, felhőpárától takart közegben találtuk magunkat.
- Ez most valami rossz vicc, vagy gúnyos véletlen...? – Torzult el mosolyom, ahogy rájöttem, hová is keveredtünk. - Ha nem tévedek, egy repülő szigeten vagyunk. Vagy legalábbis egy ahhoz hasonló imitáción.
- Ó... – A lány a vállamra dőlt, s karomra fonódott. Érdekes érzés volt mindez, a közelsége melegséggel és nyugodtsággal árasztott el, míg a környék gyűlölt emlékekkel. - Sajnálom, azt hiszem…
- Nos, amíg flügelekkel nem találkozunk, nincs gond. – Mosolyom immáron a régi volt. - Egyelőre várnunk kellene, akkor ilyen a légkör, ha a sziget áthalad egy magasan lebegő felhőpárnán. De az ilyesmi csak ideiglenes, utána könnyebben fogunk tájékozódni.
- Rendben, akkor várjunk. – Maradt Kath a vállamon, mosolyogva dőlöngélve.
Egyelőre tényleg nem tehettünk mást, bár annyi bizonyos volt, hogy hatalmas mennyiségű mágia munkálkodott körülöttünk. ~ A „Labirintus” elnevezés ezek szerint csak egy fedőnév, valószínűleg többféle közegben találhatták magukat azok, akik beléptek. Ennél többet egyelőre nehéz lenne leszűrni, ám nem árt fokozottan ügyelnünk innentől kezdve.

A következő körhöz minden részletet tudtok, hiszen lejátszottuk és megbeszéltük a nagy részét. Mivel ez hatalmas adag így is, ez egyben az utolsó kör, tehát hozzácsapjátok a zárást s így két körnek számítom be, no nem mintha ez bármi változással járna. Csak általában négy-hat körös küldetéseket csinálok.

Az értékelés érkezik, ha készen vagytok.

Határidő: 2015.01.24. Szombat